A távolsági autóbusz begördült a kricsmi előtti megállóba. Rendre itt állt meg hosszabb pihenőre. P.-nek fogalma sem volt, milyen településen járhatnak. Az augusztusi hőség ellenére belebújt kötött pulóverébe, és lekecmergett a buszról. Egy munkásruhás férfi mögött lépett be a kocsmába.

− A kocka el van vetve – mondta a férfi köszönés helyett.

A pultos nő értetlenül meredt rá.

− Szevasz, Pityu.

− A kocka el van vetve – ismételte a férfi (Pityu). – Ki mondta? Na?

− Hagyjál engem az ilyen baromságokkal! – fakadt ki a pultos nő (hízásnak indult, de még vonzó harmincas, a fogai erősen romlottak).

− No, ki mondta? – erősködött Pityu.

− Mit érdekel engem az?

− Ez fontos, Viki – a férfi hangja egészen különös, már-már lágy tónusban zengett.

− Fontos hát, hülye! – legyintett a pultos nő (Viki). – Mit kérsz?

− Segítek – villantotta föl emberi oldalát Pityu. – Egy római császár.

− Hol érdekel az engem? – méltatlankodott Viki.

− Érdekelhetne pedig.

− Az érdekel, mit kérsz, Pityu, az Isten áldjon meg!

− Egy körtét meg egy sört – nyilatkozott Pityu. – A kocka el van vetve.

− Én meg tudok száz nótát csárdással, baszki – mondta kihívóan Viki, miközben kitöltötte a pálinkát. – Lehet kezdeni tanulni, Pityu!

− Igaz – bólintott a férfi. – Én csak úgy nyolcvanat tudok. No, ha megmondod, ki mondta…

− Nem érdekel, nem érted? Zagyvaságokkal nem foglalkozok.

− Ez fontos dolog – Pityu lehúzta a körtét, leöblítette sörrel.

− Fontos az anyád picsája, Pityu – legyintett a nő.

− Az is az – ismerte be a férfi.

− Jó napot – köszönt P. a pultosnak.

− Jó napot! – toppantak be abban a pillanatban többen is az ivóba, P. utastársai egytől egyig.

P. félrehúzódott, figyelte az eseményeket. Látta Vikin, hogy felméri az érkezőket. Pityu viszont mintha észre sem vette volna az idegeneket, bávatagon bámult maga elé, nagyokat kortyolt, föl s alá ugrált a gigája.

Majdnem mindenki kávét szeretett volna, és pisilni vágyott. P. csak az előbbit.

− Mit kér hozzá? – érdeklődött Viki.

− Két cukrot és tejszínt…

Aztán, már-már kelletlenül hozzátette:

− Meg egy pohár sört.

Viki dolgozott, a kávémasina harákolt, hörgött.

− Melyik a legolcsóbb kávé? – kérdezte egy öltönyös úriember, szintén a buszról, a sliccén matatva.

− Hatvan a sima presszó – mosolygott Viki a pult mögül.

− Azt kérek – döntött az öltönyös.

Viki sürgölődött, több feketét készített egyszerre. Szokatlanul nagy keze volt. Akár egy jól megtermett férfinak. Az öltönyös adagja gyorsan lefolyt, elébe tette a pultra.

− Tejszín nem jár hozzá? – vonta föl a szemöldökét, amikor megkapta a csésze feketéjét.

− Sima presszót kért, nem?

− Ahhoz sok helyen jár tejszín – jelentette ki az öltönyös.

− Kérdeztem, hogy mit kér, nem? – Viki hangja P.-nek hangyányit indulatosnak tűnt.

− Nem ritka, hogy a sima presszóhoz jár a tejszín – mantrázta az öltönyös.

− Itt nem jár, baszkikám – szólt közbe Pityu. – Adj még egy sört, Viki!

− Pedig sok helyen jár – vonult egy félreeső asztalhoz az öltönyös.

− A kocka el van vetve – szögezte le Pityu.

– Az el – dünnyögte P.

− A kocka el van vetve – hajtogatta Pityu, aztán hirtelen Viki felé bökött az ujjával: – Na, ki mondta?

− Hagyjál békén, hülye! – nyafogott Viki.

– Átmegyek a Balog Gézához, mire visszajövök, mondd meg, ki volt! Egy római császár, annyit segítek − Pityu távozott.

− Cézár – préselte az ajkai közt Viki, amint becsukódott az ajtó. – Seggfej.

− Szigorúan véve nem volt császár, még ha a ’császár’ szó a nevéből is ered – jegyezte meg az öltönyös.

− Azt nem tudom, és nem is érdekel – vonogatta a vállát a nő.

− Miért nem árulta el neki, hogy tudja? – firtatta P., miközben a pultra helyezte a kiürült kávécsészét és a söröspoharat.

− A férfiak szeretik, ha a nők ostobák. Legalábbis azok, akik ide járnak.

P. nem szerette, ha a nők ostobák. Ezt el is árulta Vikinek.

− Igaz, én nem is járok ide – tette hozzá. – Csak most az egyszer jártam. Amúgy az okos nőket szeretem igazán.

Vagy inkább szeretném, tűnődött el.

A busz utasai egymás után indultak el vissza a buszra.

− Köszönöm, a kávé jólesett – mosolygott P. Vikire, mert nem akarta megbántani.

(Mandola eltűnése óta talán először mosolygott.)

− Egészségére – biccentett kurtán a pultos nő.

− Lassan indul a busz, mennem kell, viszontlátásra!

P. lépett egyet, majd még egyet, aztán megállt.

− Viszlát! – Viki kezdte a mosogatóba pakolni a használt poharakat.

Az öltönyös utolsónak állt föl az utasok közül, a csészéjét az asztalon hagyta, s morogva kiment.

− A kocka el van vetve – sóhajtott Viki, jókora keze csüngött a csípője mellett. – Barmok!

P. egyet tudott érteni. Azok. Nagy kedve lett volna lekésni a buszt, mégis inkább fölszállt.

− Hová is megy ez a jármű? – fordult a mellette ülő öregasszonyhoz.

A nénike lelkesen válaszolt.

− Az is jó lesz nekem – szögezte le P. – Alea iacta est.

Bedugta a fülébe az ósdi walkman fülhallhatóját, elindította a kazettát. Menyhárt Jenő énekelt arról, hogy: „Vénemberek játszadoznak, és az Isten nem figyel. Megmaradtunk egymásnak, de senki nem tárgyal senkivel.”

Lassan hazamegyek, gondolta, nekifogok a beletörődésnek.

Bámult kifelé a koszos ablakon. „Lehet, hogy neked jó ez a harc, de ne taníts ölni, ha élni akarsz, lehet, hogy neked jó ez a harc, de ne taníts ölni, ha élni akarsz” – énekelte Menyhárt Jenő a hallójáratában.

 

---

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-02-1014/mandola-tortenete-5-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-16-0954/mandola-tortenete-7-fejezet