Jelige: Estella – Létezéstörténet; Aranyóra

Létezéstörténet

Hétfőn felszegett állal, kidülledő mellkassal,
indultam útnak,
arcomon önelégült mosollyal.
Az első lépésnél megbotlottam azonban,
s a porban fekve fájó szívvel jöttem rá:
nem bírnék el egy erdőt, ha egy apró ágtól
ily módon megtörtem már.
Büszke voltam.

Kedden bezárkóztam,
jókedvemet senkinek nem kínáltam,
a csüggedteknek reményt sem kívántam.
Hirtelen esteledett be köröttem,
és hiába tapogatóztam a sötétben,
csak falamba ütköztem, majd sírásba mögöttem.
Akkor eszméltem rá először, döbbenten;
Fösvény voltam.

Szerdán vakvezető kutyát eresztettek mellém,
mert vakká, s süketté váltam,
a társadalom elködösítette elmém.
Bár mindent láttam, és hallottam,
egy valószerűtlen álomban kóvályogva,
ébren voltam, mégis alva jártam.
Egy hang azt súgta fülembe; a felismeréshez
Buja voltam.

Csütörtökön saját magamnak
egyszerre már nem kellettem,
más boldogságára vágytam,
mitől azon a napon fosztottak meg kelletlen.
Este gondolkodtam, vajon ezúttal hol hibáztam,
Eszembe ötlött,
Netán mikor életem eldobva másokét kívántam.
Irigy voltam.

Pénteken kifordultam takarómból,
és a gazdagokat követve,
egyre inkább magamból.
Így lettem egy pénzéhes,
hatalomra vágyó perszóna,
s kiléptem valaminek az ajtaján,
amit úgy hívnak: komfortzóna.
Mohó voltam.

Szombaton szörnyeteggé változtam,
fogam fehérjét virítottam,
gondjaimért másokat vádoltam.
Szemeim azonban lángoló vérvörösből
csöppnyi parázzsá zsugorodtak,
a szépség tért vissza bűntudattal markában,
én tehetetlen szobám sarkába kuporodtam.
Dühös voltam.

Vasárnapra elfáradtam,
a felém nyúló lehetőség elől
kezemet sietve elkaptam.
Végezetül nagyot csalódtam,
mert életem egy napját elpazaroltam.
Akkor egyszer, s kis szerencsével talán
mindenkorra megtanultam,
Lusta voltam.

 

Aranyóra

Belépek a naptenger
sárgás fodrainak fénylő árjába,
egy hullám túlságosan a szemembe csap;
visszahúzódok napszemcsés partjára, s
előveszem az odanemillőt, a fémet,
hogy magamhoz illően készítsek egy képet.
Így, a késődélutáni, apró szobában,
a nagy ablakkal félig szemben állva
emelem magam elé kamerámat vállmagasságba.

Szemem szemembe téved,
lelkem megcsillanni veszem észre.
Morfondírozok,
vajon más is látni fogja?
Az ismeretlennek talán csak barna és csonka.
Döntök, majd végül tekintetem
gondosan fókuszba helyezem,
hogy az idegenek az interneten,
élesebb tükrön át lássanak engem.

Hazug vagyok, tele kis hibákkal,
egy blöff ide vagy oda,
így nézek szembe nap mint nap a világgal.
Nem nagy dolgok ezek, csupán alkalmiak,
olyasfajták, mikkel gyakran élünk mindannyian,
Egy kis hiba mindig velem van.
Most a számon rúzs, szememen festék,
máskor a védelmemre szólt mentség,
hogy mire fel aznap a munka iránti restség.

Megnyomom a fotó gombot, felkészülök,
még két másodperc, addig megvénülök!
A türelmem is a helyén van,
veszem tudomásul,
magamnak beismerve őszinte vallomásul.
A gomb hirtelen kattan, a portré kész lett,
hunyorgok, vajon a Nap rám miképp festett?
Az ő mesterművén ámulok végszóra,
gyönyörömnek oka nem én, csupán az aranyóra.