Sziklája a sorsa
Vajon miképp jeleníthető meg egy ókori mitológiai alak abszurd hősként, és hogyan képviselheti a huszadik század első felének meghatározó életérzését? A Sziszüphosz mítosza Albert Camus azonos című kötetében „Az abszurd gondolatmenet”, „Az abszurd ember” és „Az abszurd alkotás” című fejezeteket követő záró példázat, melyben Sziszüphosz az abszurd ember megtestesítőjeként lép az olvasó elé. Az abszurdnak megannyi interpretációja született Camus nyomán, s ezek mindegyikében meghatározó szerepet játszik a Sziszüphosz-szövegből kibontakozó világnézet.
Nicolae Balotă a világ és az ember közötti ellentétből, a köztük lévő viszonyból kibontakozó abszurdfogalomra helyezi a hangsúlyt Camus-t értelmezve: „Az abszurd erkölcsi közönye látszólagos csupán. Egyetlen – a többit is újra érvényessé változtató – értéket ismer el: az élet értékét. Az abszurd fogadás megköveteli, hogy mindenáron megmaradjon a feszültség »az emberi kérdés« és a »világ csöndje« között” (Balotă 1979: 316). Ramona Fotiade a halál korlátozta életet, a szenvedést, az igazságtalanságot, illetve az „ugrásra” tett értelmetlen próbálkozást, vagyis az abszurd előli menekülést állítja Camus-interpretációja központjába. Az ember racionális lény, aki rendre és egységre törekszik, miközben értelmetlennek, átláthatatlannak és ellenségesnek tetsző világ veszi körül (Fotiade 2017: 2). Damien Darcis tanulmányában – ezzel összhangban – az abszurd az ember és a világ konfrontációjaként jelenik meg. Az embert az értelem akarása hajtja, egység és rend után vágyakozik a különös és kegyetlen világban, amelyet szeretne megérteni. S bár képes e világot, a részét képező objektumokat, testeket leírni, saját létezése oka rejtély marad előtte. A világ értelmetlen, az ember pedig semmi az értelem akarata nélkül (Damien Darcis 2017: 3).
Ez utóbbi paradoxon képezi Camus filozófiájának magvát: az abszurd lényege az élet értelmét kereső ember az őt körülvevő, őt tagadó idegen világban. A feloldhatatlan feszültség e kettő kölcsönös egymásra utaltságából fakad. Csakhogy az abszurd az idegenség átélésén túl egyben magatartásforma is, a lét egyetlen lehetséges, autentikus módja. Fontos tisztázni, hogy ebben az idegenség-paradoxonban Camus kit nevez abszurd embernek. Ahogyan azt kötete „Az abszurd ember” című fejezetében is kifejti, az ilyen személy bátorságát és eszét helyezi előtérbe az istenekkel szemben, tisztában van tettei következményeivel, ám nem érez lelkiismeret-furdalást, és nincs szüksége kívülről ható etikai szabályokra. Az abszurd embert saját, belső indíttatása vezérli cselekvés közben. Sziszüphosz ennek a magatartásformának ikonikus megtestesítője.
Mint a mítoszból jól tudjuk, Sziszüphosz – a korinthoszi király, Aiólosz fia, Melopé férje – büntetése szerint egy sziklát görget állhatatosan a hegytetőre, de az újra és újra visszagurul, Sziszüphosz munkája soha nem érheti el célját. Szenvedései okaként több magyarázat ismert. Némely szerint nagyravágyó attikai király volt, egy másik változat arra helyezi a hangsúlyt, hogy istenek titkait fecsegte ki embereknek, Camus Sziszüphosza pedig elárulta Aszóposz folyóistennek, hogy Zeusz elrabolta a lányát. A hős jellemrajzában meghatározó a büntetést előhívó mozzanat: Sziszüphosz saját belátása szerint cselekszik, és azt teszi, amit lelkiismerete diktál. A belülről vezérelt cselekvés fontosabb számára, mint az esetleges következmények. Nem külső – jelen esetben az istenek által kiszabott – törvények és szabályok irányítják, és később sem érez bűntudatot, hiszen meggyőződése, hogy nem követett el bűnt. Sorsa maga az abszurd végzet: ha valóban Zeusz Aigina elrablója, halandó szemmel nézve a főisten követett el bűnt, mégis Sziszüphosznak kell bűnhődnie. A Camus megformálta alak legfontosabb vonása, hogy a maga kezében hordja sorsát: „Egyébiránt tudja [kiemelés tőlem], hogy ő rendelkezik saját életével. A fenséges pillanatban, mikor visszapillant az életére, Sziszüphosz a sziklája felé haladva, végigtekint az összefüggéstelen cselekedetek során: ezekből áll össze a sorsa, melyet maga teremtett, melyet az emlékezet fog egységbe, s melyre hamarosan a halál üt pecsétet.” (Camus 1990: 316)
Nem más köszön ebből vissza, mint az egzisztencializmus emberideálja, amelynek rajzában Camus a felelősségre helyezi a hangsúlyt, a saját sors alakításának felelősségére. Sziszüphosz nem csupán abban dönthetett szabadon, elárulja-e a folyóistennek, ki rabolta el a lányát, de abban is, kire vagy mire bízza magát: saját morálja vagy az istenekbe vetett hit vezérli. De még a büntetés súlya alatt vezeklő lény sorsa sem vakon és kilátástalanul cipelt teher – Sziszüphosz beletörődhet végzetébe, vagy tovább harcolhat az istenek ellen a földön, amikor kiszabadul kis időre a pokolból.
Camus legfontosabb alapvetése a műben az öngyilkosság valós lehetősége mint a sorstól való menekülés eszköze: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére” – írja a Sziszüphosz mítosza emblematikus mondatában. Vagyis ebben a viszonyrendszerben nemcsak a világ és az ember között feszül feloldhatatlan ellentét, de az öngyilkosság és a halálra ítéltetés között is. (Fotiade 2017: 5) Camus Sziszüphoszában az öngyilkosság mindennek a megtagadását jelentené: a korábbi cselekedetek, az élet, a felelősség – összességében az abszurd létezés – megtagadását. Innen szemlélve éppen a lázadás ad értelmet a hős életének – ez veszne oda az öngyilkossággal. Erkölcsi princípiumként értelmeződik itt tehát az abszurd: Sziszüphoszt boldognak képzelni erkölcsi parancs a camus-i logika szerint. Mint Foltiade rámutat, erre azért van szükség, hogy akkor is érthető legyen számunkra a világ értelmetlensége, ha nem hagyjuk el az értelem kereteit (Fotiade 2017: 6).
Hankovszky Tamás A remény elutasítása Albert Camus korai esszéiben és a Sziszüphosz mítoszában című tanulmányában éppen az élet folytatásában vagy elvetésében látja a választ a „sziszüphoszi” kérdésre: „Amikor valaki eldobja magától az életet, azt fejezi ki, hogy nem tudja tovább elviselni azt, ami van, ugyanakkor másfajta világban sem képes hinni. Az ilyen ember határozott nemmel válaszol a Sziszüphosz mítosza alapkérdésére, hogy lehet-e hívó szó nélkül élni.” (Hankovszky 2005: 160) Camus interpretációjában Sziszüphosz öngyilkossága egyet jelentene azzal, hogy elfogadja, az istenek jogosan tartják bűnösnek. Hankovszky elemzésében a remény áll a sziszüphoszi küzdelem középpontjában (Hankovszky 2005: 160), s ezzel azt sugallja, van az életnek célja és helyes iránya. Sziszüphosz akkor is elvégzi a rá kiszabott feladatot, ha tudja, a szikla úgyis visszagurul. Nem reméli – mert nincs oka remélni –, hogy munkája célt ér, ő pedig elnyeri szabadságát, ellenben valami másnak kell lebegnie szeme előtt. Vagyis, sugallja Hankovszky, ha nemcsak a materiális világ objektumaira tekintünk, találhatunk olyan célt, amely hosszabb távon táplálja az emberi szellemet. Ha Sziszüphosz elvégzi a rá kiszabott munkát, a méltóságát őrzi meg, és ennek példáját vonultatja fel minden ember előtt.
Míg az öngyilkosság elfogadhatatlan, a lázadás annál adekvátabb válasz az abszurd ember léthelyzetében – ahogy Nicolae Balotă fogalmaz: „A sziszüphoszi ember küzd, és az abszurdból kiutat kereső különféle kísérletek (a létfilozófiák) láttán rádöbben, hogy az egyedül koherens filozófiai állásfoglalások egyike a lázadás, mely azt jelenti, hogy az ember állandóan szembesül önnön abszurditásával.” (Balotă 1979: 314) Sziszüphosz ezt teszi: szembesül saját létének abszurditásával, akkor is, és elsősorban akkor, amikor szikláját görgeti véget nem érőn. Balotă itt arra mutat rá, hogyan válik azonossá Camus-nél az abszurd ember és a lázadó ember.
Camus életművében a lázadás antropológiai fogalom: „Az ember az egyetlen teremtmény, mely nem hajlandó az lenni, ami” (idézi Camus-t Balotă 1979: 320). Ezt Balotă így fogalmazza meg: „Az a lázadó ember, aki nemet mond; nem kötelezi el magát, de nem mond le a cselekvésről.” (Balotă 1979: 320) A lázadás az igazságtalansággal, az irracionalitással fordul szembe, a lázadó hisz cselekvése értelmében. „Persze kétségbeesése, az a határhelyzet, amiből a lázadó kiindul, az abszurd érzéséhez hasonlóan általában mindenre és különösképpen semmire sem vonatkozik. De amíg az abszurd univerzumban a képtelenséggel, a nemléttel, az értékhiánnyal azonosul az ember, a lázadás világában fölismeri, hogy van olyan adottsága, mellyel érdemes azonosulnia: a lázadás bármely mozdulata hallgatólagosan értéket idéz” – fogalmaz Balotă. (1979: 320) S ebben a lázadásban „a halott istenek trónfosztása éppúgy célja lehet, mint a harc mindenféle elnyomás, elidegenedés ellen.” (Balotă 1979: 322) Sziszüphosz lázadása mélyen metafizikai gyökerű: saját sorsával, az egész teremtéssel és a világ feltételezett teremtőjével fordul szembe, s ennek hajtóereje, hogy látja az ember és a világ abszurditását.
Akik ezt nem látják – mutat rá John H. Gillespie a mítoszt elemző tanulmányában –, egy másik világban, az illúzió világában élnek – így él az emberek java, teszi hozzá. „Amikor az üresség hallatja a szavát, amikor megszakad a megszokott mozdulatok láncolata, amikor a szív hiába keresi a hiányzó láncszemet, akkor e válasz az abszurditás első jele.” (Gillespie 2010: 90 idézi Camus-t 1990: 204) Camus úgy véli, aki tisztán lát, csak az abszurd világot látja, és csak az abszurd ember képes rá, hogy tisztán lásson. A tudatos, az abszurdot észlelő ember a világ egységének hiányát éli meg. Gillespie esszéjében szemügyre veszi, milyen metaforákkal jeleníti meg Camus ember és világ egység híján lévő viszonyát. A fal képe A Sziszüphosz-művön kívül több Camus-szövegben is fellelhető, Gillespie értelmezése szerint az embert korlátozó, visszatartó, akadályozó külső erő megjelenítője (Gillespie 2010: 91). Camus előszeretettel alkalmazza a puszta metaforáját is: az abszurd ember lelki világát sivatagos tájhoz hasonlítja (Gillespie 2010: 92). A délibáb képe pedig azt a látszatvilágot szimbolizálja, melyben akkor élt az ember, amikor még nem ébredt rá léte abszurditására. Camus maga ezt így fogalmazza meg Abszurd falak című írásában: „Azt már tudom, hogy a gondolat elért e pusztaságba. Megtalálta a kenyerét. Megértette, hogy eddig délibábokkal táplálkozott. Csak ürügy volt az emberi gondolkozás néhány legégetőbb kérdéséhez.” (Camus 1990: 212–213)
A Sziszüphosz elemzésekor tanulságos összevetni a Camus esszéjének középpontjába állított modern hőst és az ókori mítosz főszereplőjét. A Camus által megjelenített Sziszüphosznak kezébe kell vennie saját sorsát, hogy szembenézhessen a világ abszurditásával, és magára vállalja száműzetését. Kitartása saját vállalása mellett a bátorságot és a nagyságot szimbolizálja, olyan emberét, aki megőrzi méltóságát. Biztos akarattal fizeti meg az árat az életért való lelkesedéséért (Collard 2002). Az antik Sziszüphosz ezzel szemben elszenvedi a körülményeket. Nem így akarta, mondhatnánk, merészségével és ravaszságával kockáztatta a büntetést, amelyről gőgösen azt gondolta, elszökhet előle. Kilátásai nincsenek, bele kell nyugodnia az elkerülhetetlen isteni akaratba és az isteni hatalom létébe. A modern változat kíméletlenül és valóságosan írja le az élet játékát, amely kétértelműség nélkül állítja fel a szabályokat. A lázadás Camus Sziszüphoszában viselkedési modell, példás gondolkodás, etikai előírás. Az antik mítosz hőse ezzel ellentétben bár aktívan cselekszik, tehetetlen sorsával szemben, beletörődik tette következményeibe. A mítosz nem felhívás cselekvésre, nem morális példa, hanem elrettentő kép. A modern embert megtestesítő Sziszüphosz, tudatosulván benne a világ abszurditása, értékelni próbálja a vég nélküli újrakezdések hiábavalóságát. Ebben a balsorsot hozó világban a boldogság paradox módon sürgetővé válik. Az ember csendes öröme a sors feletti győzelemben nyilvánul meg. Élni akar, mert elhatározta, hogy felülemelkedik az öngyilkosság oly könnyű gondolatán. Nem azért küzd, hogy elkerülje a világ nyomorúságát, hanem azért, hogy megtalálja benne elégedettségét és békességét. Az antik Sziszüphosz minél inkább tudatában van büntetése feloldhatatlanságának, annál mélyebben szenvedi el azt, nem könnyíti terhét remény, hogy elkerülheti sorsát. Az istenek döntésének áldozataként nincs választása: szüntelenül görgetnie kell szikláját (Collard 2002).
Ahogy Camus fogalmaz, Sziszüphosz sorsa a sajátja, ahogyan sziklája is. Ha ezt továbbgondoljuk, az ember teljesedik ki Sziszüphosz alakjában a maga összetett valójában – az ember, akinek minden korábbi cselekedete hozzájárult személyisége formálódásához, és a büntetésre adott válaszában, a szikla kitartó görgetésében is az tükröződik, kicsoda valójában ő. „Minden ember megtalálja a maga terhét. De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad és sziklákat emel” – mondja Camus (Camus 1990: 317). Értelmezhetjük ezt úgy is, Sziszüphosz minden körülmények között a lelkiismeret követésére biztat a külső vagy „felsőbb” hatalommal szemben. Camus-nek a Sziszüphosz alakjában megfogalmazott intelme, tanítása mondhatni, szállóigévé vált: „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” (Camus 1990: 317)
*
Felhasznált szakirodalom
Nicolae Balotă: Abszurd irodalom. Gondolat Kiadó, Budapest,1979.
Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Válogatott esszék, tanulmányok. Magvető Kiadó, Budapest, 1990.
Maggy Collard: Sisyphe: Histoire d'une liberté. La version grecque du châtiment comme illustration de la pensée camusienne. Latinter, t. 10, 3–4, décembre 2001, p. 66-70, et t. 11, 1, avril 2002, p. 15-21. http://bcs.fltr.ucl.ac.be/FE/03/Sisyphe.html (Letöltés ideje: 2020. 03. 30.)
Damien Darcis: «L'absurde ou la condition humaine», ThéoRèmes [En ligne], Philosophie, mis en ligne le 10 mars 2017, consulté le 31 mars 2020. http://journals.openedition.org/theoremes/1112 (Letöltés ideje: 2020. 03. 30.)
Hankovszky Tamás: A remény elutasítása Albert Camus korai esszéiben és a Sziszüphosz mítoszában. Katekhón Kiadó, 2005. p. 159–174.
J. Gillespie: ‘Mythes, Métaphores et Métaphysique: le drame du Mythe de Sisyphe’. Synergies Inde, 5, 2012. p. 87–103. https://gerflint.fr/Base/Inde5/gillespie.pdf (Letöltés ideje: 2020. 03.30.)
Ramona Fotiade: «Quand l’esprit rencontre la nuit: révolte et déraison selon Camus». Cahiers de la Méditerranée [En ligne], 94 | 2017, mis en ligne le 15 décembre 2017, consulté le 30 mars 2020. http://journals.openedition.org/cdlm/8651 (Letöltés ideje: 2020. 03. 30.)
