Utam Santiagóval

(Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger)

 

Ringatóztunk a tengeren. 18. napja, hogy elhagytuk a kikötőt.                                             

Összeszedve bátorságom először nyitom őszinte, kíváncsi szavakra a szám.

– Szép időnk van! -kezdtem bele óvatosan.

– A tengeren mindig szép. –sóhajtott fel Santiago.

Megszeppenve néztem a semmibe.

– Már hogy lehetne mindig szép? –kételkedtem.

– Tudod, ha valamit szeretünk, szeretjük mindennel együtt –szünetet tartva felállt, s kinyújtotta végtagjait, majd beleszippantott a sós levegőbe –ha szeretsz beszélni, nem fogod abbahagyni, annak ellenére, hogy tudod fárasztó, vagy megszomjazhatsz.

– De akkor igen, ha megbántasz vele valakit.

– A változás elkerülhetetlen. Ha szeretnénk, ha nem.

– Az emberek miért nem tudnak szeretni? –tettem fel azt a kérdést, ami már egy ideje a fejemben kavargott.

Hirtelen nagyra nyílt fáradt szemekkel pillantott rám, ami egyszerre volt rémisztő és megnyugtató. Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, akkor a lelke őszinte, mégis titokzatos, gyermeteg, mégis elővigyázatos volt.

– Gyengeségből. –felelte nemes egyszerűséggel –Persze, ki vagyok én, hogy megmondjam. A szeretet mindenkinek mást jelent. Szerintem szeretet az emberek szívében nincs.

Csend lett. Vagy egy óráig zavartalanul hallgattuk a tengert.

– Akkor minek neveznéd azt, amit a családom tagjai iránt érzek? –törtem meg a csendet.

– Megkülönböztetés. –gondterhelten sóhajtott –Minden ember egyforma, de mégis van akik fontosabbak. De ez nem szeretet. Szeretet a csendes óceán, vagy pont a nagy hullámok. A felhőfoszlányok vagy épp a viharfelhők. A levegő, amit belélegzel. Minden, amit látsz. –mondta immár csillogó szemekkel.

A semmiségbe meredtem. Szinte elkábulva ültem. Valahol.

– Ez nem lehetséges… -elakadt a szavam.

– Sajnos vagy nem –így van- Egyedül születünk, s egyedül halunk meg. A közte töltött idő viszont rajtunk múlik. Mi mégis egymás ellen, sőt magunk ellen harcolunk.

– Szóval mindvégig saját magunk ellenségei vagyunk?

– Nem teljesen. –vén, sebhelyes kezét a vízbe mártotta, majd cserepes ajkaiba harapva,vizes kezével hátrasimította pár szál ősz haját, s gondolatban talán kissé elkalandozott, majd felnézett, és így folytatta. –Az akaraton múlik az egész. Mindenkinek van egy álma. Aki azt mondja nincs,az hazudik. A kitartáson múlik, hogy elérjük-e.

– Túl nehéz és túl sok akadály… -válaszoltam gyengeségemből kiindulva.

– Az akadály a fejedben létezik. –mondta kissé indulatosabban.

Ismét néma csend.

A nap a horizonthoz közel járt már, mikor ismét megszólalt.

– De tudod, nem számít, milyen viharos a tenger, nem számít, mennyire fagy be, egy tengerész mindig a tengerrel vív harcot.

 

 

Lakatlan sziget

– Egy újabb napnak nézünk elébe - sóhajtott fel a hajótörött, kábán s álmosan dörgölve szemeit.

A lágy szellő simogatta hajtincseit, s a napsugarak egyre inkább erőteljesen célozták meg napbarnított bőrét. A nap már az ég közepén járt. A tenger hullámzásának hangját már meg sem hallotta, annyira hozzászokott a körülményekhez. A semmibe merengve egy rákot látott meg, s róla példát véve téblábolni kezdett.

– Sosem fogok betelni a tenger mámorító látványával -indult meg a tenger felé. A vízhez érve kissé beleborzongott a jéghideg vízbe, de hamar megszokta. Egy-egy hal felbukkant a vízfelszín fölé.

– Mily meghittség! – ábrándozott. - az emberek erre sohasem lesznek képesek. Hirtelen megkordult gyomra emlékeztette, hogy az éhség megkörnyékezte.

Elindult a fák felé. Kis ösvény mutatta útját,s minél tovább jutott, annál jobban keskenyedett. Egy pillanatra megállt. Csend. Minél jobban figyelt, annál hangosabbnak tűnt minden. Halk susogásra figyelt fel, amit kíváncsian fürkészett. Gyorsan szárny eresztve pár madár felreppent, hangjukat kieresztve.

– De jó volna ilyen szabadon repülni, nem foglalkozni semmivel. Túl egyszerű lenne az élet - s folytatta útját.

Számtalan szorgos állat, rovar és növény munkájában gyönyörködött, míg egy ismerős tájra nem ért. Itt begyűjtötte mindazt, amivel csillapíthatja éhségét. Majd lassan visszatért a partra.

– Semmit sem tehetek, korlátozva vagyok- szünetet tartott -, mégis bármit tehetek, s szabad vagyok.

Leült a puha, porhanyós homokba. Fátyol felhők úszták át az eget. A nap a horizonthoz közeledett. Ki tudja, mikor múlhatott el ennyi idő. Nincs szebb látvány a nap múlásának, a hold eljövetelének.

– Még kiskoromban mondta a nagyanyám, hogy mindig figyeljek eléggé oda, hogy meglássam a lila fényt - fejét oldalra döntve, ajkába harapva folytatta -, hisz ez csak egy pillanat, s akkor tűnik fel, amikor nem várod. Talán a túlvilág kapuja nyílhat ki abban a pillanatban, hogy a nap eltűnik a láthatáron –állt megbabonázva.

– És csak ezután jön, minek gyönyörségét fel nem foghatom. A hold, s a csillagok - merengett.

– Emlékszem, testvéremmel gyerekkorunkban mennyit találgattunk, mi lehet a titka. Titka a sötétségnek. Mi nem féltünk, hisz tudtuk, nem láthatjuk fényesen ragyogni a csillagokat, ha a sötétség nincs – gördült le egy könnycsepp az arcán.

Erejét összeszedve óvatosan belesétált a vízbe. Olyan tiszta volt, hogy a kagylókat, halakat, a kis életeket láthatta.

– Ez a szerelem. Oly tiszta, s ártatlan. Rengeteg titkot őrizve - pillantott a hullámokba.

 Tengerbe merülve gondolataiba merült el.

– Néha a tömegben is olyan, mint egy lakatlan szigeten, s ez fordítva is igaz, hisz ezt érzem -hunyta be szemét, s dőlt hátra, bizalmasan a tenger hullámjaiba.