Ugrás a tartalomra

Mandola története − 7. fejezet

Fekete humor (2016)

Volt P. életének egy időszaka, amikor (soha nem tudta kideríteni, milyen okból) ellenállhatatlanul vonzódott a nagykezű nőkhöz. Bőséges szabadidejét akkoriban a pultos lányok gusztálása, a science fiction klasszikusainak, illetve Krúdy Gyula és Bólya Péter műveinek, valamint filozófiai (kivált a lehetséges világok elméletével foglalkozó) értekezések olvasása, cider nevezetű, alacsony alkoholtartalmú italok szürcsölése és olykor egy-egy punkrock koncert meglátogatása mellett nagykezű lányok fölkutatásával és kerülgetésével ütötte el. (Később ez az időszak Éva-éra néven vonult be saját egyéni mitológiájába, hogy miért, az hamarosan kiviláglik.) Nem volt könnyű dolga a lányokkal, hiszen középmagas, csenevész termetével, hosszú, hegyes orrával és elálló füleivel nemigen számíthatott a nők érdeklődésére. A nagykezű lányok sem vonzódtak hozzá jobban, mint a többi. P. ennek ellenére nem adta föl és nem keseredett el. Bízott a nagykezű lányok frusztrációiban. Ezenkívül, bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz – noha azzal, hogy ez így van-e, vagy sem, akár vitába is lehetne szállni −, ezenkívül még az emberi kapzsiságban, irigységben és rosszindulatban bízott föltétel nélkül. Utóbbiakban sosem kellett csalatkoznia. Előbbiben is csak a legritkább esetekben.

− Érdemes a legrosszabbat föltételezni az emberekről, ha nem akarunk lépten-nyomon melléfogni − magyarázta egy nagykezű lánynak egy nagyszerű bisztróban −, én eszerint élek.

− Sivár életed lehet – biggyesztette le az alsó ajkát a lány, és egyik lapátkezével (a jobbal) megigazította melltartójának vállára csúszott pántját, miközben a másikkal (a ballal) egy hajtincset simított ki a homlokából.

− Ellenkezőleg – somolygott P. Közben az jutott eszébe, milyen ravasz, sőt, alamuszi szerkezet is a melltartó.

− A melltartógyártással nincsen baj – magyarázta neki egyszer egy gyönyörűen kifent, pazar módon kackiás bajuszú kandúr valamelyik lakótelepi csehóban −, a mellekkel annál inkább. A melltartók szemét módon becsapnak. Tartó nélkül a mellek többnyire vagy hervasztóan lógnak, vagy egyáltalán nincsenek is, vagy semmi esetre sem akkorák, amekkorával előzetesen kalkulál az emberfia. Galád dolog ez, hidd el nekem, jóbarát.

P. elhitte, holott nem érezte magát a mellek szakértője jóbarátjának, és hiszékeny sem volt, ám tapasztalatai alapján nem tehetett mást, egyet kellett értenie a bajuszbajnokkal.

− A melltartógyártók túlságosan professzionálisak – bólogatott.

− Ellenkezőleg – ismételte meg P., hogy elterelje gondolatait a melltartókról, és újra a nagy kezeknek szentelje minden figyelmét. Nem volt nehéz dolga: ott hevertek előtte az asztalon. Befejezve a pánt-, illetve hajtincsigazítást, egymás mellett pihentek békésen, akár két futásban kifáradt agár. No, nem a karcsú fajta agár, inkább a vaskosabb formájú…

− Cinikus vagy – mondta ki az ítéletet P. fölött a lány.

− Hangyányit csupán – ismerte be P.

− Éva vagyok – mosolyodott el a lány.

P. is elárulta a nevét.

Így kezdődött.

P. másnap reggelre ki is ábrándult a nagykezű lányokból, az Éva-jelenség azonban fogva tartotta. Csaknem három hónapig. A szó legszorosabb értelmében tartotta fogva, tudniillik egész egyszerűen nem engedte el. Ha P. egy alkalmas pillanatban mégis kereket oldott, Éva utánaeredt, fölkutatta, megtalálta, begyűjtötte, sóhajtozott, hisztizett, fenyegetőzött és követelőzött. Ha szükségét érezte, keservesen sírt, ha úgy látta jónak, megtépte P. gyérülő hajkoronáját; lapátkezeivel egyszerre fél parókányit képes volt kitépni a fejbőréből. P. vigasztalanná és komorrá vált. Sajnálta Évát, és még annál is jobban szánakozott önnön magán. Eljátszott a gondolattal, hogy megüt egy nőt. Évát. Mégsem tette, tűrt. Eszébe jutott Manó, aki hasonló csapdába került néhány éve − és benne is ragadt, talán örökre.

Manó az internetes társkeresés megszállottja volt, holott kizárólag kudarcok érték, egyetlen valamirevaló kapcsolatot sem tudott kialakítani a randioldalak segítségével. Vitathatatlan viszont, hogy gyermeke anyját a világháló révén ismerte meg. Bár helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy kapott egy esélyt. Bármire. Sajnos élt vele. Előbb a sansszal, később a nővel is. Úgy hitte, itt a lehetőség egy remek randevúra, s a többi aztán rajta állt. Találkozott hát gyermeke leendő anyjával, s két nappal a légyott után egy hátizsáknyi ruhaneművel hozzá költözött, dacára annak, hogy még szinte semmit sem tudott róla. Mégis így cselekedett. Meg sem próbálta megmagyarázni magának, miért. Másnak sem. Minden valószínűség szerint elege lett a magányból. Ez lehetne egy magyarázat. Jobb híján. A következő hónapban a garzonját kiadta albérletbe, és majdnem minden ingóságát áthordta az asszonyhoz. Úgy döntött, hosszú távra rendezkedik be nála. A három gyerek sem zavarta, akik alkoholista, agresszív atyától fogantak. A galád családfő már évek óta nem élt a famíliával, és mindössze egy fölöttébb, mondhatni pofátlanul alacsony összeggel járult hozzá a tetemes kiadásokhoz. Manó új kedvese bolti eladóként dolgozott, a válás előtt a férje rendszeresen verte őt is, a gyerekeket is (mindegyik fiú), ordibált, anyázott, néha leköpte mind a négyüket. Manó úgy látta, az anya heroikus küzdelmet folytatott a gonosszal. Kezdte megismerni a párját, s a szíve sajgott a történetek hallatán. Pár hét múlva azonban már az állkapcája sajgott, miután új kedvese egy jól irányzott ütéssel eltörte. Manó ekkor már csöppet tisztábban látott. − Mindezt jóval később, korahajnali órán mesélte P.-nek egy lebujjá züllött hajdani night club kétszemélyes boxában, pálinkák, sörök és ciderek társaságában.

− Nem telik el hét, hogy ne verekednénk – sötétült el Manó tekintete. – Bármin képes fölhúzni magát, a legpiszlicsárébb marhaságokon kiakad, üvöltözni kezd, aztán nekem esik. Egy ideig tűrtem, de mostanában vissza-visszaütök. Már értem a volt férjét, az az igazság... Ha azzal is ezt csinálta, szentnek kellett volna születnie, hogy elviselje, és ne aprítsa, mint a répát. De messze nem a tettlegesség miatt keseredek el leginkább, nem amiatt ütök vissza, nem azért, mert elegem van abból, hogy gyepál, hanem amiatt a tömény szar miatt, ami ömlik a szájából közben. Pedig a jobb fülemre már alig hallok, baszki, olyat lekevert…

− És a gyerekek? – érdeklődött P., hangjában némi viszolygással.

− Néha végignézik, néha nem – vonogatta a vállát Manó. – Nincs rájuk tekintettel. És én is egyre kevésbé.

− És mi az ok, miért esik neked?

− Bármi kiválthatja. Többnyire azt vágja a fejemhez, hogy lusta vagyok, hogy nem mosogatok el annyiszor, amennyiszer szerinte nekem kellene, hogy túl sokat ülök a gép előtt…

− Programozó vagy, ember, ezzel keresed a kenyered.

− Szerinte az nem munka. A munka az, amikor elmész hajnalban valahová, délután meg hazajössz büdösen és fáradtan.

− Igazi proletár világnézet.

Manó bólogatott.

− Az, baszki, az! Hát tehetek én arról, hogy az apja zaklatta gyerekkorában, és a férje egy vadbarom volt? Már, persze, ha tényleg az volt, és nem ő tette azzá, mondjuk…

− Nem tehetsz. Se így, se úgy, se erről, se arról.

− Nyilván nem vagyok tökéletes, nyilván lusta vagyok, és biztosan nem eléggé előzékeny. De az apjánál meg a volt férjénél sem lustább, sem udvariatlanabb nem vagyok, az tuti. És pénzt is többet adok haza, mint akármelyik adott valaha is, jóllehet nem a véres verejtékemmel keresem, ahogy azok tették.

− Miért nem hagyod ott?

− Próbáltam. Fölmondtam az albérlőmnek, hazaszöktem. Utánam jött, leült a lakásom elé, nem mozdult, míg be nem engedtem. Azzal fenyegetett, följelent, hogy megvertem, a gyerekei meg majd tanúskodnak. Megesett, hogy mikor én éppen indultam valahová, boltba, megbeszélésre, bárhová, ő utánam jött, ütni kezdett az utcán, közben sikoltozott, hogy megölöm. Amikor eltörte az állkapcsom, látleletet vetettem föl, az orvos hivatalból följelentést tett, de amilyen hülye vagyok, belementem a békéltetésbe. Olyan bűnbánóan nézett rám, hogy azt nyilatkoztam, nem haragszom, és vele akarok élni. Beutaltak bennünket pszichomókushoz párterápiára, az meg kiderítette, hogy az én kedvesem konfliktusfüggő, vagy mi a bánat. Soha nem fog lenyugodni, legfeljebb hetekre, mindig kötekedni fog, ebben nőtt föl, ebbe szocializálódott bele, nem élhet nélküle.

− Ennél még az is jobb lenne, basszus, ha muzsikaszó nélkül nem élhetne – jegyezte meg P. – Pedig egy olyan helyzet is megviselné a magunkfajtát…

Két hónappal a fönti beszélgetést követően kiderült, hogy Manó vélhetően apa lesz. És apa is lett. A három fiú mellé érkezett egy kislány. Az övé. Helyzete áldatlan voltán ez nem sokat változtatott, viszont véglegesítette. Manó szerette a gyerekét. Vállalt érte mindent.

− Még most is verekszünk olykor – vallotta be P.-nek egy véletlen találkozás alkalmával (Manó pelenkát vásárolt, P. cidert). – Alig várom, hogy menjen vissza melózni, legalább lesz egy kis nyugalmam, amíg nincs otthon. Gyesre én megyek, úgyis otthonról dolgozom.

P. föl nem foghatta, miként írhat ilyen sztorikat az élet (vagy a sors, netán az Isten). Míg meg nem ismerte Évát. Onnantól kezdve mindent értett. Pontosabban: továbbra sem értett semmit, csupán megtapasztalta, hogy igenis van ilyen, az élet (vagy a sors, netán az Isten) a legnagyobb tréfamester az univerzumban és a humora igazi, hamisítatlan fekete humor.

Hetekig törte a fejét P., miként szabadulhatna botrány nélkül Évától. Végül egy álmatlan éjszakán (Éva halkan szuszogott mellette, bármely gyanútlan külső szemlélőnek kimondottan idillinek tűnhetett volna az életkép) megvilágosodott. Új játékszert, új függőséget kell találni Évának. S mivel P. alapvetően éppolyan önző volt, mint bárki más, új játékszert talált neki.

Az új játékszert Gábornak hívták, és százezerért vállalta, hogy elcsábítja a nagykezű nőt. P. elvitte Évát szórakozni a Gáborral előre megbeszélt helyre, ahol sikeresen megtörtént a csábítás. P. kiment telefonálni, aztán elfelejtett visszajönni. Közben Gábor tette a dolgát. Sármos, vonzó férfi volt, közel s távol nem akadt nőnemű lény, aki ellenállhatott neki.

A következő napokban Éva többször kereste P.-t telefonon, bocsánatot kért és pityergett, P. azonban nem engedett, kérlelhetetlen maradt.

− Munkaügyben az embernek el kell rohannia, hogy ne kockáztassa az egzisztenciánkat, te meg közben enyelegsz és összefekszel egy bájgúnárral – adta a fölháborodottat P. Attól tartott, túláradó boldogságában, széles jókedvében kirobban belőle a röhögés. Éva zokogott. Gábor megvigasztalhatta. Márpedig egy magafajta férfi ahhoz ért a legjobban.

Három hónap telt el, P. élete lassan visszatért a normális kerékvágásba. Már nem álmodott a torkára fonódó, festett körmű lapátkezekről, a szemüregből a könnyekkel együtt a végtelenbe csordogáló szemekről, a lefelé görbülő, a kitörni készülő hisztitől remegő ajkakról…

Egy délután Gábor kereste, találkozni akart vele az egyik belvárosi kávézóban. P. félt, hogy szemrehányásokat fog tenni neki, és még azt sem zárta ki, hogy nyilvános hely ide vagy oda, csúnya kiabálásba torkollik a beszélgetés, ám semmi ilyesmi nem történt. Gábor nem húzta az időt, nem cifrázta az ügyet, köszönt, kezet nyújtott, a következő mozdulatával pedig visszafizette P.-nek a pénzét.

− Jól elvagyunk – magyarázta. – Tisztességtelen lenne, ha megtartanám. Szeretjük egymást.

− Nem uralkodik fölötted, nem...?

− Néha megpróbálja – vágott P. szavába Gábor. – Olyankor durván megbaszom. Ahogy egy igazi férfi. Ez a titka, sem több, sem kevesebb.

Azzal indult a kijárat felé, vissza sem pillantott a leforrázott P.-re.

− Értem én – dörmögte P. az orra alatt. − A lehető legrosszabbul jöttem ki ebből a kalandból.

Közben azon gondolkodott, vajon merrefelé kezdje keresni világgá kergetett önbecsülését.


Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-09-1036/mandola-tortenete-6-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-23-1112/mandola-tortenete-8-fejezet

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.