Gyökerek és szárnyak – Törzsdúcok akcióban
Abafáy-Deák Csillag
Gyökerek és szárnyak
Életjelenségek, vonalak, formák és lágy pasztellszínek fogadnak a Vízivárosi Galériában. Vége a virtuális csendnek, itt minden kép élőben látható. Az egyiken karcsú szárny rebben (Hornyák Evelin Cím nélkül, 2020). Röptetés, angyalhívás? Milyen lehet az élet szárnyak nélkül, ötlik fel bennem. Milyen érzés, amikor elengedünk valamit, valakit, végleg, a kötődésünk ellenére? A rózsaszín lazacfej már nem vándorol, az ívási hely ködbe vész, ahogy az állat szabadsága is. Nem kell mindig kaviár, jut eszembe a tévésorozat, vagyis az élet és a stílus, amit a pandémia idején a szobafogság miatt átértékelünk, nem éljük az életet, csak telefonon, skype-on, interneten keresztül kommunikálunk. Hiányzik a város, a természet, a jelenlét, a másikkal való szembenézés, a pillantás.
A halfej láttán bejön a Fejétől bűzlik a hal közmondás is, amit Hornyák Evelin egy korábbi kiállításán (ART&ME Galéria és Élménytér és Art Label Budapest Alapítvány, 2020.02.13.) groteszk módon kifordított: Haltól bűzlik a fej? Most látott képe (Anima, 2017) szelídebb változat, csendélet-tanulmány, az életerő idealizált ábrázolása, minden valósághűsége ellenére már nem a valóságot (a szomorúságot és csalódást) idézi fel, akkor sem, ha a földi javak múlandóságára és a halálra emlékezteti a nézőt. A halfej szimbolikájának tágabb kontextusa rejti magában a Shaekespeare Hamletjében olvasható sort: Ó, rút az én bűnöm, s az égre bűzlik! (3. szín). Két portréja (Sorsod vagyok I–II., 2016) sajátos helyzetet ragad meg, az öregedést, annak biológiai (testi), pszichológiai és szociológiai jellemzőit vizsgálja, a kiszolgáltatottságot, a védtelenséget, a roskatagságot, a passzív szemlélődést. Személyes krízisek és magányok vannak. Nem idealizál, a férfi zsémbességét, megkeseredettségét sem zárja ki. A hagyományos családi modell felbomlóban, széthullóban, tagjai szabadok, szuverének akarnak lenni, a függetlenségi igény az együttélést is felülírja. Hornyák a kép címével is jelzi szolidaritását az idősekkel, dehumanizált, haszonérdekeltséget előtérbe állító korunkban ez kiállás, sőt vallomás is a szeretetről, az önzés nélküli magatartásról, egyben az elfogadásról, az önmagunkkal szembeni önazonosság, a valahova és a valakihez való tartozás fontosságáról.
A kiállítás két hívószava: Előérzet és intuíció. Ha a józan észt követjük, akkor jön a megoldás, vagy forduljunk inkább az intuícióhoz? Az intuíció csak akkor működik, ha az ész kimerült, egyből a megoldáshoz vezet bennünket? A női előérzet (sugallat), hasonlatos az intuícióhoz. Ám ez a kiállítás kifordítja az előérzetet, és élőérzetté változtatja. Ezzel is jelezve, nem holt tárgyak világáról lesz szó, hanem az eleven természetről és emberről. Elvetettük a sulykot, sulykolja belénk a kiállítás, hagyjuk a szokványos kereteket, szabályokat, kövessük az élő-(elő-)érzetünket, a gondolkodás szabadságát, a függetlenség érzetét. Az intuíció adja meg számunkra a helyes irányt? A művészet már ilyen, logika, de nem tudomány (József Attila), egyfajta tanúság, jelenlét, az élet iránti elkötelezettség, az élet minden borúja, bánata ellenére, mintha harmadik szemmel néznénk a világra, önmagunkra.
A négy kiállító nem adja kezünkbe a bölcsek kövét, miként is tegyünk szert a harmadik szemre, azt sem árulja el, hogy mit tekintenek jónak és rossznak, helyesnek és helytelennek. Kondicionálnak bennünket, látogatókat, terelik figyelmünket, nyíljon ki a szemünk a látványra. Egyfajta akció-reakció kapcsolatról, kommunikációs folyamatról van szó, melynek során korábbi beprogramozottságunkkal kerülünk szembe, miként is válhatunk ismét ártatlanokká, az elmélyült csend foglyává, más szóval szabaddá, kötetlenné, hatalom nélkülivé.
Fekete Szilvia COVID–19 Naplót ír, tereit kollázsokból építi fel, árkádokat látunk, boltíveket, réseken keresztül bukkan fel a távol, körül vagyunk véve, be vagyunk kerítve. Az utcasarok, 2014 is ezt idézi fel bennem, a zsákutcát, ide nem megyünk be, kerüljük el! Nem könnyűvérű lányok állnak az utcasarkon, hanem egy eldőlni készülő kuka, nem tudni, mit rejt, akadályként áll a járdán, kivizöld színe sem megnyugtató, és nem zöldbarát gondolatokat juttat eszünkbe. Az Üres tér, 2020, az Utcanézet, 2020 a hiányról szól, a jelen nem létről, az emlékekről, milyennek is látjuk a múltat, amit magunkban őrzünk. Az Ipari Aquincum, 2020 címe már szóösszetételével is ellentmondást jelöl, jelenünk relikviái, megőrzendő tárgyai, épületei sosem alakul antik örökséggé, bármennyire is szeretnénk, a kockás mozaikpadló mennyezetté válik, a padló meg szinte cseppfolyós, az ablakok kiállítási képként jelennek meg, a zöld átlós vonalak mérnöki rajzra, az újratervezésre is utalhatnak, az átértékelésre talán, ami azonban nem valósult meg. Képzeletbeli észak, 2020, kollázsa az elidegenítés mesterműve, a gyűrt papírból készült omladozó jéghegy félelmetes, és ezt nem ellensúlyozza a rózsaszínű szellemház sem, amelynek sem ablaka, sem ajtaja, a háztetőn mintha napelem lenne, de nap sehol. Széttépett vagy papírból kivágott karácsonyfára emlékeztet, zöldpaprika, talán csípős, a földön. Ennyiből áll a természet? A COVID–19 Napló a dekonstruált emlékeknek állít emléket, amit egyre nehezebb összerakni a bezártságban, egyre jobban távolodunk a valós élettől bezárt világunkban, de a fantázia mégsem ismer határt, össze akarja rakni a mozaikokat, a sötétbarna színt a sok zöld ellenpontozza.
Mayer Hella életjelenségei álom- és meseszerűek, elvarázsolt világba viszik tekintetünket, gondolatainkat, érzéseinket. Kötődünk álmainkhoz, gyermekkori élményeinkhez, a képzeletben létező világhoz, hiszen magunk is teremtjük ezt a világot, amely a miénk, amelytől nem tudunk szabadulni. Vándorolunk, mint a kontinensek, csak azok évmilliókon keresztül, mi emberlétünk során, többször is, szándékosan, olykor váratlanul hagyva magunk mögött korábbi életünk terét, tárgyait, ismerőseit. Mayer Hella erős kötődését a természethez több alkotásában is tetten érhetjük (Délutáni pihenő, 2017, Árnyékban rejtőző I–II., 2020). Abszurd világa (Oly közel, 2019), mint legtöbb alkotásában, közel és távol is van. Egyszerre. Nem egyszerűen feje tetejére állított világ ez, a felhők helyett fák lógatják, nem lábukat, hanem koronájukat az égből, fent gyökereznek. A holdbéli tájon a lépcső egy el nem készült piramishoz vezet, de lehet ásatási rom is, nincs halálkamra, még nem temetünk, közel az ég és az élet, csak szemünket kell kinyitnunk.
Az Ami közös, ami nem (Átmenet vándorokkal), 2019 című alkotása nemcsak mérete miatt monumentális. Az égből lelógó fák zöldje itt füstszerűen tör fel. Fölszállt a füst, döntés született? A faág csupasz, az egyik félbe törve, árnyjáték, mintha sütne a nap. Árnyként látszanak a lombok. A kacsa és a kislány magányosan állnak, nem találják az utat, ők egy más szinten tartózkodnak. A síremlékek mellett látni a távolban a fényeket. A természet mint menedék, de egyben maszk is, amely elfedi szomorúságunkat, gyökértelenségünket, illetve gyökereinkhez való ragaszkodásunkat. Szürkészöld színei nem a lemondásról szólnak, hanem inkább a bizonytalanságról, a vágyak rejtettségéről, a ki nem mondott (ki nem mondható) titkok érzelmi béklyóiról.
Horváth Éva Mónika a modern nagyváros metafizikáját vizsgálja, a kritikus tömeget. Aranyfokozat (Gold Medal, Brooklyn-híd), 2018–2020 című műve apokaliptikus hatású; nem szab gátat a kritikus tömegnek semmi? Dőlnek a falak, de nem dőlnek el teljesen, nincs határ, és védelem sincs. Nem Leni Riefenstahl sokat vitatott propaganda- és dokumentumfilmjei jutnak eszünkbe, Horváth Éva Mónika tömegjeleneteket ábrázoló képsorozata a tömegben egyedül félelmetes érzését, szorongását is megjeleníti, ami rosszabb, kínzóbb, mint az egyedüllét. Az egyének nagyrészt kerek, színes gömbök, eggyé válnak, abból válik ki egy-egy alak, néhány gesztus, mintha egy drón pásztázna a hely fölött, és felnagyítana egy-két motívumot, ami azonban elkerülhetetlenül be fog olvadni a környezetbe. Használja az aranyszínt, aranyfokozat, aranymedál, a győzelem jelképe, akár glória is lehet. Nem egy aranytallér csillan meg a képeken, hanem mintha igazságot akarna tenni a művész, legyen több győztes, miközben tudjuk, a győztes mindent visz, a negyedik helyért nem jár semmilyen medál. Az Aranyfokozat (Fogyasztók, karzat), 2014–2020 zöld stadionja üres, nincsenek játékosok, éppen ellenkezője a pandémia idején folyó játékoknak, amikor élőben nincsenek nézők a megmérettetésen. Tűz is van, Aranyfokozat (Fogyasztók, rendezvény vége), 2018–2020 és a fejek lufivá válnak, felszállnak.
A pandémia idején visszatartottuk a lélegzetünket, most kifújjuk magunkból, élő kiállításon vehetünk részt, ez is élőérzet, a művészet él! A négy művész gondolkodásába lépünk be, mert számukra az alkotás aktív cselekvés, ennek a cselekvésnek, gondolkodásnak a végeredményét látjuk, helyesebben az eredményét, hiszen az alkotás, a gondolkodás folyamata sohasem lezárt, hanem, mint egy spirál, önmagához és önmagától elfele tartó.
A négy művész egyaránt nyit egy világ, a valóság részlete felé, utat keres és utat fedez fel, milyen a jelenlét, a lét önmagában, a létezés öröme és szomorúsága. Milyen az előérzetünk? Az előérzetben megérzéseink egy tervezési folyamat elemeiként jelennek meg, ahol érzelmeink egymással keveredve előrelátásunkat biztosítják, bizonytalanságunkat, félelmeinket csökkentik, és segítik, hogy minél kevesebb veszteséggel érjük el a céljainkat. Ne keverjük az álmodozással, amelyben az előretekintésnek semmilyen realitása nincs! De álmainkat se adjuk fel!
Kölüs Lajos
Törzsdúcok akcióban
A kisagyunkban és az agyféltekéink mélyén bazális ganglionok (az agy szürkeállománya által alkotott törzsdúcok) találhatók, ezek „működése” áll az intuíció hátterében. A „megérzés”, a hirtelen jött éleslátás valójában nem más, mint a tárolt információ összegzésének képessége, melynek során rejtett szabályokat, törvényszerűségeket ismerünk fel. A művek látványa, a kompozíciós rendjük jelzi, a világ nem mindig az észérvek mentén szerveződik, hanem fontos szerepet tölt be a képzelőerő, a kreativitás és a ráérzési képesség.
Mayer Hella meditál, elmerül a spirituális világban, fittyet hány a gravitációs törvényeknek, lebegnek a tárgyai, lelassul a figurák mozgása, mintha megszűnne az idő is, a távol lesz közeli fókuszponttá, a közelség elérhetetlen mozzanattá. Tárgyiasított képzelete kifordítja a valóságot, mint egy filozófus, aki megalkotja a nemeuklideszi teret, ahol más az emberi lépték mérete, az idő- és térérzet. Megfoghatatlan, sejtelmes, titokzatos és idegen világban találjuk magunkat (Oly közel, 2017; Átmenet, 2017). Nem mese az gyermek – írta már Arany is a Családi kör című versében. Az életre kelt múlt Mayer Hella műveiben egyfajta kísérlet a hely és idő, jövő és álom, képzelet és valóság elemeinek újszerű egymáshoz kötésére, rejtett összefüggőségeik feltárására. Kilép Shakespeare III. Richárdjának élethelyzetéből: York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Családunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szívébe. Nem merül alá, a kompozíciós rendet (színharmóniát) lappangó bizonytalanság, a szorongás köznapi érzete, szabadságvágya hatja át. Árnyak vetülnek árnyékra (Délutáni pihenő, 2017; Árnyékban rejtőző I–II., 2020,) rétegeződnek, a színfoltok és színpászmák súlyos teherként jelennek meg, olyan érzetem van, hogy történhetne máshogy is, mint a kép jelenetsora sugallja (Útválasztó Házsongárdban, 2017). A vágyódás és elvágyódás, az élet és halál, az öntudat és szexualitás szimbolikus kérdéseire és motívumaira bukkanunk a festmények független, öntörvényű világában. Pillanatfelvételei önfeledtek, játékosak, bensőségesek és látványosak, csendéletnek, tájképnek tűnnek, de inkább a tárgyak, a természeti elemek, a figurák viszonya (optikai illúziója, érzéki jelenlétük) meghatározó az alkotásokban, például Ami közös, ami nem (Átmenet vándorokkal), 2019.
Fekete Szilvia Golfpálya felhővel, 2020 című műve látszólag ismerős világba visz bennünket, de piros zebracsíkjai éppen az ellenkezőt sugallják, tilosban járunk, a környezetünk válik áldozattá, egyben játékszerré. A felhő a korlátlan szabadságot jelzi, a gondtalanságot, sőt az emelkedettséget, a világ (a természet) feletti hatalmat. Az utcasarok, 2014 képi világa a zsákutca érzetét is felkelti bennem, a kuka meg a semmittevést, a hulladék természetét, a felesleget, a feleslegessé válást. Csendes nyugalom uralja az árkádos városi képet, az időtlenség, a graffiti jelzi, a világ nyugtalan is, valaki számára a megszólalás a fontos, a felkiáltás, itt vagyok. A Képzeletbeli Észak, 2020 a Boldog észak (Kun Árpád) világába tart: …ahol a lehetetlen egy bámulatos fordulattal lehetségessé válik. Az Üres tér, 2020 az emberi létezés tere is, a valahova tartozás helye. A tér melankolikus csendjét halljuk, a nyugtalanító hiányt. Egyszerre csendélet és tájkép, az irracionalizmus sejtelme hatja át. Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék. (Peter Brook: Az üres tér) a mozgás és a megállás leírása révén válik követhetővé és elképzelhetővé a térbeli adottság. Belakjuk az üres teret, benépesítjük.
Hornyák Evelin férfi portréja (Sorsod vagyok I–II., 2016) a múltat idézi, az idő végzetét, elkerülhetetlenségét. Öregség vár ránk, az elkerülhetetlen vég. Tisztelet is árad a portrékból, hiszen a címmel is jelzi a művész, az idő folytatódik valakiben, véletlenként vagy sorsként. Utóérzet ez, ráhangolódás a valóságra, egy jelenségre, egy pillanatra. Ez vár minden élőre, előérzettel, intuícióval. Dehumanizált is a figura ábrázolása, esendő antihőst látunk, miközben Hornyák az emberi test intenzív, szándékosan túlzó, bálványmentes, egyszeri és egyetemes jelenlétét, kisugárzását ragadja meg. Hornyák Evelin a test ábrázolásáról így fogalmaz: A materializált világunk kritikáját fogalmazom meg alkotásaimmal. Azt, hogy az embernek mennyire fontos az anyag, anyagiság és ennek tükrében bizonyos rétegek (a többség) mennyire háttérbe helyezi a tudatot. Azt gondolom, a mulandóságot kimúlt állatok képével vagy testének részleteivel tudom szemléltetni. Ugyanakkor anyagiságunkat és ennek rohamosan történő romlandóságát pedig olyan emberek testével, akik önpusztító életet éltek. A Cím nélkül, 2020 a spiritualitás világába vezet. Egy szárnyát próbálgató madár rebbenését látjuk, a szabadulás pillanatát, inkább próbálkozását. A röptetést, amely egyúttal elválás, elszakadás is. Szabad a fogoly. Assisi Szent Ferenc vagy éppen Assisi Szent Klára karját, kézfejét látjuk? Anima, 2017 című képén halfejet látunk, a becsukhatatlan szemmel – a halnak nincs szemhéja, így nem egyszerű megállapítani, hogy alszik-e, él-e vagy sem. Tátog a szája, mintha még élne, mintha még úszna a vízben, a levegőben. Csendélet, a halál (a pusztulás) dekoratív megjelenítése.
Miért fontos az ember számára az ösztönös térbeli távolság? Genetikailag így vagyunk programozva, félünk, bizalmatlanok vagyunk. Horváth Éva Mónika az emberi tömegdinamika törvényszerűségeit és előérzetét, annak változását vizsgálja. A művek többsége egyfajta „kitörés előtti” ingerrel, paroxizmussal jeleníti meg a nagyvárosi tömegben lappangó feszültséget. Egyének és tömegek dialógusát láthatjuk – állandó mozgásban. (https://iranyszentendre.hu/event/latnivalok-az-emberkertben-horvath-eva…
A Aranyfokozat (Utcazenészek, ritmus), 2019-2020 képe láttán olyan érzetem támad, mintha valaki aranytallérokat dobna egy koldus, egy kéregető kalapjába. Vagy másképpen mondva: akik hallgatják az utcazenészt, maguk válnak aranypénzzé, lehetséges adakozóvá. Az Aranyfokozat (Fogyasztók, lóverseny), 2017–2020, Aranyfokozat (Fogyasztók, karzat), 2014–2020 a pénz világára is utal, az eladható, a megvehető tárgyakra, szolgáltatásokra. Mintha római anfiteátrumban lennénk: Cirkuszt és kenyeret, halljuk a régi mondást. Bármit megteszünk a népért, a tömegért? Bármit, sugallja Horváth Éva Mónika, aki nem szól bele a mai politikai világba, múltat idéz, de mai gladiátorokat látunk, sőt felvonulásokat. A hétköznapokat emeli ünneppé, látvánnyá. Társadalmi kontroll ez, tudatosul a fejemben, ha egyáltalán tudatosul, lehet, hogy téveszme áldozata vagyok, és nem látom a valóságot. Innen csak egy kis ugrás a stadionok építése körüli hercehurca, a plebs (a tömeg) rokonszenvének elnyerésére. És a nép hálás a nagylelkű adakozásokért. A populista látvány a futurisztikus élmény is, a múltszázad 20–30-as éveinek művészi világlátását is megidézi, valaminek az elvetését, nosztalgia nélkül.
Egyén és közösség világának különböző felfogása, transzparenciája tárul elénk a kiállításon. …rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó – írta József Attila Világosítsd fel című versében. Szükségünk van a rendre, hiszen társas lények vagyunk, ha ez a társas élmény sokszínűsége ellenére is amorf, sokszor megfoghatatlannak tűnik számunkra. Mindegyik művész a normativitás, a normalitás különböző és pragmatikus értelmezését adja, tekinti mérvadónak, követendőnek vagy elutasítandónak. Közös vonásuk a szabadság iránti elköteleződés, a szabadságvágy kollíziója, amely az egyensúlyon és az egyenlőségen alapszik. A képek láttán törzsdúcaink aktivizálódnak, szűrik az irreleváns tárgyakat, a vizuális inputot, és a munkamemóriába mentik a látványt, egyfajta előérzettel, a pandémia után vagyunk. Vagy mégsem?
