Jelige: Amir – Árnyleány; Vándorút

Árnyleány

Újra az árnyékomat keresem,
Önmagamat minden éjjel
A sötétben megtalálni remélem,
Holott elvesztem, már régen,
S mire feleszméltem, rájöttem:
A sötétben árnyék nem lészen.

Vándorút

Kedvesem, te messzi, távoli idegen,
Ki szívemhez láncolt, közeli szerelmem,
Te reményt, ígéretet, szavakat adtál,
Majd a puszta közepén magamra hagytál.

Hogyan bocsáthatnám meg? Egyszerűen te
Mindig csak új könnyeket csalsz szemeimbe.
Holott a szívem mérföldeket utazván
Hozzád úszott folyókon és tavakon át,

Úszott az áramlatokkal, folyton küzdve
Az akarat és a remény terheivel,
Aztán te gyönge szívemmel együtt dagály
Idején a dühöngő folyóba dobtál.

Így nélküled kell megtanulnom úszni, egy
Életen át, s a folyó helyett már tenger
Az iszonyú fájdalom, melyet te adtál,
Majd melyben engem egyre süllyedni hagytál.

Fájdalom többé nem gyötörheti lelkem,
És fáradt testem pedig majd eleven lesz
Újra, mint a fényes, tavaszi napsugár
Egy fekete, hosszúra nyúlt, zord tél után.