Indulás előtt

Zsófi: A nyár egyetlen tábora. A nyár egyetlen nagyobb irodalmi rendezvénye. A nyár egyetlen bulija, ahol – legyen szó magyar alterről, metálról, retróról, sőt Cseh Tamásról vagy akár Edit Piafról – mindenre táncolhatunk. És a nyár egyetlen hete, amikor a világ egyre aggasztóbb hírei helyett végre hozzánk hasonló fiatalok verseit, novelláit és drámáit olvasgathatjuk napokon keresztül. Legalábbis idén – legalábbis számomra: izgatottan gondolom végig, hogy mi vár rám júliusban.

Első ránézésre a naptárból egy egész hónapot meg lehetne tölteni ezzel a sok élménnyel. Ez a rengeteg program azonban most mégis ugyanazt az egy eseményt jelenti: a IX. Hajdúböszörményi Írótábort.

Enikő: Juj, de rég voltam írótáborban! Meg felolvasáson! Meg prózaműhelyen! Előző héten gyerekeket táboroztattam, most pedig engem táboroztatnak, szép ez így. Milyen messze van Hajdúböszörmény Tatabányától! Vajon mekkora helyen fér el az irodalom? Összekészítek mindent, ami kellhet, a legfontosabb: vászontáska „Utálom az irodalmat és a zene is szar.” felirattal. Vagy lepacsiznak velem, ha látják, vagy megvernek. Akkor még nem sejtettem, hogy messze nem ez lesz a legelborultabb felirat a táborban.

A részeg cserediák és Szegény Peti Nagymamája

Zsófi: Az elmúlt hónapok nyomasztó tapasztalatai (lefújt kötetbemutatók, későbbre tolt fesztiválok, csak digitálisan megtartható koncertek, előadások stb.) miatt az idei HÍR meghirdetésétől kezdve egészen a táborhelyre érkezés pillanatáig attól a bejelentéstől rettegek, hogy ezt a rendezvényt is elhalasztják – vagy, ami még rosszabb, meg sem tartják a szervezők. A gyors becsekkolás, a jelenléti ívek kitöltése, a nevem (és más, ismerősen csengő nevek) keresgélése az íróiskolák beosztásában, a karszalag a csuklómon és a sörjegyek a markomban azonban teljesen meggyőznek arról, hogy a Hajdúböszörményi Írótábor – mint eddig minden évben – idén is megtörténik. Mire felérünk a szobánkba, minden előzetes félelmem helyét átveszi az a részeg cserediákként ujjongó tudat, hogy újra (immáron ötödjére) itt lehetek, és hogy pár percen belül végre találkozom azokkal, akikkel már majdnem egy éve köszöntünk el egymástól ugyanezen a helyen.

Enikő: Körbebástyázom magam barátokkal, menjünk egy szobába, nehogy aztán valami ismeretlennel kelljen reggelente fogat mosni. Hol itt a komfortzóna elhagyása? Mennyi idegen szem! Aztán úgy kezdünk beszélgetni páran, mintha már régóta ismernénk egymást. Kiderül, tényleg ismerjük egymást, vagyis egymás szövegeit, többször ugyanott publikáltunk. Többektől megkapom, máshogy képzeltek el az írások alapján. Majd kiderül, hogy dicséret, vagy beszólás.

Az a HÍRes társaság…

Zsófi: Már az első ebéd előtt és közben is sok ismerőssel futok össze. Bár a két és fél hónapos bezártság után most mindannyian introvertált korszakunkat éljük (újra), a legtöbbjükkel ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol tavaly abbahagytuk. Jó pár új arccal is összetalálkozom, sőt olyanokkal is, akiket ugyan nem korábbi táborokból, de más (művészeti) programokról, (irodalmi) rendezvényekről, esetleg az egyetemről már ismerek. Nagyon örülök, hogy őket is itt találom, hiszen ez azt jelenti, hogy hozzájuk is eljutott a – egy kihagyhatatlan, örökérvényű nyelvi bravúrral élve – HÍR híre. Már a legelső együtt töltött percekben érzékelhető, hogy ismét egy végtelenül sokszínű társaság gyűlt össze Hajdúböszörményben erre a néhány napra. E csapat tagjai közt egyaránt vannak gimnazisták, egyetemisták, frissen érettségizettek, (szabad- és kevésbé szabad-) bölcsészek, elsőéves és diplomás szociológusok, pszichológusok, képzőművészek, fiatal borászok (nem, nemcsak önjelöltek), rocksztárok, biológusok, sőt még egy radiológus és egy Gedeon nevű macska is. Az azonban mindannyiunkban közös, hogy nemcsak szeretjük, de komolyan is vesszük az irodalmat (igen, még Gedeon is!). Szinte mindenkiről egy pár mondat után kiderül, hogy az olvasás mellett az írás is a mindennapjai részét képezi; fokozott figyelemmel és érzékenységgel követi a kortárs magyar (és világ-) irodalom történéseit, alakulását, illetve amikor és ahogyan csak tud, megpróbál részt is venni benne. Nem csoda hát, hogy már az első szeminárium előtt is többen úgy sejtjük, a következő napok – talán az eddigi írótáborokban tapasztaltaknál is hangsúlyosabban – végig a közös munkáról fognak szólni.

Enikő: Több helyről hallom, hogy a táborban milyen szokásos események várhatók. Fogadások köttetnek, mikor veszi elő a sakktáblát Vörös István, lepipálja-e valaki táncban Áfra Jánost, ki látja Kemény Istvánt nevetni. Én egyelőre ott tartok, hogy a sok-sok névhez arc, sőt, test is tartozik. A Hajdúböszörményi Írótábort törzsnek képzelem, minden a saját szabályai szerint működik, adaptálódni kell, csapódni ide-oda, nem kínosan, spontán. Aztán szép lassan feloldódom, jó érzés, hogy körülöttem mindenki ír, szövegekről, könyvekről, filmekről beszélget.

Tökéletes időzítés és Robbanó Cicák

Zsófi: Megérkezésünk estéjén a hajdúböszörményi Múzeumkertben gyűlik össze a csapat. A helyszínen egy – a tavalyinál sokkal nagyobb – új színpad és egy eddig még soha nem látott, de kifejezetten meggyőző kínálatú italpult vár minket. Míg a táborvezetőnk, Papp-Für János megnyitóbeszédét hallgatjuk, zsúfolt sörpadunknál előkerül egy pakli kártya. Robbanó Cicákkal játszunk, és Papp-Für tanácsára beváltjuk sörjegyeinket, illetve fröccsözni is nekiállunk/ülünk. A megnyitó végére ugyan páran felrobbanunk, de annál nagyobb energiával kezdjük el az estét és tökéletes időzítéssel a IX. Hajdúböszörményi Írótábort.

Enikő: Papp-Für János. Mikor belép a terembe, érzem, hogy a táborban kultusza van, de még nem tudom, mire fel. Ő a törzs vezére, mindenki hálás neki ezért. Este hivatalos megnyitó, koncert, inkább hanyagolom a zenehallgatást, az emberek sokkal érdekesebbek. Robbanó cicákat játszom egy sráccal, akit Szépingnek nevezek el, mert hát szép az inge. Később megtanítjuk Kemény Istvánt és Sopotnik Zoltánt bassozni, nincs igazán szerencséjük, de nagyon próbálkoznak. Olyan írók, akik nem tudnak hazudni, ez jó.

„Ezt meg kell írni! Az egészet meg kell írni!”

Zsófi: A tábor első napján az íróiskolák általában a bemutatkozásnak, a közös érdeklődési körök és igények felmérésének, a legfontosabb, legalapvetőbb kérdések (pl.: Milyen szerepet tölt be az irodalom az életünkben? Mit csinálunk, amikor nem írunk? És mégis mit, amikor igen? Egyáltalán: miért írunk? Mit írunk? Mit olvasunk? És miért azt, amit? Mit várunk ettől a héttől? Ízlett-e az ebéd? Tud-e adni valaki egy tollat? stb.) feltevésénék és megválaszolásának biztosítanak platformot. A tényleges műhelymunka ilyenkor még nem mindenki számára kezdődik el. Azonban a legtöbben már ekkor „házi feladatokat” kapnak, melyek aztán csak egyre szaporodnak a hét további részében. A második nap délutánján alig, a harmadik nap délelőttjén pedig már egyáltalán nem lehet találkozni olyan táborozóval, aki épp ne az aktuális házik elkészítésével foglalatoskodna – azaz írna. Akárcsak egy edzőtáborban: mindössze annyi különbséggel, hogy a tíz fekvőtámaszt nálunk a napi tíz strófa jelenti, bokszzsák helyett a szövegeinket pofozgatjuk, levezetőkör gyanánt pedig – ha kell – a saját karaktereinkkel vagy éppen a lírai énnel is ringbe szállunk.

Míg mi a legerősebb verssorokat és a legkifejezőbb mondatokat keressük, műhelyvezetőink mindenben a segítségünkre vannak. Nemcsak „edzőink”, de tanáraink, mestereink, barátaink is. Mindegy, hogy a reggeli vagy a délutáni óráinkon, a folyosón, az ebédlőben, hajnalban a kollégium belső udvarán, böszörményi vendéglátóegységek teraszán vagy éppenséggel a söreink mellett/felett/alatt találkozunk velük, mindig számíthatunk a jó tanácsaikra, a kritikáikra, az érdeklődésükre, a vicceikre, vagy – ha netántán indokolt – a beszólásaikra. Egyszóval: a jelenlétükre. Az íróiskolák próza-csoportjait idén Csobánka Zsuzsa Emese, Sopotnik Zoltán és Vörös István vezeti. A líraműhelyek élén pedig Áfra János, Magolcsay Nagy Gábor és Kemény István áll, valamint Juhász Tibor – a társaság legfiatalabb oktatója (szigorúan saját bevallása szerint!) –, aki idén tart először szemináriumot a Hajdúböszörményi Írótáborban.

Most is népszerű feladatnak számít a haikuírás és egymás régebbi szövegeinek elemzése, újragondolása. Vannak, akiknek egy-egy idézet alapján kell létrehozniuk egy teljesen új verset, vagy „józsaruk” és „rosszzsaruk” bőrébe bújva véleményezniük társaik műveit. Néhányan a tegeződéssel és a magázódással foglalkoznak a szövegeikben, illetve a kivándorlás, vagy az étkezési zavarok témakörét igyekeznek feldolgozni novelláikban. Egyes táborozók pedig a kortárs magyar folyóiratokból merített ihlet és az automatikus írás adta lehetőségekkel is közelebbről megismerkednek a héten.

Nálunk, Kemény István líraszemináriumán a hozott szövegeinké a főszerep. Közösen szedjük ízeikre, majd rakjuk össze újra a verseket; a pár nap alatt mindenki sorra kerül. Az együtt töltött idő során szó esik többek között az őskorversek indokolatlan hiányáról, a plüsspandák szomorúságának okáról, egy híres-hírhedt rudabányai szkifiről, a naplemente megírhatóságának kérdéséről, a cinikusok temetkezési szokásairól, Istenről és istenekről, rím- és egyéb kényszerekről, pálinkafőzésről, ritkán megélt és túlzottan is ismerős helyzetekről. És persze a tíz részeg törpről meg a büdös őzről is. 

Enikő: A csoportom csak nőkből áll, sokan régóta járnak ide táborozni, a csapatvezető, Csobánka Zsuzsa is őstag, már az elején közli, nem akarja megtanítani, hogyan kell írni, kérdezhetünk tőle bármit, kérdezünk is. Elsőnek írjuk meg a nevünk legendáját, ez a feladat, érezzük, ez sokkal nagyobb személyességet kíván majd tőlünk. A kardozós műhelyekhez vagyok szokva, ahol addig böködjük meg a másik szövegét, míg mindent ki nem vágunk belőle, amit hibásnak ítél a többség, na, itt ez nincs, el kell raknom a fegyverem. Végig nagyon segítő, támogató, ugyanakkor végtelenül őszinte közeg volt ez a csoport, csak úgy ringatózom, sőt, lubickolok a műhelyek alatt. Mivel főleg a minket érintő témák mentén haladunk, el is nevezzük női önsegítő csoportunkat vörös sátornak, mint azt a helyet, ahová az indián nők húzódtak vissza, mikor menstruáltak. Az volt az érzésem, ebbe a csoportba mindenki okkal érkezett, hogy egymást gyógyítsuk, bármilyen giccsesen is hangzik ez utólag. Meditáltunk, masszíroztunk és úgy érzem, az önismeretünkkel együtt az íráskészségünk is sokat fejlődött úgy, hogy nem bántottuk egymást. Azt hiszem, ezt tovább viszem magammal a későbbiekben.

SzürReál és Szundi

Zsófi: Hamar kiderül, hogy egyáltalán nem tévedtünk, mikor már a legelső napon megfogalmazódott bennünk, hogy az idei írótábor a műhelymunkáról, a gyakorlásról és a fejlődésről fog szólni. Szabadidőnkben is legszívesebben saját és társaink szövegeinek megbeszélésével, csiszolgatásával foglalkozunk. Vagy erőt gyűjtünk a következő íróiskolára, kötetbemutatóra, koncertre, a hajnali beszélgetésekre, közös éneklésekre, eltévedésekre. A vinotékákat megszégyenítő borsora és felbecsülhetetlen bádogbögre választéka után SzürReálnak keresztelt boltot is gyakran látogatjuk, mikor fel akarjuk tölteni a készleteinket éjszakára.

A helyi antikvárium vezetője már az első pillantásra, egyetlen kérdés nélkül megállapítja rólunk, hogy írótáborozók vagyunk, hiszen minden évben erre az egy hétre törzsvendégekként térünk vissza könyvesboltjába.

Enikő: A szabadidőben többnyire alszom és írok. Paradicsomi állapot, bár extrovertált vagyok, jó néha elvonulni a hetven ember érdeklődő köréből és egy kis zugban dolgozni utolsó pillanatban a feladaton. Kezdem megérteni, miért írt Kölcsey egy szekrényben. Ha nem alszom és nem írok, egy boltba megyek vásárolni, amit a fura árukészlet miatt SzürReálnak nevezett el a tábortörzs. Van itt napelemes világítószemű kertibéka, mignonos pohár és vettem olyan kukoricapufit is, aminek bánat és műanyag íze volt, és a hajnali kettőkor farkaséhes emberek is lemondtak róla. Antikvárium is van a városban, beszerzünk itt pár könyvet, a boltos örül a tábornak, visszük a furábbnál furább könyveket.

Kötetbemutatók

Zsófi: Ha lenne itt csillár, most én lógnék rajta – gondolom, akárhányszor csak helyet keresek magamnak a kollégium Dísztermében, a kötetbemutatókon. A helyiség minden este megtelik az érdeklődő táborozókkal. Első alkalommal Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna  Termékeny félreértés/Productive Misreadings című könyvtárgyával, közös alkotói folyamatuk „melléktermékével” ismerkedünk meg. A második estén Kiss Tibor Noé látogat el hozzánk, és egy különleges beszélgetés keretei közt mutatja be nekünk új, még ki sem adott kötetét, a Beláthatatlan tájat.

Enikő: A harmadik kötetbemutató Vörös Istváné, volt már szó kultuszról, hát neki is van kultusza. A kötet, A szabadság első éjszakája mellett szó esik Kunderáról, Hrabalról, olyan a beszélgetés, mint egy kis irodalmi zanza, sűrű, izgalmas. Jólesik utána a csapatépítés Csobánka Zsuzsával.

Nemes Anna Előled című kötete kapcsán felszínre kerülnek a traumák, a családtól kapott sorsképek, nehézségek. Irodalom-e a terápia megírása, az, hogy valami kegyetlen és szívfacsaró elég-e ahhoz, hogy jó irodalom, szépirodalom, vagy bármilyen hasonló komoly címke legyen? A szerző a bemutatón leszögezi, ő már nagyon utálja ezt a kötetet, hát mit csináljon akkor szegény olvasó a tábor utolsó estéjén úgy, hogy most találkozik vele először? Felmegy letaglózva a szobájába áldokumentumfilmet nézni, aztán hajnalig ropja a retro diszkóban.

„A zaj, a zaj, a zaj…”

Zsófi: A Ruby Harlem már az első estén megalapozza a hét hangulatát. A táborozók közül pedig jópáran már ekkor megcsillogtatják tánc(nem)tudásukat. Én még azért várok vele.

A második estén az egyik évek óta visszajáró táborozó, Gyarmati Dominik bandájának, a Gate69-nak zenéjére indul be a barátságos kortárs irodalmi pogó.

A harmadik nap végén Csobánka Zsuzsa egy különleges csapatépítő programra hívja az egész tábort. Éjszakába nyúlóan játszunk. Sokaknak csak ekkor tudom meg a teljes nevét. Örülök, hogy megismerhetem Kínos Katalint, Belépő Benedeket, Zsivány Zsófit és a többieket. Hajnalban mi magunk szolgáltatjuk a zenét: közösen éneklünk, szerenádozunk egymásnak.

Ha utolsó éjszaka, akkor Retronome és Retro Disco! Amilyen lelkesen várom már kedd óta, olyan édesen alszom át az egészet a szobámban. Másnap, a bulin készült képeket nézegetve, kicsit sajnálom, hogy lemaradtam róla. De a társaim megörökített tánc(?)mozdulatai mindenért kárpótolnak.

Enikő: A koncertek közül a legmaradandóbb (nem összekeverendő a leghangosabbal) a Gate69. Dominik, az énekes szintén őstáborozó, háta mögött egy kendő himbálózik, pont úgy, mint tesiórán az egyik játékban, ahol az volt a cél, hogy a másik háta mögül megszerezzük a kendőt. Asztaltársaságomból hárman is megígérik, hogyha megszerzem Dominik kendőjét, kapok egy sört, komolyodik az iskolai játék, kihagyhatatlan ajánlat. Megszerzem a kendőt, de visszautasítom a söröket, figyeljünk, itt koncert lesz, nekünk, értünk. Pogózunk is alatta hálából, jólesik kirázni az agyból a napközben felhalmozódott mondatokat.

Különdíjak és krumplisimogató

Zsófi: Egy beszélgetés alkalmával megállapítjuk: ha a táborban adhatnánk egymásnak különdíjakat, (a szakmai díjazás analógiájára) a végeredményhez nagyban hozzájárulna a jelöltek éjszakai aktivitása. Ily módon szinte magától értetődik, hogy ki kapná A Legtáncosabb Lábú Kortárs Költő-, A Legbölcsebb Bölcsész-, A Legkorrektebb Úrihölgy-, A Legszebben Felhúzott Ágyneműhuzat- és A Legkeményebb István-díját.

Enikő: Mindig van kivel és miről beszélgetni. Ez elsőre nem tűnik nagy dolognak, de higgyék el nekem, nagyon is az. Hol máshol lehetne hajnali négykor megvitatni, hogy is áll most az irodalomhoz való viszony a magyar oktatásban, vagy hogyan érdemes megcsinálni az igazán jó pacalt. Utóbbiért az ember hajnali négykor a fél karját is odaadná, de beérjük az előrelátó szervezők által odakészített nagy vödörnyi főtt krumplival is. Marokszámra, ahogy azt kell. Az esték általában spontán öröménekléssel végződnek, az egyik táborozó áriákat énekel, amire a bokrokban békésen pihenő madarak rajban repülnek tovább. Filmbeillő pillanatok.

A reggelek hősei

Zsófi: Aznap, mikor megérkezünk a táborba, természetesen még nem létezik olyan, hogy reggel. Akkor csak egy nagy, egybefüggő ELSŐ NAP-ot érzékelünk. Csak később kezd bedurvulni a helyzet… Az elméletben, miszerint az ébren töltött óráink számának emelkedésével egyenes arányosságban növekszik kialvatlanságunk mértéke is, a legtöbb táborozó nem hisz. Mi az öt percenként újra és újra megszólaló mobilos ébresztőóra és elsősorban a kávé erejében hiszünk. Egy társunk már a második nap reggelén csodát tesz: újonnan szerzett kotyogós kávéfőzőjét közre bocsátja. Gyorsított eljárásban szentté avatjuk.

Enikő: Reggel, mit reggel, hajnal kilenckor fel kell kelni, mert írni kell, mosakodni kell, nem lehet késni. Milyen irodalmi esemény az, ahonnan nem lehet késni? Minden reggel dohogok, aztán az íróműhely második órájában kinyílik a szemem, és azt mondom, de jó, hogy itt. Lassan leszokom a reggeliről, olyan úri huncutság ez, ami beszélgetést kíván, én pedig nem vagyok ilyesmikre képes.

„Szép nő az Anikó. […] Jó csávó a Kevin.”

Zsófi: A Hajdúböszörményben töltött (idei!) utolsó közös délelőtt most is a csapat munkájának összegzéséről, a táborban készített és az itt tökéletesített írásaink bemutatásáról, valamint a törvényszerűen édesbús táborzárásról szól. Ebben az évben azonban nem a megnyitó és a koncertek helyszínéül szolgáló Múzeumkertbe, hanem – ravaszan áthúzva a készülődő vihar számításait – a kollégium Dísztermébe vonul át az egész társaság, hogy együttesen lezárjuk a IX. HÍR-t. Itt mindenki lehetőséget kap arra, hogy felolvassa egy-egy művét a nagyközönségnek. A táborozók zöme oktatóik vezette kis csoportokban áll ki a hallgatóság elé. Az egyhetes közös munka, az együtt-ötletelés, a hajnalig tartó beszélgetések, a poénkodások, a megnyílás, az összecsengő élethelyzeteink és a rímelő gondolataink felfedezése egyértelműen hatással volt ránk: összetartó, biztonságos és a világra nyitott közösségként vagyunk jelen.

Amint mindenkit meghallgattunk, titkos szavazással eldöntjük, hogy ki legyen a közönségdíjasunk. Idén Zilahy Vandát választjuk ki, akinek csoporttársai segítségével performanszként előadott verse és a benne feltűnő két csábító alak, Anikó és Kevin, azonnal levesz minket a lábunkról. Ezután a műhelyvezetők díjazottjainak kihirdetése következik. A líraszekcióban először Horváth Florencia kap díjat Áfra Jánostól, aki mindössze pár szóban, de az összes íróiskolavezető nevében összefoglalja a tábor legmeghatározóbb élményeit. Magolcsay Nagy Gábor díjazottja Hajdu Ildikó, Kemény Istváné Korsós Gergő, Juhász Tiboré pedig Szabados Attila. A prózaírók közül Kovács Zsófiának adja át a díjat Csobánka Zsuzsa, Konyári Ildikónak Sopotnik Zoltán és Szakács Borbálának Vörös István. A tábor nagydíjait líra és próza kategóriában Ráday Zsófia és Oláh Péter kapják.  

Papp-Für János táborzáró gondolatai idén elsősorban nem a búcsúzásról szólnak. Bejelenti, hogy már most szervezés alatt van a következő – jubileumi! – Hajdúböszörményi Írótábor.

Enikő: A táborzárásról egészen a tábor zárásáig nem tudunk semmit, sem a csapat, sem a csapatvezető. Aztán hirtelen felolvas előttem majd hetven ember, mindenki ügyes és vagány, na, kiből lesz majd öt, tíz, harminc év múlva író? Ezt még nem tudjuk, csak azt, szavaznunk kell egyvalakire, aki megérdemli a tábor díját. De hát mindenki! Olyan jó szövegek, emberek nyüzsögtek itt, hogy választhatnék csak egyet? Szürreáldemokrácia. A zsibongásban pillanatnyi impressziókra hagyatkozva felírok egy nevet a cetlimre. Nem ő nyert. Sebaj, bárki lehet nyertes. Indulni kell, visz a vonat, megyek utánad.

Jövőre ugyanitt!

Zsófi: Gyarmati Dominik szállóigévé válásra érdemes verssorát idézve: „Győző, ne legyél fasz”, és jövőre gyere el te is!

Enikő: A tábor alatt megállapítjuk, hogy minden élethelyzetre van egy megfelelő idézet a Csinibaba című filmből, ehhez a rubrikához leginkább a következő: „Hazamenni! Nem kéne már?” Nem kéne, legalábbis nekem még szükségem volna egy hétre, vagy kettőre, hogy mindenkivel mindent megvitassak, amit szeretnék. De be kell érnem azzal, hogy mindenkit átölelek és azt mondom (mintha máris része lennék ennek a törzsnek), hogy jövőre veletek ugyanitt! És most megyek, és alszom egy hetet, mert azt közben el-elfelejtettem!