Jelige: Magicat – Az új edzőtárs, Hű Márton az északiak hőse

Az új edzőtárs

Tavaszi nyíló virágok illata árasztotta el a Kaminci utca házsorait. Tökéletes májusi hangulat, csicseregnek a madarak, a nap süt, pólóban sétálgatnak az emberek mindenhol, tipikus mesébe illő pillanat. Ugyan, még is mi törhetné meg ezt a fenséges délutánt? Még is… várjunk csak… mi ez a nagy a kiabálás? Oh, természetesen Bódegáréknál megint csetepaté dúl. De vajon megint min kaphattak össze? Nézzünk be, gondolom nem csak engem furdal a kíváncsiság…
– Zozo, azonnal öltözz, tíz perc és megy a buszod! Süket vagy, vagy csak tetteted?!
– Hagyj már, nem érted, hogy meccsben vagyok?!
– Miféle meccsben? Kapcsold már ki azt a bolond játékot, hogy akarsz így 15 kilót leadni?!
– Kajak sosem fogod felfogni, hogy ez online játék? Nem lehet kinyomni, majd megyek, ha vége eskü!
– Bódegár Zoltán! Azonnal fejezd be amit csinálsz és indíts edzésre!
– Muter, állj le, ráérek még, max három perc alatt kisétálok a buszhoz! – Kiabálta vissza Zoli, akinek mellesleg esze ágában sem volt, hogy elinduljon valaha is. Édesanyja, akit mellesleg Editnek hívnak, nem igazán pártolta az emelkedett hangnemet, így mint ilyenkor minden jókiállású szülő, megindult a felső emeletre fia szobája felé. Amint az ajtó felé közeledett, Zoli is felkapta a fejét, szíve a torkába szaladt. Hevesen pakolászni kezdte edzőcuccait az oldaltáskájába, amíg még nem volt késő. Épp hogy bedobta a cipőjét, az ajtó becsapódott, és megjelent igen csak dühös kiállással az édesanyja.
– Zozo?!
– Haha, csak megvicceltelek anyu, amúgy már kész vagyok, épp most indultam lefele. – Mondta zihálva.
– Szerencséd, nem lettem volna a helyedben, ha még mindig a gépet ülnéd Zoltán!
– Igen-igen, persze, na jó, én szaladok mert nem érem el a buszt! – Majd sietve lerohant, becsapta maga után az ajtót, és az utca végi megálló felé vette az irányt.

            Rövidke 10 perces utazás után le is szállt a Petőki-Fitnessnél, s gyorsan berohant. Az öltözőben már várták edzőtársai, Botond, Lehel, Bulcsú illetve a többiek, akikkel csak ritkábban beszélt. Le is pacsizott mindenkivel akivel jóba van, azonban valami hírtelen szemet szúrt neki. Nocsak, egy új tag, akivel még nem találkozott. Rövidebb hajú jól fésült srác volt, korához képest átlagosan magas viszont kifejezetten izmos testalkatú, teljes sötétkék tornafelszerelésben. Határozottan bámulta a telefonját, és gépelt, de valami hihetetlenül gyorsan. Zoli lassacskán közelített felé, gondolta csak ne legyen egyedül az újonc, bemutatkozik neki, hátha jó fej lesz és összebarátkoznak.
– Öhm.. – köhintett felkeltve magára a figyelmet, s kezet nyújtott. –Cső! Zoli vagyok! Gondolom te is foci edzésre jöttél, és hát jobb, ha ismered a csapatod, fontos lehet egy mérkőzés közben ugyebár… - A fiú kicsit meghökkenve nézett vissza, nem számított rá, hogy valaki oda fog menni hozzá lekezelni.
– Szervusz! Boka János vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek! – Emelte vissza jobb kezét. Igen csak komoly hangvétellel adott választ Zolinak, amit ő furcsállt is eléggé, kicsit olyan ódivatúnak vélte a stílusát. No de hát se baj, gondolta biztos vidékről érkezett.
– Ők itt a barátaim, mellesleg a te csapattársaid is most már, Büszke Botond a kapus, Kürtös Lehel csatár, Harkai Bulcsú hátvéd és a srácok. Örülünk, hogy érkezett még egy ember, a bal hátsó szárny védelmére pont kapóra jönnél most! Mit szólsz? – Kérdezte Zoli barátságosan, de kicsit mégis félénken, nem mert nyitni teljesen az új érdekes kiállású fiú felé.
– Sziasztok, köszönöm, hogy befogadtok! Szívesen beállok közétek a bal hátul akármibe.
– Bal hátsó szárny. Vágod hátvédként.
– Ja, igen az!

            Az edzés során nem sok hasznát vette a csapat Bokának, ügyetlen volt, látszott, hogy nem a football az ő sportága. Az óra után Zoli mégis csak megpróbálkozott a barátságkötéssel, és megkérte az újoncot, hogy hazakísérhesse, aki nyitott volt az ötlet felé.
– Szóval… János igaz?
– Igen, az volnék, de hívj Bokának. Jobban szeretem.
– Aha, szóval Boka. Most költöztetek ide?
– Igen, pár napja pakoltuk be az utolsó dobozokat is, és gondoltam folytatnám a karatézást, de sajnos itt nem találtam egyesületet, ezért a labdarúgás mellett döntöttem.
– Ó, igen sajnos erre nem igazán vannak küzdősport klubbok, legalábbis a kerületünkben szerintem fix nem, inkább a belvárosba, de szerintem a bejutás is full nehéz, plusz tök szagos az egész meg zsúfolt. Jobban szeretek itt kint élni.
– Valóban szebb a külvárosi lét, én vidékről költöztem ide. Kicsit nehézkes még itt az utcaneveket fejben tartanom. Anno a Kifizsi utcában laktam, most pedig a Jánosi Arany sétányon. Mellesleg kellemes nyugodt környék, tetszik.
– Ja, nekem is adja.
– Hé, Zoli te kedves srác vagy, nincs kedved átjönni valamikor csúzlizni?
– Hogy mit csinálni?
– Játszani velem a kertben.
– Kertben? Ugyan ne legyél ilyen ósdi. Nincs inkább ClickGame profilod? Nyomhatnánk egy kis Shooting Gang War II-t!
– Mi az a ClickGame? Valami féle új sport, amit csak a városiak ismernek?
– Dehogy! Ez egy program, amin lehet játékokat venni, mint például a Shooting Gang War II. Eskü nem ismered? Minden velem korú gyerek vágja, ne add már, hogy te nem!
– Nekem nincs számítógépem Zoli. Sosem játszottam még gépes játékokkal.
– Na jó, ne játszd a bolondot! Tuti csak viccelsz!
– Nem, tényleg nem. Mi vidéken nem gépen, hanem együtt játszottunk.
– Együtt? Kikkel és mégis mit?
– Tudod, nekem volt egy csapatom, a Márk utcai fiúk csapata. Én voltam ott a vezér. Fel néztek rám a társaim… Szoros csatát vívtunk a grundért minden nap a Kováts Geri és a zöld ingesek csapata ellen. Nekünk a grund volt a mindenünk. Bármit megadott volna érte minden hű Márk utcai. Szerettem őket és azt, amit csináltunk.
– Oké Boka, lassíts kicsit kérlek. Miféle csapat? Miféle grund? Ez kicsit magas nekem.
– A mi csapatunk, a zöld ingesek ellen. Érted nem? Harcoltunk. Habár bolond játéknak hangzik, ez több mint egyszerű szabadidős tevékenység. A grund az a hely, ahova mindig összejárhattunk játszani, beszélgetni, jól érezni magunkat. Ám ebből csak egy van, és az pedig azé a csapaté, amelyik teljes szívből és lélekből megharcol érte. – Mindezt mély megdöbbenéssel hallgatta Zoli.
– Ez nagyon durva… Totál olyan, mint egy valóságban játszódó videojáték!
– Ráadásul mozgunk is, nem csak ülünk.
– Szóval ezért nem vagy kövér mint én! Hát ez hatalmas!
– Ha megjött a kedved írj rám, és találkozzunk. Megadom a számom.
– Szuper! Mindenképp írni fogok!

            És aznap Zoli olyan élménnyel lett gazdagabb, mint azelőtt tizenöt év alatt sohasem. Sötétedett, Boka haza ért, Zozo pedig otthona felé vette az irányt. Elmesélte édesanyjának, hogy miért nem jött haza időben, és hogy milyen barátságot kötött edzés után.
Estefele leült a gépe elé játszani egy kicsit, de már nem tartotta olyan izgalmasnak, mint azelőtt. Igazi kalandra vágyott, és arról ábrándozott, milyen lehet a Márk utcai fiúk tagjai közt harcolni és beszélgetni a többiekkel a grundon.

            Néhány napra rá ismét eljött az edzés ideje, de Zoli édesanyjának már nem kellett kiabálnia, hogy felkapja magát a képernyő elől, magától szedelőzködött, hisz már alig várta, hogy ismét találkozhasson az új barátjával. Szokásosan felszállt a hat-huszonötös buszra, majd a Fitness terem előtt le. Időben volt, nem kellett volna sietnie, ő még is szaladt az öltözőbe, hogy végre lepacsizhasson a Márk utcaiak vezetőjével. Le dobta a cuccát a padra és hevesen forgatni kezdte szemeit a gyerekek közt, azonban Bokát sehol nem találta. Rákérdezett Botondtól, hogy nem látta-e esetleg elmenni a mosdóba, de Botond állítása szerint még meg sem érkezett. Zoli nem gondolt rosszra azonnal, úgy volt vele, hogy biztosan késik, hisz frissen költözött még csak, nem ismeri annyira a járást, mint a többiek. Az edzés közepe jártak már a fiúk, de a kis újonc még mindig nem volt sehol. Zozo oda sem figyelt a focira, folyamatosan új barátja járt a fejében, és az, hogy vajon most hol lehet, és mit csinálhat? Vége lett az órának, Zoli pedig hazaindult gyalog, nem volt kedve buszon utazni. Közben felhívta Bokát, megkérdezni, hogy még is mi van vele.
 *Beep-beep-beep*
– Gyerünk, vedd már fel! –Mondta aggódva, majd néhány másodperc múlva:
– Igen tessék? Boka János édesanyja vagyok, ki beszél?
– Csókolom, Bódegár Zoltán vagyok, Boka edző társa, elnézést a zavarásért, azt hittem, hogy ez az ő száma.
– Valóban az ő számát hívtad, csak jelenleg nem tud beszélni.
– Hogy-hogy? Történt valami?
– Jancsi korházba került.
– Korházba? Még is miért?
– Régen, amikor vidéken laktunk, sokszor játszott valami játszótér szerűségen az ottani barátaival, és egyszer leesett egy majdnem 3 és fél méter magas farakásról, és eltörte két bordáját. Az ügyeleten helyre rakták neki, azonban nem forrt be még teljesen a csont, tegnap pedig egyedül a hátsó kertben focizott, rálépett a labdára és hasra vágódott, így a gyengén összeállt csontok megint eltörtek. Sajnos nem volt vele senki, hogy azonnal segítséget hívjon, én pedig a nagy takarítások miatt csak később vettem észre, hogy Boka kint fekszik sírva. – Zoli teljesen megdermedt, nagyon megijedt a történetek hallatán.
– De jobban van már? Esetleg be szabad menni hozzá látogatóba?
– Javul az állapota, de sajnos nem jöhet még ki legalább két hétig.
– Köszönöm szépen, kitartást és további szép estét! – Vette el a telefont a füle mellől.

            Ahogy hazaért Zoli, megkérte édesanyját, hogy had mehessen el a korházba az új barátját meglátogatni. A portához érve gyorsan megtudakozdta, hogy Boka melyik osztályon és hol fekszik, és felsietett hozzá. Ismét ledermedt a fiú látványa miatt, de erőt vett magán, és leült mellé.
– Szia Boka. Hogy vagy, minden rendben? – János csak gyenge rekedt hangon tudott beszélni, de minden tőle telhetőt megtett, hogy társaloghasson Zolival.
– Zo… *khm khm* …Zozo? *khm khm* …Te vagy az?
– Igen, én vagyok az Boka! Zoli a barátod!
– Haha! *khm khm* Rég láttalak te… *khm khm* …tesó!
– Azt mondtad… tesó?
– Ja, tesó! Volt időm idebent tanulgatni a nagyvárosi szlegnet.
– Nagyon sajnálom ami veled történt. Hibásnak érzem magam, amiért nem lehetettem veled aznap délután. Egyedül fociztál, pedig megbeszéltük, hogy együtt fogunk most már játszani.
– Ugyan Zozo, ez nem a te hibád. Hívnom kellett volna, hogy gyere át hozzám, de úgy éreztem az ódivatúságom miatt nem bírsz engem, és nem lehetünk jó barátok, így inkább hagytalak, nem szerettem volna, hogy zavarjalak. De most már látom, hogy butaság volt, amit hittem. Köszönöm, hogy eljöttél és itt vagy velem. – Zoli szemében megcsillantak a könnycseppek. Sosem érezte még azt az érzést, amit akkor. Érezte, hogy barátra talált, igaz barátra, és nem virtuális játszótársra.

            Néhány hét elteltével Boka nagyjából felépült, és hazaengedték. Zozo már aznap meglátogatta, kártyázgattak, társalogtak, tervezgették, hogy miket játszanak majd együtt, ha teljesen ép lesz, és ismét aktívan mozoghat. Azután mindennap találkoztak ketten, éveken át szinte kivétel nélkül, és egészen idős korukig barátok lettek, igaz barátok, akik megbízhatnak egymásban, és bármikor ott vannak egymásnak, ha segítségre szorulnak.

Hű Márton az északiak hőse

            Valóban hatalmas probléma manapság az emberi gyarlóság, a rengeteg bűnözés és rosszakarat mindennapjainkban, de ez mind-mind talán elvetendő amellett, hogy Mártonéknál elfogyott a kenyér. Márpedig ezt az ügyet nem hagyhatjuk megoldatlanul, így én azt mondom, vágjunk is bele kalandos történetünkbe!

            A borzasztóan hideg Konka hegy tetején lapul Kőtéte kicsiny faluja. Ezt a fagyos időjárást csak is az bírhatja ki, aki már a kezdetektől kezdve ide született. Így volt ezzel Márton barátunk is, a település egyetlen bátor fiatal harcosa, aki ha kellett, egyedül elbánt akár egy száz fős sereggel is. Egyik reggel éppen fáért ment ki a falu határába, ahol kedves favágó bajtársa Rozmár szorgosan hasogatta a rönköket. Rövid beszélgetés után hősünk hazaindult, de vagy tíz mázsányi tüzelővel a vállán. Na igen, meg kell hagyni nem gyakran zargatták a környező vidékek Kőtétét, ugyanis tisztában voltak azzal, hogy ide öngyilkosság hadjáratot indítani. Kis séta után Márton hazaért, s levágta kunyhójuk mögé a rengeteg fát, majd néhányat a kezében tartva belépett édesanyjához, aki zsíros kolbászt sütögetett fiának. Az alig pislákoló tüzet újra életre keltette, majd az asztalnál hevesen majszolni kezdte reggeliét.
– Anyám, kérhetek kenyeret? –Kérdezte teli szájjal.
– Szót se többet, hozok rögtön! –Felelte, s a konyhába kutatni kezdett egy formás cipóka után, de sehol sem találta.
– Márton! Nem láttad azt a szép barna kenyeret, amit a szomszéd hozott nekem két napja?
– Óh, drága édesanyám, abból én tegnap vacsorához szeltem magamnak párat, de annyira ízletes volt, hogy mindet befaltam végül…
– Édes fiam, ezesetben nincs több itthon. Úgy is kellene liszt is, fogyóban van. Menj át a pékhez, kérlek, s hozz vagy öt kiló barna búzást. –Mondta Rióna hősünk édesanyja. Márton felkapta a zsákját, s útnak indult egyenest a falu végére, ahol néhány kisebb üzlet helyezkedett el. Séta közben szembe találkozott ismerős arcokkal, Ahval a kováccsal, Merlinnel a varázslóval, és még Ulfric úrral is, Kőtéte leggazdagabb lakójával. Hamarosan le is ért a hegycsúcs végi piactérre, azonban arra lett figyelmes, hogy a szinte minden üzlet üresen áll. Betért a pékházba, s hangosan üdvözölte K’Sharr-t az eladót.
– Jóreggelt K’Sharr! Hogy vagy barátom? Rég láttalak.
– Neked jobbat Márton testvér! Amint látod a polcaim teljesen üresen állnak… Kettő teljes hónapja egyetlen búzakalász sem érkezett lentről, nincs, miből étket süssek. Lassan teljesen csődbe is megy az bolt, nem tudom mi tévő legyek…
– Mégis mi okból nem jött semmilyen árucikk? Lusták a földművesek?
– Bárcsak ennyi lenne… Az a fránya polgárháború! A déliek kifosztották teljesen Fehérmezőt. Rengeteg zsákmányt magukkal vittek, a veteményeseket egytől egyik felgyújtották. Semmi zöldség, gyümölcs se semmiféle földi jó nem maradt életben!
– Ugyancsak, ez borzasztó hír! Na, de kedves bajtársam egyet se félj, én majd elmegyek, meglátogatom ezeket a fránya délieket. Még is mit képzelnek, hogy az északiakkal szórakozzanak! Három teljes mázsa búzakalásszal a hátamon fogok érkezni hozzád, csak várj meg itt!
– Talos áldjon meg Márton! Vigyázz magadra! –Hősünk kilépett, hatalmas kalandvággyal szívében, mert tudta, egy darabig nem fog még vissza térni.

Hazament, s legjobb felszereléseit összepakolta, teljes vaspáncélzatát, visszacsapó íját, és nehéz ork kalapácsát, amit még anno édesapjától kapott születésnapjára. Elbúcsúzott édesanyjától, s útnak eredt egyenesen Fehérmező irányába. Az út lefelé a hegycsúcsáról nehézkes volt, sokszor csúszott a fagyos ösvény. Néhány farkas is keresztezte hősünk kalandját, azonban ő könnyű szerrel sújtott le rájuk hatalmas nehéz fegyverével. Hamarosan le is ért a falhoz közeli malomhoz, s a városkaput vigyázó északi katonák már messziről megszólították, egy esetleges déli támadást megelőzve.
– Hová, s merre utazó? Ki vagy te?
– A nevem Hű Márton! Kenyérért voltam fent a kőtétei péknél, de hallottam hírét a kutya dél népe feldúlta a mezőket! Lejöttem elszámolni néhánnyal, és tisztes kiló kenyérrel hazatérni anyámhoz! Beengedtek, hogy segítséget szerezhessek?
– Menj! De előre szólunk, figyelve vagy! –Márton a hatalmas kapukon túl rögtön a kormányzó palotájába vetette útját, ahol engedélyt kért Tétol jarltól (a jarlok egy bizonyos tartomány fővárosában élő kormányzó személyiségek, kiskirályok) hogy kisebb sereggel had utazhasson el Gorthuntba, ahol leszámolhat az ország északi felére betört déli hadsereggel. Tétol szívesen fogadta a bátor önkéntes jelentkezését, és száz fős sereget állított mögé, ötven vaspáncélos gyalogos katonát, húsz íjászt, tíz darab lángmester és tíz darab fagymester mágust, illetve néhány gyógyító papot, fegyverhordozókat, péket és szakácsot. Habár a jarl kétségbe vonta, hogy győzelmet arathat egy jött-ment vándor a megerősödött dél csapata ellen, mégis engedett magának, hisz még legjobb tábornokai sem mernek szembe szállni az ellenséggel.

Márton hát századmagával elindult a Lannister szakadék felé, ahol Gorthunt befoglalta néhány éve Miraak (a déli országrész királya) serege. Hosszú út állt a sereg előtt. Egyik nap mikor leszállt az este, a katonák pihenésre szánták magukat. Egy kisebb barlangban húzódtak meg mindannyian, a lángmágusok tüzet raktak, s nyugovóra tértek. Márton ébren maradt. Édesanyja járt fejében, és egy jó nagy friss forró cipó. Kicsit később mikor épp ő is lefeküdni készült, hirtelen hangokat hallott a fák közül. Nem szeretett volna felkelteni senkit, amúgy sem félt ő senkitől se semmitől, így hát egyedül leste meg honnan származhat a zaj.
– Ki vagy?! –Kiáltotta.
– Vagy te? –Jött a fák közül az érdekes, rekedt hangú válasz.
– Gyere elő! Nem félek tőled!
– De hát itt vagyok bolond! –Kacagott gúnyosan az ismeretlen, de ember még mindig nem volt a közelben.
– Gyere elő, vagy esküszöm, felgyújtom az összes fát, hiába bújkálsz, kitüzellek! –Majd megfordult Márton, s egy vastag fa tövében meglátott egy érdekes, fehér hajú alakot, lila úri ruhában egy furcsa bottal a kezében.
– Hogy, s mint barátom? –Nevetett ismét. Hősünk előkapta kalapácsát, és neki akart rohanni a férfinak, de ő előkapta botját, s egy érdekes zöldes sárgás portált nyitott maga elé, amibe Márton egyenesen beleszaladt. Egy néhány másodperces színes fénycsóva tárult szeme elé, majd a fa túloldalán találta magát. Visszaszaladt az elejéhez, de az alak már nem volt ott. Kutatni kezdett utána, de sehol sem találta. Semmi jelet nem adott magáról ezután. Néhány óra keresés után Márton feladta, és kicsit félve még, de lefeküdt a többiek mellé a barlangba aludni.

Reggel folytatták útjukat az ellenség felé. Mártont kicsit furdosták a tegnap este történtek, de nem mert róla beszélni senkinek, inkább csak magában halogatta. Néhány nap múlva el is jutottak a szakadék sarkához. Odalent, déliek hada táborozott Gorthunt falujában. Hősünk megkérte Aquilius kapitányt, hogy eszeljen ki egy haditervet. Azt a javaslatot kapta, hogy egy figyelem eltereléses támadással könnyedén győzelemre juthatnak. A településen tanyázó katonák száma felbecsülve, eltúlozva is talán legfeljebb kettőszáz fő lehetett. Ha néhány harcos betörne a faluba, s egy pontra összpontosítaná az ellenség figyelmét, például a központi piacra, akkor oldalról a kimaradt sereg könnyedén körbevehetné a délieket. Mindenki bólintott a kapitány tervére.
Márton beküldött három gyalogost és egy lángmágust, hogy csapjanak balhét a piactéren. Rövidesen a teljes sereg odatermedt, és elkezdődött a csatározás. Hősünk és serege csendesen belopakodott a falu határához, és minden lakost felkértek, hogy segítsenek a támadásban. Néhány perc múlva közösen hatalmas hajrát indítottak a bokrok és házak mögül. A felkészületlen délieknek hírtelen jött a csapás. A csel miatt könnyedén le tudták mészárolni az északiak a védőket, maximum fél óra alatt a teljes sereget elpusztították. Márton felszabadította Gorthun faluját, s a vele tartó seregre meghagyta, hogy őrizzék a települést. Gorthun lakói hálának jeléül tömérdek aranyat hoztak Mártonnak, de ő nem fogadta el ezeket, csupán egyetlen kérése volt, hogy süssenek neki egy forró friss barna cipót.

A győzelemnek hatalmas hangja volt. Néhány nap után Miraakhoz is eljutott a számára szomorú hír. „Az északiak új hősével, Mártonnal nem érdemes ujjat húzni”. Fehérmezőre visszatérve Tétol jarl megtette legfőbb hadvezérének, és gazdag házat ajándékozott a palotától nem messze a városközpontban. Hősünknek mégis legnagyobb öröme az volt, hogy a reggeli kolbászát végre nyugodtan elfogyaszthatta kenyérrel.