Ön - kép

A burokkal kezdem, hisz azt látod

Kedves, de csúnyább, mint délibábod

Épphogy megóv a felszínességtől

Én ezt a pajzsot kaptam az égtől

 

Utána szemeimet keresd meg

Vigyázz jól, mert ott is van egy pár heg

De bujkál bennük belőlem a fény

Az aprócska, feldúlt, félénk kis lény

 

Figyelj jól és jegyezd meg szavamat

Védj, meg nehogy átkozzam magamat

Hisz amiről most szól a jelenet

Hangoskönyvben sosem lesz fejezet

 

Volt mikor a szív félt a kis agytól

És ő irtózott a gondolattól

Hogy elhagyja őt, ezért elűzte

Magányát így önmagába fűzte

 

Öt éve menekült az entitás

Tovább folyt az állandó ámítás

„Lehet, hogy a kis lényt is elűztem

De soha szívügyért nem feszültem

 

Testem épp virul, csak eszem romos

Nyugodt vagyok, csak az elmém poros

Pedig a koszt mindig is szégyelltem

Milyen csúnyán, apróra szétestem”

 

Ment hát az agy, bejárta a testet

Pontos személyleírást is festett

„Nem láttad a lényemet valahol?

Meg kéne kérdeznem mit javasol.

 

Hogy nézett ki? Égett volt és folyós

Mint a panírozott víz, és fájós.

Hiányzik. Rá nagy szükségem lenne

Örülnék, ha mégis visszatérne.”

 

Kimerült volt és keservesen sírt

Mert szegény szívéről nem kapott hírt

Talpamban elesett és ordított

„Nélküled az élet eltorzított!”

 

Ekkor a kislábujjamból kilép

A leharcolt lény, vállán az önkép

„Ő itt nekünk akar segíteni!

A lányt újra tudjuk építeni.”

 

Így lelkem visszakerült szemembe

Elűzni őt többet nem jutott eszembe

Csak az emléke van, de már vézna

Arcomon gördül, oson le néha

 

Ilyenkor halkan neki suttogom

„Bátorság drága szívem!” nyugtatgatom

„Kedves lánykám, egyet ígérhetek,

Ott virágzom, ahová ültettetek!”

 

 

 

Köd és eső

Mikor alázuhan e csöpp, a köd
S könnyeden, mint a gáz, párkányt föd
Igazán, csak ha hüppög is kicsit
Szívem repdes, s egy ablakot kinyit

Nedvesen belép, tüdőm eltelik
Minden ellenállás megfeneklik,
Közelebb jön, aztán arcomhoz ér
Könnyt futtat arcomon a dér

Majd hátrál, de int: "gyere kedvesem"
Toporgok, még kabátom keresem
Nem sürget, csak vár ott csendesen
Muszáj mennem, elmém már színtelen

Sétálni visz most is, ahogy szokott
Mutat nekem embert és állatot
Kígyót, s mérgét, bűnt is, bánatot
Felfedi, mit az ördög rárakott

Majd megered és szakad az eső
Körülöttünk semmi, csak én és ő
Markomba parányi dolgot csúsztat
Belém néz mélyen, ODA ma nem juttat

"Itt a helyed kedvesem" súgja még
Fátyolosan, túl a moston, ott rég
Kezemre mutat, benne virág nő
Mellőlem a záporban ellebeg ő