Nyár, csata, eső avagy tudósítás az évezred mérkőzéséről

955. augusztus 10. A magyar és a német seregek döntő csatája Augsburgnál, a Lech mezején.

1954. július 4. A magyar és a német futballcsapat világbajnoki döntője Bernben.

Lehel megfújja kürtjét, és az Aranycsapat támadásba lendül. Puskás sorra kicselez egy sváb középpályást, egy frank beállóst és egy bajor hátvédet, majd Bulcsúhoz passzol. A közönség tombol, a csata szintén.

A sztyeppék mélyéből elszabadult szittya ördögfajzatok hiába veszítettek el pár év leforgása alatt két világháborút és egy ezeréves birodalmat, most megint a művelt világot fenyegetik. Évek óta hiába ostromolja az eget a civilizált futballnemzetek szurkolókórusainak könyörgése: „A magyarok góljaitól ments meg, Uram, minket!”

Az egész világ lélegzetvisszafojtva figyeli a gigantikus küzdelmet. Az augsburgi lelátón püspökök szoronganak, köztük a német-római kancellár. A pápa tévén nézi a meccset. A szpíkerek rekedtre ordítják az étert.

A természet sem marad közömbös, megnyílnak az ég csatornái. Esőben a magyarok nem tudnak lőni, sem nyíllal, sem labdával. (Utódaik már száraz időben sem tudnak lőni, sem nyíllal, sem labdával.)

A Lech-mezei világbajnoki döntőt angol bíró vezeti. A ködös Albion flegma és száraz humorú népéről tudjuk, hogy a világ legsportszerűbb teremtményei, kivéve, amikor munkaidőben kalózok, kalmárok, tőzsdeügynökök vagy bombázópilóták, illetve netán éppen azon a sorsdöntő meccsen fújják pártatlanul a sípot, amelynek toronyesélyese nem sokkal azelőtt alázta porig nemzeti válogatottjukat az évszázad mérkőzésén a Wembley szent mezején. Ilyen esetben a legkifogástalanabb gentleman is feljogosítva érzi magát, hogy lesgólnak minősítse a labdarúgás feltalálóinál jobban futballozni merészelő ázsiai horda sorsdöntő, egyenlítő találatát, még akkor is, ha az a britek által atavisztikusan utált germán testvérek ellen esik. A bosszúállásban is be kell tartani a fontossági sorrendet. Angliának nincsenek barátai, csak sérelmei.

A csatavesztés után Puskás és Kocsis vezérek Hispániába kalandoznak. Előbbit a madridi királyi gárda, utóbbit a barcelonai kalifa veszi be csapatába. Botond Konstantinápolyba szerződik, kapusnak.

(Megjelent a Magyar Nemzetben)