Barátomról

dehát én ismerlek téged – mondja ő       

nekem kétségbeesve.

visszamosolygok rá

szintén kétségbeesve.

remélem, nem látja rajtam, hogy én is

rémült vagyok. a lehető legjobban titkolom,

azt hiszem.

 

persze, hogy ismersz – mondom végül.

 

nem tetszik a mosolya, olyan erőltetett.

meg az a pattanás a szája fölött,

nagyon kinyomnám.

majdnem kimondom hangosan is, hogy

csúnya vagy!

– de inkább mégsem. rájövök, hogy

köztünk jobb a békesség.

 

nézem őt, végigmérem minden egyes

porcikáját.

észreveszem, hogy elkalandozik. már

nem rám figyel.

a csípőjét dönti jobbra-balra, feltűnően

illeti magát. kínos.

elképedve nézem a cirkuszt, nem érzi magát

nevetségesnek?

 

aztán elkezd levetkőzni, először a póló,

a melltartó, itt megáll egy pillanatra.

eleinte nem is tudom, hova nézzek,

olyan szemérmetlen ez. végülis

itt csak ketten vagyunk, nyugszom meg,

és engedek a kíváncsiságnak.

 

félmeztelenül áll, végigsimít az oldalán.

aztán a melléhez ér; lassan, finoman.

elfordul egy kicsit, hogy más szögből is

megnézze a felsőtestét, a keble

méreteit, a derekát.

aztán lehúzza a sliccét.

 

szinte hagyja, hogy lecsússzon róla

a farmer.

striák húzódnak a combján,

a lábszárán szabadon engedett szőrszálak

ágaskodnak.

milyen igénytelen, te jó ég, erre gondolok,

mikor meglátom.

 

kibújt minden ruhájából.

most egészen mozdulatlanul bámulja

magát, csak a tekintete cikáz kritikusan.

aztán már az sem:

szürke cseppek fedik el a szeme zöldjét.

ekkor eszmélek föl dühödten,

 

mi a bajod, baszd meg? – üvöltöm neki bőgve.

ő is zokog. értetlenül néz rám vissza a könnyei közül.

aztán nem bírom tovább. megragadom

a fakefét a pipereasztalon és magamhoz vágom

tiszta erőből.

 

apró szilánkokra török szét a fürdőszoba csempéin.

 

 

 

Boldogság

fénycsík törik az ablakon,

kisütött a nap. végre.

gondterhelt mosollyal

nézek a frissen ragyogó égre.

s míg az égboltot a színek

ismét befestik kékre,

én kétségbeesetten kiáltva taposok

a csikorgó fékre – de már késő.