A rendszer

A rendszer akkor – emlékszel-e – még tetszett,
Beléd fért a rendszer vastagon, és többször.
S mélyen a rendszerben bűntudat nem gyötört,
Szőnyeget sem szégyellve, jókor és rosszhelyt.

Finom volt a rendszer, bőrillatú, csizmás,
Nyakadon nehezékszerűen nyugtatott,
S ha pofon is csattant egyszer imitt-amott,
Annál jobban ízlett a rendszeres nyomás.

És lám a rendszer most nem veszteget többé,
Nem fojt, és nem nyomaszt, nem bánt és nem bánja,
A halál így is jól tudja a magáét.

Szabad vagy, mint tavaly megdöglött madárka,
Mint meg nem született, bitang, boldog lettél,
És korrekt, és üres – a semmi kurvája.  

Dürftige zeit

Hadd mondjam el, hogyan történt
Nietzsche, a ló s a székely nő alkonya.
Mindenért a tél beállta felelős.
A székely nő alkonyatában vacogva,
Eszembe jutott a javítandó kályhám,
A torzszülött műnéger, akit – verbatim – „kipróbáltál”,
Miután az én időm lejárt.
A nálunk okosabb hibernáló medvék.
Könnyeim csak akkor eredtek el, mikor szembesülnöm
Kellett a kelletlen ténnyel, hogy
Fajként sikerültünk félre.