Levegőt!

Már a rakparton járok, amikor a fülhallgatóm felmondja a szolgálatot. A jobb oldal abban a pillanatban kezd el recsegni, amikor elindul egy régi Tankcsapda szám és a miatyánkot a mennyekbe’ már csak a bal fülemben hallom. Lassan beszívom a levegőt és kifújás közben elmormogok egy átkot a fülhallgatók istenére, mialatt megállok egy fehéres fénytócsában.

Nem szeretek fél füllel zenét hallgatni, mintha csak félig figyelnél a tanári monológra - oké, rossz példa, mert arra tényleg csak félig figyel az ember, de a lényeg így is érthető. A kezem félúton áll meg a fülem felé, amikor rájövök, ha kiveszem, az embereket kell majd hallgatnom a 30 perces villamos úton és azt nem biztos, hogy kibírom. Unatkoznék is, mert nincs is annál jobb, amikor az ember az ablakon bámul kifelé, miközben magában hangosan énekli a dalszövegeket. Egyedül vagyok egy park szélén, már teljesen sötét van, úgyhogy idegesen kirángatom a zsinórokat a fülemből, begyűröm a kabátom zsebébe, majd ugyanezzel a lendülettel kihúzom a telefonomat.

A szemem gyorsan megtalálja a mai dátum alatt a pontos időt. Este hét óra múlt nyolc perccel. El fogok késni. Gyorsan írok a barátaimnak, hogy sietek, várjanak meg. Egyből megkapom a választ, amiben a koporsó méretem felől érdeklődnek. Csak a szememet forgatom és a hirtelen jövő jeges szél elől még jobban összehúzom magamon a kabátot. Mindjárt vége a télnek. Értem én, hogy felmelegedés meg minden, na, de na. Nem lesz szép áprilisban hóembert építeni, mint az Univerzum bolondos tréfája.

A lámpa fénye és a telefon megegyező ritmusban villogni kezd. Zavartan nézek hol az egyikre, hol a másikra. Bólogatok egy sort, mint egy kisgyerek akitől télen kérdezik kér-e fagyit. Körbe nézve még mindig nem látok senkit. A lámpa végül egy nagy pukkanással kialszik, szerencsére a telefon képernyője csak elsötétül.

Szorongva indulok tovább. Nem teszek meg két lépést, mikor valami - talán egy erősebb széllökés - miatt hasra esek, a telefonnal és a karommal tompítva az érkezést.

Nyögve tápászkodom fel a hideg… földről? Értetlenül húzom össze a szemöldököm. Eddig egészen biztos, hogy betonos úton jöttem - az ember észrevesz ilyeneket, ha folyton lehajtott fejjel jár - most pedig döngölt föld van a bakancsom talpa alatt… amit sárga fény világít meg. Felnézve látom, hogy egy ép lámpa fénye izzik az árnyas rakparton. Hm, lehet a védekezés ellenére mégiscsak bevertem a fejem. Apropó védekezés! Lenézve a sötét készülékre, látom, hogy a fólia pókháló mintásra tört. Remek. Bekapcsolom. A koala szomorúan bámul vissza rám a repedések mögül. A szemem gyorsan megtalálja a dátum alatt a pontos időt. Este hét óra múlt nyolc perccel. És akkor észre veszem. A kijelzőn nem látok dátumot, se nap, se hónap, se év.

Egy pillanatra ledermedek és érzem ahogy összeszorul a szívem. Próbálom megnyugtatni magam azzal, hogy valószínűleg a telefon is beverte a fejét, ezért mutat bolondságokat. Csak egy kis hang van, ami azt súgja, ez nem válasz a kitaposott földútra és a lámpára, ami sárga fényével krimis hangulatba vonja a környezetét és engem.

Körbe nézve észreveszek egy sötét alakot. A Dunába vezető lépcső tetején ül és eddig biztosan nem volt ott. A kis hang ellenére, ami a futás mellett kampányol a fejemben, a kíváncsiságom győz és elindulok a lépcső felé. Nem vesz észre csak, amikor megköszörülöm a torkomat.

– Khm… Elnézést Uram!

 Összerezzen és felém fordítja fejét, amit most megvilágít a lámpa. Egy 30 év körüli férfi, sötét göndör haj, a magas homloka alatt dús szemöldök és szomorúan csillogó fekete szemek. A sűrű bajusz félig eltakarja a száját.

– Jó estét Kisasszony! Segíthetek? - Kérdezte lassan, öblös hangján.

– Ez lehet, hogy különös kérdés, de… meg tudná mondani, hogy milyen évet írunk? - Tördelem a kezem és igyekszem mindenhova nézni csak rá nem. Nagyon hasonlít valakire.

 Válasz előtt beleszív a jobb kezében tartott cigarettába és mintha halványan elmosolyodna, de a szeme komoran csillan.

– 1934. februárjában járunk.

Nagyot nyelek és a torkom összeszorul. Az lehetetlen… Gyanakodva nézek rá, de nem úgy tűnik, mintha most játszotta volna el élete legnagyobb ugratását.

– K-köszönöm! - Zavartan figyelem tovább. Már nyitnám a számat, hogy mondjak még valamit, jóllehet ő már visszafordult a víz felé. Nem akarok még menni, inkább én is leülök a hideg lépcsőre. - Minden rendben?

 Nem gondoltam volna, hogy válaszolni fog, de amikor bús hangon megszólal a szívem összeszorul.

– Már egy hete csak a mamára gondolok...

 A szemem elkerekedik, a szemöldököm felszalad a hajamig és majdnem köhögő rohamot kapok. Hogy mondta?! Feléfordulok és összehúzott szemmel tanulmányozni kezdem a profilját. Csak nem…? Egyféleképpen deríthetem ki.

– Tudja ebből egy nagyon szép vers lehetne…- szólok halkan.- Egyébként Réka vagyok!

– Attila - nem néz felém és egy utolsó szívás után eltapossa a cigarettát.

– Hm… Attila - elgondolkozva fordulok a folyó felé. - Mint a hun király... És a magyar költő.

– Költő? - Felém kapja a fejét.

– Híres. Legalábbis ott ahonnan jöttem - igyekszem óvatosan fogalmazni.

– A vezetéknevét is tudja esetleg?

 Sokat mondóan felvonom a szemöldököm. Azt akarom, hogy ő mondja ki.

– Mint a forradalmat leverő Habsburg uralkodó.

– Ferenc Attila? - Értetlenül néz rám. - Róla még nem hallottam.

– Még én sem - próbálom visszatartani a kitörő nevetést. - De nekünk a másik neve kell.

– József… - elmosolyodik. - Az én vagyok.

– Nos, örülök, hogy személyesen is megismerhettem a művész Urat! - mosolyogva felényújtom a kezem, amit meg is ráz csontos ujjaival. Ó. Te jó. Ég. Ezt el sem hiszem! Legszívesebben kuncogtam volna, mint egy kislány az első bóktól.

– Ha nem tolakodó, megkérdezhetem, hogy melyik versem nyerte el leginkább a tetszését? - A mélabús tekintet helyett most már érdeklődés csillan a szemében.

 A Mama. De mivel ezt a verset csak hónapokkal később írja meg egy másikat kell mondanom.

– Hát fel tudnám sorolni az életművét, de ha egyet kell mondanom, akkor a Tiszta szívvel lenne az.

– Tényleg? Eltanácsoltak miatta a szegedi egyetemről - nevet.

– Tudom - vigyorgok. - De szerintem megérte, mert ennek köszönhetően egyből híres költő lett, akiről majd száz év múlva is tanulni fognak az iskolában.

– Hát persze! Ez fergeteges! - Erre csak vidáman megvonom a vállam.

– A másik kedvencem pedig a Tedd a kezed… homlokomra, mintha kezed kezem volna…

– ...Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna... - folytatja a versét lelkesen hagyva, hogy az utolsó versszakba becsatlakozva együtt fejezzük be azt.

– ...Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.

 Egyszerre sóhajtunk fel és pásztázzuk a folyót. A telefont, amit még mindig a kezemben tartok rátteszem a térdemre, majd rátámaszkodok az állammal. Néhány percig csendben ülünk. Ezalatt magamban a Hetediket éneklem Hobo feldolgozásában.

 Merengésemből cigaretta füst és egy bökés a vállamon ránt ki.

– Az mi? - Int a telefon felé.

– Öm… Ez? - Zavartan dobolok a combomon az ujjammal, próbálok gyorsan kitalálni valamit, de az agyam bepánikol és lefagy. - Ez egy fényképezőgép.

– Biztos? Már láttam fényképezőgépet, de az sokkal nagyobb volt, és máshogy is nézett ki.

– Pedig az. Ott ahonnan én jöttem ilyenek. Többé-kevésbé.

– Mégis honnan jöttél? Magyarul beszélsz. Értem én, hogy Trianon, meg minden, és bár az ország előtte sokkal nagyobb volt, nem lehet a fejlődésében nagy eltérés - zavartan néz rám. Nem reagálok rá, inkább terelem a témát.

– De legalább volt tengerpartunk - mosolygok.

 Rám néz és lassan végigmér.

– Mennyi vagy? Tizenöt?

– Tizenhét! - Vágok közbe sértetten.

– Mindegy, nem is emlékezhetsz a Nagy-Magyarországra.

– Hát tényleg nem - hajtom le a fejem szomorúan. - ...De attól még lehet vele fényképezni. Megmutatom.

 Az ujjlenyomat érzékelővel belépek a kezdőlapra és megnyitom a kamerát. Közelebb csúszok hozzá és eltartom a kezem, hogy mind a ketten rajta legyünk a képen. Az ellenfény miatt bekapcsolom a vakut.

– Mosolyt!

 Nincs ideje reagálni már meg is nyomom a megfelelő gombot, éles fehér fény világítja meg az arcunkat és már el is készült élete első szelfije. Megmutatom neki. A képen én félig lehunyt szemmel vigyorgok, ő pedig elképedt fejet vág. A közös bennünk a szél borzolta hajunk.

– Azta! Hát ez… - Még nem tette túl magát a meglepetésen és a sokkon. - Szólhattál volna. Majdnem megvakultam.

 Azt hittem el fog futni és a rendőrségért kiált, miközben azt hajtogatja: “Boszorkány! Boszorkány!”. Helyette csak gyorsan megrázza a fejét és félszegen rámmosolyog.

– Lehet vele még egyet csinálni? - Kíváncsiskodik. Beletúr a hajába, mintha az segítene a helyzetén.

– Persze!

 A következő képen a füst elhomályosítja az arcát, én pedig éppen köhögök. Aztán mind a ketten nevetünk. Megkérdezi ő is kipróbálhatja-e. Megmutatom, hogyan kell csinálni.

– Háromra kiálltsunk valamit - javaslom. Zavartan néz rám.

– De mit?

– Levegőt!

– Tessék?

– Levegőt! És akkor nyomja meg a gombot, ha az ő-t mondjuk.

– Miért?

– Mert akkor viccesen fogunk kinézni.

– Nem. Miért pont ezt a szót?

 Megvonom a vállam és ránézek.

– Talán nem tetszik?

– De! Csak… - Nem fejezi be a mondatot.

 Feltartja a kezét, és mind a ketten megjelenjünk a kis képernyőn.

– Háromra!

 Egyszerre számolunk és kiáltjuk el magunkat.

– LEVEGŐT!

 A hangunk visszhangzik az üres rakpart sötétjében. A víz messze viszi a kiáltást. Talán még Budán is hallják, két elveszett lélek segélykérését.

 Fény világítja meg az arcunkat. Az elkészült képre pillantva felnevetünk. Ő a kamerába, én pedig az égre csücsörítek.

 Mögöttünk a lámpa fénye villogni kezd. Itt az idő. Letörten fordulok felé.

– Mennem kell!

 Nem kérdez semmit csak ő is lassan feláll. Két fejjel magasabb nálam.

– Tényleg nagyon örültem! - Felnézek sötét szemében a saját szomorúságom tükröződik.

– Én is! Jó volt beszélgetni valakivel!

 Nem akarok még menni, egyhelyben toporgok. Félredöntött fejjel figyel. Nagy levegőt veszek, egy lépéssel elé lépek és szorosan magamhoz ölelem. Értem ahogy megmerevedik a kezem alatt majd ellazul és fél kézzel átkarol.

– Vigyázzon magára Művészúr!

 Elfordulva letörlök egy kósza könnycseppet. Mire futva a lámpa alá érek az még gyorsabban villogni kezd és körülöttem szél kerekedik. Még egy utolsó pillantást tudok vetni rá. Kihúzott háttal áll, a haját a szemébe fújja az erős szél. Felemeli a kezét és int. Én is visszaintek. A következő pillanatban már az aszfaltos úton hasalok. Felkelek és megnézem a telefonom. A szemem gyorsan megtalálja a mai dátum alatt a pontos időt. Este hét óra múlt nyolc perccel. El fogok késni. Gyors léptekkel indulok tovább a következő rideg fehér fényű lámpa felé. Meglátom a villamost, futnom kell, hogy elérjem. Hátul találok egy üres helyet az ablaknál.

 Folyamatosan az imént történt események pörögnek az agyamban. Szinte el sem hiszem, várom, hogy meghalljam anyám hangját, amint reggelizni hív.

 De addig is megnyitom a galériát, hogy végignézzem a képeket. Homályosak, de ki lehet venni az arcunkat, ahogy vicces fejeket vágunk. Kiválsztom az utolsót és beállítom háttérképnek, bár tudom, nem hinné el senki a mesémet. Az időutazást, és a találkozást nemzetünk egyik legnagyobb huszadik századi költőjével.

 Mosolyogva figyelem a képet.

 A Bohemian Rhapsody hangosan szólal meg, jelezve, hogy valaki hív. Minden fej felém fordul én pedig vörös fejjel fogadom a hívást. A barátnőm az, gyorsan beleszólok, mielőtt ő tenné.

– Sietek! Már a villamoson vagyok!

 

Hullámok

Ha átcsapnak az ember feje fölött a hullámok az életösztöne azt követeli, hogy minden erejével a fény felé ússzon. Aztán minden energiájával igyekezzen a víz fölött tartani a fejét. De az élet tengerében a hullámok egymást érve lökik a mélybe az embert. Csak keveseknek adatik meg kiérni a partra, így az emberek egyetlen reménye, ha nem akarnak örökre elsüllyedni, a Fény. A küzdés azért a pár pillanatért, hogy az éltető oxigénből szippanthassanak, csak annyit, hogy kibírjanak egy újabb hullámot.

 

 A fiúnak eddig az egyetlen Fényt az olvasás jelentette.

 

 Teó olvasás közben kizárta az őt körülvevő osztálytársai zaját. Az utolsó padban ült az ablak mellett, jobban szerette a természetes fényt, a rideg led csövektől megfájdult a feje.

Nyolckor megszólalt a csengő és a belépő tanárt látva az osztály elcsendesedve felállt. A fiú lehajtott fejjel olvasott tovább. Ha felnéz, láthatta volna, hogy az ofőt egy lány követi a terembe.

– Köszönöm, üljetek le! - intett Váradi tanár úr.

 Székek nyikorogtak és halk suttogás hallatszott. Teó fel se nézve, a könyvet az asztalról  az ölébe ejtette, hogy folytathassa az olvasást. Váradi megköszörülte a torkát, hogy megint magára vonja az osztály elkalandozó, fáradt figyelmét.

– Tudom, hogy péntek reggel, még nem keltetek fel, és amint látom Máté megint pizsamában jött...

 Jelentőségteljes pillantást vetett a szőke srácra, aki a tanár orra előtt a padon feküdt és Váradi reményei szerint még nem aludt.

– Az csak egyszer fordult elő Tanár úr! - Kapta fel a fejét sértődötten, mire az osztály egy emberként felröhögött.

– Te tudod - hagyta rá Váradi és a mellette ácsorgó lány felé intett. - Gondolom már sejtitek, hogy Ő az új osztálytársatok, akiről már szóltam. Mutatkozz be kérlek!

 A lány feszengve állt egyik lábáról a másikra.

– Sziasztok, Szalai Zoé vagyok az új lány!

– Szia Zoé! - Érkezett az osztály egyhangú felelete, amit a lány egy apró mosollyal jutalmazott.

 A tanár mosolyogva bólintott.

– Remek, remek! Majd szünetben meg tudtok ismerkedni, de most kérlek foglalj helyet! Ha jól látom hátul, Teodor mellett még van hely - az említett fiú felé biccentett.

 Zoé elindult az egyetlen hely felé - ha többen lennének el sem férnének a teremben. Nehéz volt utolsó előtti évben iskolát váltani, főleg, hogy már tavasz van, de a jó jegyei miatt az iskola könnyen átvette.

 A táskát az asztal mellé, a kabátot a székre tette majd ő is lehuppt rá.

– Szia! - Köszönt halkan. A srác összegörnyedt a padba, hátha így kevésbé feltűnő, hogy nem figyel az órára.

 Teó lapozni készült, a vidám suttogásra azonban felkapta a fejét és egyenesen belebámult egy gyönyörűszép zöld szempárba. A lány arcát vállig érő világos haj keretezte. Elakadt a szava, a gondolatai összekuszálódtak.

– Te vagy Teodor, ugye? - Kérdezte a lány az elkerekedett tenger kék szemeket látván. Az állán volt egy heg.

– Teó! - Nyújt kezet a fiú, amit a lány örömmel meg is rázott.

– Zoé!

 Teó visszafordult a könyvhöz és lapozott. Az első bekezdésig jutott, amikor rájött, hogy egy szóra sem emlékszik belőle. Még mindig a lány hatása alatt volt. A tanár úr közben az igazolásokat próbálta behajtani az osztályon.

– Két hét! Két hét és igazolatlan! Hányszor kell még elmondanom?

 Zoé igyekezett a tanárt hallgatni, de eddig még semmi rávonatkozó vagy lényeges dolog nem hangzott el. Nem bírta tovább és ránézett a fiúra.  Teó lehajtott fejjel olvasott, a göndör barna haja, így lelógott egészen a szeméig. De mintha őt ez nem zavarta volna. Zoé megpöckölte a könyv alját, mire Teó felpillantott.

– Mit olvasol? - Intett a könyv felé suttogva a lány.

 Néhány másodpercig Teó csak bámulta a lányt, majd ujját jelzésnek becsúsztatva a lapok közé, becsukta a könyvet. A kék borítóról egy kisfiú nézett farkasszemet a lánnyal. Zoénak nem kellett elolvasni az alatta húzódó piros betűs feliratot, hogy tudja ez Stephen King Ragyogásának egy régi kiadása.

 Teó a lány reakcióját figyelte, de amikor Zoé mosolyogva felpillantott rá, önkéntelenül is viszonozta azt.

– Kellögem!

– Olvastad? - Vonta fel a szemöldökét Teó.

– Persze! - Válaszolt Zoé tettetett megütközéssel a hangjában.

 Az óra hátralevő részében csendben ültek egymás mellett.

– És mielőtt elfelejtem - emelte fel a hangját Váradi tanár úr, hogy mindenki rá figyeljen. - Elmarad a fizika órátok! Nincs tanár.

– De Tanár úr, azt maga tartja!

– Hát valami más dolgom van! De semmi sem vész el csak átalakul! Befogjuk pótolni, ne aggódjatok, szerintetek mire van az ofő óra? - A diákokra kacsintott, akik erre hangos ellenkezésbe kezdtek.

– Ez nem fair!

– Csak ezt ne!

 Megszólalt a csengő és mindenki szedelőzködni kezdett, majd hangoskodva elhagyták a termet, a mosolygó Váradi tanár úrral az élen.

 Zoé is felállt, a vállára vette a táskáját és visszafordult Teóhoz, aki szintén összeszedte a cuccát. Egy fejjel magasabb volt a lánynál.

– Látod? A tanár úr így éri el, hogy bár az utolsó óránk elmarad mindenki kiakadjon.

– Lenyűgöző! - Nevetett Zoé.

 Teó is félmosolyra húzta a száját.

– Neked mi a kövi órád?

 Zoé lenézett a kezében tartott lapra, amit reggel kapott az igazgatótól és kikereste a péntek második órát.

– Töri.

– Nos, nekem is! Mehetünk együtt, vagy ha nem akarod megyek két méterrel előtted, hogy mutassam az utat, csak a tömegben ne tévessz szem elől!

 Zoé megint felnevetett. Kiléptek az ajtón és együtt vágtak át a tömegen.

 A külön nyelveket kivéve minden órájuk közös volt és egyéb hely lévén egymás mellett is ültek mindegyiken. A szünetekben Teó olvasott, Zoé pedig a többiekkel ismerkedett. Ha még nem is illeszkedett be teljesen, de hamar kiismerte magát az osztályban.

 A fizika elmaradt így, amikor az ötödik óráról kicsöngettek mindenki sietve hagyta el a termet. Teó is felállt és becsúsztatta az angol tankönyveket a táskájába. Indult volna kifelé, amikor észreveszi, hogy Zoé még mindig a helyén ült.

– Nem jössz?

– De, megyek!

 Teó bólintott és elindult az ajtóhoz, miközben kibányászta a kocsikulcsot a zsebéből.

 A gondolatra, ami átvillant a fejében, hirtelen megtorpant. El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálom!

– Hé, ne vigyelek haza? - Fordult vissza, mire Zoé felkapta a fejét.

– Nem akarok még hazamenni, de köszi! - Mosolygott rá a lány, de még mindig nem kelt fel.

– Hm, oké… Akkor mit szeretnél csinálni?

– Idefelé láttam egy kínai kajáldát. Gondoltam elmegyek oda.

 Teó mosolyogva sétált vissza az asztalhoz, végig a lány szemébe nézve és szinte észrevétlenül meghajolt.

– Rendben, akkor shall we go, my lady? - A kezét nyújtotta a lány felé, aki nevetve elfogadta.

 Az említett gyorsétterem busszal tíz percre volt a sulitól, de autóval gyorsabban odaértek. Az épület előtt találtak egy helyet, ahova a kis szürke Opel könnyen befért. Teó a bátyjától örökölte, amikor ő az összespórolt pénzén vett egy újabbat. Brúnó huszonöt éves, végzett az egyetemen, sikeres programozó és megkérte a barátnője kezét. Teó néha irigykedett rá, nem a menyasszony miatt - bár imádta leendő sógornőjét - hanem, mert a bátyja mindig tudta, hogy mihez akar kezdeni az életével és meg is volt a tehetsége hozzá. Ő meg egy év múlva érettségizik és ötlete sincs, hogyan tovább.

  Lent már foglaltak voltak az asztalok, így az újramelegített ebédjükkel a galérián ültek le egy hátsó asztalhoz, egymással szemben. Zoé a táskájában turkálva egy kézfertőtlenítőt húzott elő.

– Nyújtsd a kezed! - Szólt a fiúnak, majd az elé tartott tenyérbe nyomott néhány cseppet. - Koronavírus - magyarázta vállat vonva.

– Értem, szóval, ha az nem lenne nem is mosnál kezet? - Teó a mosolyát próbálta elnyomni, miközben a összedörzsölte a kezeit.

– Hát bizony! Azért mosok fogat is, mert koronavírus! - Nevetett fel a lány.

– Wc lehúzás? Koronavírus! - Hangosan nevettek.

 Néhány pillanat után elhalt a nevetés és jó étvágyat kívánva csöndben enni kezdtek. Végül Zoé törte meg a csendet.

– Játszunk valamit!

– Tessék? Mit, sakkot? - Nézett rá értetlenül Teó és egy nagy adag tésztát lapátolt a szájába.

– Haha, nem. Kérdezz-felelek - a srác értetlenül vonta fel a fél szemöldökét, mire Zoé sóhajtva magyarázta tovább. - Felváltva teszünk fel kérdéseket, amit aztán mind a kettőnknek őszintén meg kell válaszolnia!

– Oké…- húzta el a szót Teó. - Értem én, meg akarod ismerni a csontvázakat a szekrényemben!

– Hah, lebuktam - Zoé színpadiasan a szívéhez kapta a kezét.

– Elég lenne kérned és megmutatom! - Kacsintott a lányra vigyorogva Teó.

 A lány elpirult, de egy pillanat múlva már összeszorított szájjal kihúzta magát.

– Tudod a legtöbben az osztályból azt hiszik nem is tudsz beszélni!

– Büszke is vagyok rá! - Teó még mindig mosolygott, de már kezdett elhalványulni az előbbi széles vigyora.

– Te tudod...- vonta meg a vállát Zoé. - Egyébként a játékot azért gondoltam, hogy jobban megismerjük egymást. Sokat segítene a lelkiismeretemen, ha tudnám, nem egy szinte idegen kocsijában ültem.

– Nos, akkor Kisasszony öné az első kérdés!

– Ne, te kezd!

 Egymásra mosolyogtak és Teó rájött, egyáltalán nincs ellenére, hogy megismerheti ezt a lányt.

– Hm rendben, akkor kezdem. Ki a kedvenc együttesed, énekesed?

– Csak egy? - Húzta össze a szemét a koncentrálásban Zoé.

– Hát mondjuk a top ötből egy.

– Akkor az Imagine Dragons! És tőlük is a Thunder.

– Őket én is szeretem - mosolygott Teó, - de nekem a Red Hot Chili Peppers. És ha szám is kell akkor az Otherside. Te jössz!

– A zenénél maradva, melyik a nyugis zenéd, a szám, ami ellazít, megnyugtat?

 A fiú az állát vakarta, az üres tányérját pedig az asztal szélére tolta, hogy jobban elférjenek.

– Faith No More: Easy.

 Talán nyolc évesen hallotta először. A bátyja hallgatta a szobájában és a vékony falon áthallatszott az övében. A takarót a fejére húzta és teljesen a két szobát elválsztó falhoz simult, hogy jól hallhassa a zenét, miközben a szüleik a konyhában veszekedtek. Megint. Félt, de ez a szám megnyugtatta, mint azóta mindig.

– Én nem ismerem, de majd meghallgatom - Zoé töprengve elhallgatott, majd ő is megválaszolta saját kérdését. -  River Flows In You.

– Oh, az… az egy szép szám - Teó egy képzelt könnycseppet törölgetett a szeméből. - Én jövök… Kedvenc szuperhős?

– Pókember - vágta rá gondolkodás nélkül Zoé.

– Csak is Tom Holland miatt, igaz? - Vigyorgott mindentudóan Teó.

– Mi? Pff nem is! - Lány arca vörös lett, és vállat vont.- Nem csak miatta, de tény, hogy nagy szerepet játszik benne.

– Ó, én nem hibáztatlak, láttam a filmeket! - Teó még mindig mosolygott.

– Jól van, és a tiéd? - Terelte tovább a beszélgetést Zoé.

– Rozsomák - válaszolta Teó, és ökölbe zárta a kezeit, mintha neki is adamantium karmai lennének.

– Jó és a Marvelből?

– Az X-men Marvel - Teó sértődötten vonta fel a szemöldökét.

– Tudom, tudom - mentegetőzött gyorsan Zoé. - Azt akartam mondani, hogy a Bosszúállók univerzumából.

 Teó nem hitt neki, de nem feszítette tovább a húrt, inkább megválaszolt a kérdést.

– A Hangya.

– Fogadok, hogy csak Paul Rudd miatt - vigyorgott a lány.

– Igen, tiszteld Szar Zsákot!

– Oh, csak nem egy Jóbarát rajongó? - Nevetett fel meglepődve Zoé.

– How you doin’? - Vonogatt a szemöldökét Teó, mire Zoé még nagyobb kacagásba kezdett.

– Oké, oké én kérdezek! - Szólt, amikor végre sikerült levegőhöz jutnia. - Kedvenc régi Disney-s rajz film?

– Disney? Miből gondolod, hogy én láttam egy Disney filmet is? - Értetlenkedett Teó.

– Láttál. Mindenki látott. Na?

– Hát jó, Pán Péter! Irány Sohaország!

– Hiszel? - Kérdezte kíváncsian Zoé.

– Te nem? - A fiú hangja szomorkás volt, amit Zoé először nem értett.

– De, persze - halványan rámosolygott a fiúra. - Vár egy új élmény!

– Aladdin? - A lány bólintott - Ha már rajzfilm, kedvenc gyerekkori mese? Az enyém a Ben10.

– Scooby Doo! Szintén Cartoon Network. - Az asztal felett összeütötték az öklüket mosolyogva.

 Pár pillanat hallgatás után megint a lány szólalt meg.

– Hova utaznál legszívesebben?

– Mexico! - Vágta rá a fiú.

– Hű, ez gyors volt!

– Kellően messze van és még lámák is vannak. - A mosolya kicsit fanyar volt ezért gyorsan folytatta. - Látod, megspóroltam neked egy kérdést!

– A kedvenc állat? Nekem a puputeve, és én Moszkvába mennék. Már nem azért mert sok ott a teve. Csak szeretem, ha lefagy a fenekem.

 Ezen mind a ketten mosolyogtak egy kicsit. Teó összefonta az ujjait az asztalon és előrehajolt, hogy közelebbről figyelhesse a lányt. Apró szeplők pettyezték az orrát, a sötét zöld pulóver pedig kiemelte a szemeit.

– Én jövök és muszáj megkérdeznem, kedvenc könyv? - A lány magában mosolyogva vette észre, hogy a srác hangja mélyebb lett.

– Egész nap erre vártál, igaz? - Nevetett fel Zoé.

– Nem, arra vártam, hogy meg tudjam, csak azért zuhanyozol, mert koronavírus van! - Felelte Teo, mire a lányt csak még jobban rázta a nevetés.

– Nos, örülök, hogy ezt tisztáztuk - kacsintott a fiúra, mielőtt komoly képet erőltetett az arcára. - Egyébként, bármily meglepő a Harry Potter, és azon belül is a hetedik. Neked?

– Harry Potter? A Trimágus Tusa.

– És amúgy a kedvenc könyved?

– Azt hittem azt már tudod.

 Zoé összevonta a szemöldökét és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, amikor beugrott az első óra és a könyv, amit Teó igyekezett a pad alatt észrevétlenül olvasni.

– Ragyogás - nem kérdésként tette fel, mert érezte tényleg tudja, de a fiú azért megerősítésképpen bólintott egyet.

 Minden évben újra olvasta, ha tehette november legvégén, hogy jobban bele tudja élni magát a történetbe. Idén családi… okok miatt elcsúszott az olvasással. Bár a szülei már pár éve elváltak, amikor a novemberi születésnapján az anyja az új párjával állított be az apja kiakadt és Teónak felnőtt élete első napját kórházban kellett töltenie. Baleset volt. Mint mindig. Az összetört üveg okozta vágások hamar begyógyultak a karján, és az állán is már csak egy halvány rózsaszín heg látszott.

– Aha. Szeretek úgy gondolni rá, hogy, amikor a többiek az alkoholt és a drogokat fedezték fel, én Stephen Kinget.

– Szóval nem is iszol? - Zoé hangjában kíváncsiság és egy kis döbbenet vegyült.

– Azt azért nem mondtam! - Szinte sértődötten húzta el az orrát a fiú.

– Rendben, akkor mi a kedvenc alkoholos italod?

– Ez a következő kérdésed?

– Aha - Zoé mosolya kihívó volt.

– Hát jó - legyintett Teó, - a vodka.

– Az enyém is!  - kiáltott fel lelkesen a lány. - Ez is benne van Moszkvában. Bár mi leginkább vodka narancsot szoktunk inni a barátaimmal, mármint azon az egy-két alkalommal, amikor ittam, és nem sokat!

– Még nem vagy 18?

– Jövő héten leszek - válaszolta a lány, és kihúzta magát, mintha azt várná, hogy a fiú beleköt, de persze nem tette.

– Hát, majd megünnepelhetjük egy legális pohár vodkával - vigyorgott Teó, amit látva a lány is mosolyra húzta a száját.

– Megbeszéltük! Következő kérdés: mi a kedvenc hangod?

– Tessék? - A fiú értetlenkedve nézett Zoéra.

– Hát, mint nekem a hó ropogása - magyarázta vállvonogatva a lány.

– Abból is sokat hallhattál a télen!

– Felmelegedés! - Emelte a plafonra a kezét Zoé drámaian.

– Az eső kopogása a tetőn - válaszolt halkan Teó.

 Tetőtéri szobájában, ha elég nagy volt az eső, a kopogása elnyomta az egyéb hangokat. Sokszor jobban aludt viharban.

– Tényleg - nézett a lányra Teó, - milyen nyelvet tanulsz?

– Espanol! És te?

– Italiano, mia bella! - Kacsintott csábítóan Zoéra, aki nevetve elpirult.

 Pár pillanatig csendesen ültek egymással szemben a saját gondolataikba mélyedve.

– Ki jön? - Pillantott fel Zoé.

– Aki kérdezi!

– Oké… - Zoé vett egy nagy levegőt, nem volt biztos benne, hogy kimondhatja-e a kérdését, de Teó várakozó pillantása és apró biccentése szólásra késztette. - Mi… mi a legnagyobb félelmed?

– Hűha! Ez gyors volt!

– Nem kell rá válaszolnod, ha nem akarsz! - Mentegetőzött zavarában Zoé vörös fejjel.

– Nem, nem akarok, de azért válaszolok. Ez a játék lényege, nem? - Teó idegesen végigsimított a heges állán. - Csak lehet olyan dolgokat fogok mondani, amit még magamnak sem ismertem be. - Egy zavart mosolyt villantott a lányra - adj egy kis időt!

 Zoé nem mert megszólalni csak bólintott. Az időt kihasználva ő is összeszedte a gondolatait, mert a kérdést neki is meg kell válaszolnia. Mert hát ez a játék lényege, nem?

 Mi a legnagyobb félelme? Hogy kiderül a Föld tényleg lapos, és lezuhan a széléről. Baromság!

 Felpillantott a lányra, aki az asztal szélét kapirgálva szintén a gondolataiba mélyedt, és tudta az igazat kell mondania, mert a lány is azt fogja. Beszívta a levegőt és megköszörülte a torkát, de amikor megszólalt a hangja még rekedtes maradt. Zoé az ölébe ejtette a kezeit is minden figyelmét Teóra fordította.

– A jövő. - A szó pár pillanatig lógott közöttük, majd Teó összeszedve magát folytatta. - Hogy nem tudom mihez kezdjek a jövőmmel, hol tanuljak tovább, és azután mi legyen. Nem vagyok semmiben sem kiemelkedően jó, és nem érdekel úgy igazán semmi. Félek, hogy csalódást okozok, emiatt azoknak, akik fontosak nekem. Félek attól, hogy bántani fogok másokat, vagy a döntéseimmel, vagy a tetteimmel… - elcsuklott a hangja - mint az apám.

 Az ökleit szorosan összezárva tartotta az asztalon, azokra meredt. Nem mert a lányra nézni, de amikor egy meleg kéz simult az övére, felpillantott. A zöld szempárban együttérzés és megértés csillogott. Egymás szemébe néztek hosszan. Zoé kapta el a pillantását a kezével együtt. Halkan szólalt meg.

– Nem ismerem az apádat - szeme önkéntelenül is a fiú állán húzódó hegre tévedt, - de szerintem te nem tudnál bántani senkit. Főleg, ha ekkora Jóbarátok rajongó vagy!

 Teó egy apró mosollyal jutalmazta Zoé hangulat oldási kísérletét.

– Kösz… - A lány egy sóhajtással megrántotta a vállát.

– Hát én jövök… - az asztal alatt tördelte a kezét, hogy a fiú ne vegye észre. - Az én félelmem a… megaláztatás, a fájdalom.

 Kimondta. Először másnak a pszichológusán kívül.

 Néha még mindig érzi a férfi kezét a testén. A leheletét a füle mellett. “Sosem leszel elég jó!”. A csattanást, a fájdalmat, a sötétséget.

 Sokat dolgozott a pszichológussal azon, hogy jobban legyen, szeresse és elfogadja magát. Már látta a partot. Iskolát váltott. Minél távolabb a gondok okozójától.

 Teó nem kérdezősködött, úgy érezte ismeri a szavak mögött rejlő történetet. Csendben hallgatott, tudta jól, ha a lány akarja és készen áll majd elmondja neki. Néhány perc múlva Zoé összeszedte magát és a táskájából egy zsebkendő mellett a fertőtlenítőt is előhúzta. Kifújta az orrát és a fertőtlenítőt Teó kinyújtott tenyerébe csöppentette.

– Koronavírus - suttogta.

 Szótlanul hagyták el az éttermet és tették meg az utat a kocsiig, de amikor Zoé elindult volna a másik irányba a srác megállította.

– Hazaviszlek!

 A lány bólintott, mire Teó halvány mosollyal kinyitott az ajtót előtte.

– A hintója előállt, Kisasszony! - Erre végre Zoé is elmosolyodott.

 Teó gyorsan megkerülte a kocsit és lehuppant a vezető ülésre. Zoé csak azután szólalt meg, hogy kiálltak a parkolóból.

– Sajnálom, hogy tönkretettem a hangulatot! - Lopott pillantást vetett a fiúra, hogy megbizonyosodjon benne, az nem haragszik rá, de Teó csak legyintett.

– Ugyan már, Csapatmunka volt!

– Oké - nevetett fel megkönnyebbülten Zoé.

 Csendben autóztak, csak Zoé navigált az otthona felé vezető úton. A rádióban halkan szólt egy Queen dal, Teó az ütemére dobolt a kormányon.

– És egyébként ki nyert?

– Tessék? - Zoé értetlenül nézett rá.

– Hát a játékban.

– Ja - a lány elgondolkozott - szerintem senki.

– Szerintem meg - Vetett egy gyors oldalpillantást Teó a lányra, - pont, hogy mindketten!

 Zoé elgondolkozott ezen. Teó visszafordított a figyelmét az útra, de Zoé még mindig őt nézte. Végül arra jutott a srácnak igaza van.

 Húsz perc kocsikázás után egy szürke társasház előtt álltak meg.

– Ez lesz az, köszönöm! - Zoé kikapcsolt az övét, de mielőtt leszállhatott volna Teó keze az alkarján megállította.

 Teó megvárta, amíg a lány ránéz, csak akkor kezdett bele halkan. Egész úton ez járt a fejében.

– Zoé - először mondta ki a nevét. - Ha bármi gondod van, vagy csak beszélni akarsz tudd, hogy én itt vagyok, meghallgatlak és ha tudok segítek!

– Köszönöm - szomorúan mosolygott, vissza akarta utasítani a fiú ajánlatát, de a szemébe nézve meggondolta magát. Nem csak neki lehet szüksége beszélgetésre. - Ha tényleg bezárják az iskolákat, és hétfőtől majd nem kell bemenni, attól mi még beszélünk?

– Mindennap! - Vigyorgott Teó.

– Na, na, na azért túlzásba ne essünk - tréfálkozott a lány, de a gondolatra, hogy a srác szívesen beszélgetne vele, viszonozta a széles vigyort.

– Video Chat! - Emelte a kocsitetőig a kezét Teó.

– Video Chat! - Emelte fel a kezét Zoé is.

 Együtt nevettek, és mintha egy láthatatlan szál húzná a másik felé őket, megölelték egymást. Elköszöntek egymástól és Teó mosolyogva figyelte a lányt, ahogy eltűnt a masszív épületben. Az első piros lámpánál vette észre, hogy még mindig mosolyog. A rádióban megszólalt az Imagine Dragons-tól a Thunder. Feltekerte a hangerőt.

 

 A fiú végre elkezdett a part felé úszni.