Szelfi egy íróval

 

A kedvenc írom Móricz Zsigmond. Közel áll szívemhez több okból is. Az egyik, hogy abban a faluban töltöttem a gyerekkorom, amelytől az ő születési helye csupán 10 percre van.

Másrészt pedig sajnos 14 éves koromig az én családom is nagyon szegény volt.

Volt, hogy mi is mindenhol kerestük az utolsó 10 forintot, ami hiányzott egy kenyér árához. De ez egy másik történet. 

Mindig gondolkoztam azon, hogy milyen lehet találkozni egy íróval, de elvetettem a gondolatot, hiszen lehetetlennek tűnt.

Egy szép nyári napon azonban a sors megcáfolt. 

Sétáltam épp azon a helyen, amit nagyon szeretek. Ez a hely egy rét volt. Itt Baranya-megyében. Békés volt és csöndes. Tele volt virágokkal, hatalmas lombú fákkal és gyönyörű, zöld fűvel. Imádtam itt lenni. Mindig feltöltött.

Ezen a napon is így volt. De valami furcsát láttam. Egy hatalmas, fémdoboz szerű, citromsárga valamit. Őszintén szólva hasonlított a mobil wc-hez és Én azt gondoltam, hogy biztosan az, így mentem volna tovább,mikor hallottam, hogy valaki utánam szól.

– Angyalom, várj csak!–sietett utánam egy idős, alacsony, ősz hajú, kedves kinézetű bácsi.

– Maga meg kicsoda? Hagyjon békén, legyen szíves!-mondtam, majd indultam volna tovább, de a bácsi nem adta fel.

– Én Kívánság Apó vagyok. Olyan álmokat teljesítek, amelyek teljesen irreálisak. A te álmod is ilyen, Angyalom.-mosolygott kedvesen.

– Mégis honnan tudja, mi az álmom?-néztem rá értetlenül.

– Ahogy Télapó tud mindent, úgy én is.-kacsintott.

– És hogyan tudná teljesíteni az álmom?-vontam fel a szemöldököm?

– Látod azt ott?-mutatott oldalra.

– Azt a sárga fémdobozt?

– Az nem fémdoboz, az egy időgép.-mondta. Belőlem pedig kitört a nevetés. Szegény bácsi értetlenül nézte, hogy én már a szememet törölgetve nevetek. 

– Azt akarja nekem mondani, hogy az a sárga Wc egy időgép?

– Az nem egy Wc.

– Mégis miért higgyek magának?-fontam össze magam előtt a karom.

– Igen, ez a része mindig nehéz.-mondta sóhajtva. Én pedig továbbra sem értettem ezt a furcsa, szürreális helyzetet.

– Nézd, gondolj valamire, amit most rögtön szeretnél.

 Ahogy kimondta, rögtön egy finom jégkása jutott eszembe, mert nagyon meleg volt. Az öreg csettintett egyet és ott termett a kezemben egy  pohár színes, hideg jégkása. Meredve néztem rá, majd a bácsira.

– Hiszek magának!-mondtam ki.

– Remek, akkor gyere velem.

– De hová is megyünk pontosan?-kérdeztem, miközben beszálltunk az időgépbe.

– A kedvenc íród Móricz Zsigmond. Több okból az és szeretnél vele találkozni, hogy készíts vele egy képet és kinyomtasd, hogy kirakd a nappaliban. 

– Okéé..ez már kezd picit para lenni.-néztem a bácsira.

– Jó jó, csendben maradok, csak tudod, én annyira izgulok minden ilyen alkalommal.-mosolygott, mint egy kisgyerek.

– De hát már biztos vagy száz ilyet csinált.

– Nem, egészen pontosan száztizenhármat, de mindegyik más. Érted?

Nem tudtam neki válaszolni, mert meg is érkeztünk 1919-be, Budapestre. Amint kiszálltunk az időgépből, az eltűnt. Ijedten néztem Kívánság Apóra, de megnyugtatott, hogy amint csettint, az időgép visszajön.  

Alig sétáltunk 5 percet, máris láttam, hogy Móricz Zsigmond ül egy padon. Nagyon izgatott lettem. 

– Most mit csináljunk?-néztem a bácsira.

– Angyalom, először is nyugodj meg. Másodszor pedig, menj oda, mutatkozz be és mesélj el neki mindent kerek-perec, ha nem hinne neked, csak mutasd meg a telefonod, úgy biztosan fog.

– Rendben, de egyedül menjek?-kérdeztem ijedten. 

– Persze, én majd innen nézlek. Na nyomás!-mosolygott rám kedvesen.

Bátortalanul elindultam, majd megálltam előtte. 

– Jó napot kívánok! Ön Móricz Zsigmond?

– Kezét csókolom! Én vagyok. Mit tetszik?

– Nos. Én 2020-ból jöttem. Tudom, furcsán hangzik, de az volt az egyik legnagyobb  álmom, hogy találkozzak Önnel, így egy kedves bácsi segített ebben. Ott is van.-mutattam oldalra, de Kívánság Apó sehol sem volt. Istenem, bele sem merek gondolni, mekkora hülyének néz most.-Óh, eltűnt-sóhajtottam.

– Valóban eltűnt.-nézett rám furcsán. Meg is értem igazából. Sőt. Szerintem teljesen hülyének nézett.

– Nézze, csak egy közös képet szeretnék készíteni Önnel és már itt sem vagyok. 

– Rendben, ennek semmi akadálya, ehhez nem kellett volna kitalálni semmit.-mosolygott. Én bólintottam, majd kivettem a zsebemből az Iphone-mat.

– Hát ez meg mi?-nézett rá.

– Ez egy okostelefon. A jövőben fogják feltalálni. Lehet vele zenét hallgatni, internetezni, fényképezni és még rengeteg mindent.

– Óh, ez csodásan hangzik, megmutatod, hogyan lehet vele fényképezni?-csillogott a szeme.

– Persze.-megnyitottam az előlapi kamerám, kinyújtottam a kezem és megnyomtam a fehér gombot. Majd megnyitottam a képet, annyira örültem, majd kiugrottam a bőrömből. 

– Ez elég egyszerűnek tűnik, megpróbálhatom?

– Természetesen.-adtam a kezébe a telefonom. Az én mozdulataimmal megpróbált fényképet készíteni, de a fehér gomb helyett a fő gombot nyomta meg, így kilépett az alkalmazásból.

– Annyira mégsem egyszerű.-mondta csalódottan.

– Dehogynem, csak rossz gombot nyomott. Látja? Ezt nyomja meg.-mutattam neki és sikerült is neki csinálni rólunk egy szelfit. Bár nem igazán lett előnyös, így még próbálkozott többször is. Ennek az lett a vége, hogy pontosan 21 fénykép készült rólunk és ezek között volt 5 fotósorozat.

 Pár perc múlva arra sétált a felesége is.

– Eugénia! Ezt nézd, egy okostelefon:-mondta neki teljes extázisban. 

A felesége is odajött hozzánk és ő is teljesen odáig volt a telefonomtól. Rákerestek magukra a Google-ban, 2020-as zenéket hallgattak és csináltak közös szelfiket is. Sőt. Megmutattam nekik a Snapchat-et, na itt kezdődött igazán a buli. Rengeteg képet csináltak filterekkel és nagyon sokat nevettek. Hamar rájöttek, hogyan kell használni, azt meg kell hagyni. Akaratlanul is oldalra tekintettem és láttam, amint Kívánság Apó megkopogtatta az óráját. Tehát ideje menni. Egy órát lehet a múltban tölteni anélkül, hogy baj történjen.

– Azt hiszem nekem ideje hazamennem. Örülök, hogy megismertem Önöket, viszontlátásra!-mosolyogtam.

 Elindultam vissza Kívánság Apóhoz, ő csettintett egyet és máris az időgépben voltunk.

– Nem fog megváltozni emiatt a jelen?-kérdeztem riadtan.

– Nem, ugyanis  ők nem fognak rád emlékezni. Illetve már most nem emlékeznek rád. 

– De legalább ez megvan!-szorítottam magamhoz a telefonom. Az időgép megállt, mi pedig kiszálltunk azon a réten, ahol találkoztunk.

– Kívánság Apó! Maga emlékezni fog rám?

– Igen, Angyalom,én mindig emlékezni fogok rád.-majd ahogy ezt kimondta, el is tűnt. 

Rögön a fotóstúdióba siettem, ahol a barátnőm dolgozott. Nem mondtam el neki, hogy honnan van a kép, azt mondtam, egy ügyes Photoshop. Készittettem egy vászonképet, ami pár nap múlva ott díszelgett a kanapém fölött. Mikor erre a képre ránézek, mindig eszembe jut Kívánság Apó, én sem fogom őt elfelejteni soha. Ahogy ezt a nyarat sem, és ezt köszönöm neki. 

 

Írta: Horváth Otília

Szerkesztette: Boros Dávid

 

Nem én csaltam

 

Bevezetés a történethez:

Daniel Brooke nemrég fejezte be az egyetemet, de sikeres üzletember. Egy mérnöki cég vezérigazgatója, amit a nagyapjától örökölt. Barátnője a kibírhatatlan természetű, de ugyanakkor gyönyörű Sofia Case. Senki sem tudja a lányról, miért olyan, amilyen. Soha nem beszélt róla, inkább elrejtette a múltat. Az igazság az, hogy a lány családja régen iszonyatosan szegény volt. Sofi még ekkor általános iskolás volt. A kislánynak nem voltak olyan szép cuccai, mint a többieknek. Nem voltak szép ruhái. Sőt. Néha még mit ennie sem volt. Nem tudott szép játékokat vinni az iskolába, mint mások. Neki egyetlen egy rongyos, kopott kisbabája volt, de azt mindennél jobban szerette. A babája neve pedig Angel volt. Az egyetlen dolog, ami vigasztalta sanyarú sorsában, ez a játék baba volt. 

Később változott a helyzet, az apukája új munkát kapott és csodával határos módon hamarosan milliomosok lettek. A nyolcadikos lánykának ez elvette az eszét. Eszméletlenül herdálta a pénzt. Mindig egy fokkal feljebb akart lenni, mint a többiek. Nem akart emlékezni a múltra soha többé és megrészegítette a sok-sok pénz. Így lett egy ő egy kibírhatatlan, aranyásó természetű nővé. Daniel először a páratlan szépségébe szeretett bele. A lány teljesen az ujjai közé csavarta. Hónapokon keresztül nem mutatta meg igazi énjét, mire igen, addigra a fiú teljesen belehabarodott. Ez a lány mellette volt, mikor az év elején elvesztette az anyukáját, majd pár hónap múlva az apukáját is. Mivel a lány mellette volt, úgy érezte hálával tartozik neki és úgy, hogy Sofi igazán szereti őt. Ennek az lett a következménye, hogy akármit tett, Daniel tárt karokkal fogadta vissza. 

Ne hagyjuk ki Grace-t sem. Nemrég költözött a városba. Ő egy földre szállt angyal. Kiskora óta nagyon okos és intelligens lány. Mindig kitűnő tanuló volt, amikor csak tudott besegített a szüleinek a családi kávézóba. Ő akkor volt boldog, ha a körülötte lévő emberek boldogok voltak. Néha leült a magányos emberekhez beszélgetni, ezzel is feldobni a napjukat. Segített ahol csak tudott. Szülei kedvéért a menyasszonya lett annak a férfinak, akit a szülei neki álmodtak meg. De nem tartott túl sokáig a kapcsolatuk, hiszen a férfi rájött, Grace-től soha nem fog igaz szerelmet kapni, így azt máshol kereste. Pontosabban egyik éjszaka közepén kipakolta a cuccait közös lakásukból és csak egy cetlit hagyott ott, hogy lelépett  Jessie-vel. A lányt nem viselte meg a szakítás, inkább megkönnyebbült, de elhatározta, egy jó ideig biztosan nem lesz senkije. 

 

Első fejezet:

/Sofia markában/

Sofia egy gyönyörű lány.Nagyon szeretem, már 10 hónapja a barátnőm.Igaz néha kibírhatatlanul viselkedik,de ez nem az ő hibája, neki ilyen a természete.

Ma délután találkozok vele és már alig várom. Biztosan megint istenien fog kinézni. Minden fiú odáig van érte, néha szokott velük flörtölni,de mindig megbocsátok neki, még,ha rosszul esik is. Hiszen engem szeret, akkor meg igazából mindegy, hogy flörtöl vagy sem, csak néha kicsit zavar. Vagyis nagyon. De engem szeret, nemde?

Felhívtam,hogy mikorra menjek elé. 

– Szia, Kicsim! Akkor ma hányra jöjjek a házad elé?–kérdeztem türelmetlenül várva a válaszát.

– Ömm..Szia,Dan. Figyelj,szerintem lemondom ezt a mai találkát,jó?–kérdezte nevetve.

– Miért,Kicsim? Már egy hete nem találkoztunk.Hiányzol,szeretnélek látni és megölelni,ezt már megbeszéltük 5 napja.–fakadtam ki.

– Jaj,hát tudom,Szívecském.De most hívott Tiffany,hogy összefuthatnánk.Ne haragudj, Édes,majd bepótoljuk, puszi.–cuppantott a telefonba és kinyomta a hívást.

– Tiffany,mi?!–motyogtam magamba.–Mindegy. A hajamba túrtam és vettem ki a szekrényből egy csomag csipszet, beöntöttem egy tálba és leültem Bosszúállókat nézni. 

Az első félóra után csörgött a telefonom.

– Szia,Jake!–mondtam unottan.

– Szia,haver! Holnap nincs kedved összefutni?

– Nem tudom. Lehet Sofival leszek. Meglátjuk.

– Ne már, tesó! Ma is vele leszel. 

– Nem leszek vele,mert….Mindegy-sóhajtottam.

– Mondjad már, történt valami?

– Csak annyi, hogy a barátnőjével van.–motyogtam.

– Meddig bánkódsz még miatta? Miért nem dobod már ki végre? Haver! Ne legyél már papucs!–mondta kérlelő hangon. Pechjére nekem ehhez pont nem volt kedvem.

– Oké,figyi, Jake nekem most le kell tennem,majd beszélünk,heló.–és ki is nyomtam a telefont. Francnak van kedve még azt is hallgatni,hogy más hogyan ossza nekem az észt, hát nem elég,hogy a barátnőm tojik rám?

Magamba zárkózva folytattam a Bosszúállók maratont egész nap. Majd este elmentem zuhanyozni és ahogy kijöttem a fürdőből, rögtön csörgött a telefonom. Meglepődve néztem,ahogy a képernyőn Sofi neve világít.

– Szia.–szóltam bele tettetett hidegséggel, de közben marhára örültem,hogy ő hívott és nem nekem kellett mennem találkozót kérni tőle. Biztosan nem kértem volna újra én. Na jó, talán mégis. Imádom ezt a lányt.

– Szia, Dani!-szólt bele.–Figyelj, én holnap délután ráérek, ha gondolod…

– Hát persze, Kicsim!–válaszoltam boldogan, a szavába vágva. 

– Na és mesélj, milyen volt Tiffanyval?–szememet forgatva mondtam ki ezt a nevet. Ez a lány iszonyatosan elkényeztetett, apuci hercegnője. Csak Sofia miatt tűröm meg.

– Óh,nagyon jó volt. Elmentünk a plázába, egy csomó fiú bámult minket, meg odajöttek hozzánk. Tiff fel is szedett valakit. Én kicsit játszottam velük,de aztán mondtam, nekem nem kell pasi.–mondva kacarászva. 

– Azt mondtad, hogy azért nem kell mert van barátod?–csillant fel a szemem.

– Jaaa,nem–nevetett.–Csakhogy nekem nem kell pasi. Amúgyis tök csóró volt mind.-mondta undorral a hangjában. 

A barátnőm egy aranyásó lenne? Áh nem. Csak fontosak neki az anyagiak.-gondoltam magamban. 

– Na de szia Dani, most megyek bulizni a csajokkal,holnap talizunk,puszika.–és lecsapta a telefont.

Ez a csaj engem kikészít.–morogtam magamnak.

 

Második fejezet:

/Csak a bátyja/

Másnap egész délelőtt készülődtem.  Vártam már a délutánt. De ez a lány századjára is összetörte a szívem.

Beültem a BMW-mbe és elindultam Sofi házához. Már távolról láttam, hogy valakivel kint van a járdán. Egy idegennel, és ez az idegen egy jól szituált férfi volt. Egy öleléssel búcsúztak el. Egy hosszú öleléssel.

– Ki volt ez a férfi Sofi?–kérdeztem idegesen felemelve a hangom.

– Jaj, szia, Szivi. Milyen férfiról beszélsz?–kérdezte, mintha nem tudná, miről van szó.

– Ne játszd nekem a hülyét. Az előbb itt ölelgettél egy idegen férfit. Ki volt az?–kérdeztem, miközben az agyamban egyre jobban ment fel a pumpa. Arra gondoltam,hogy beülök az autóba aztán őt meg otthagyom a fenébe. De már nagyon érdekelt a magyarázat.

– Jaaa,hogy őőőő…–nyújtotta el a szavakat,látszott rajta,hogy zavarban van. Felvont szemöldökkel néztem rá.

– Ő a bátyám..–mondta hirtelen.

– Úgy tudtam, nincsen testvéred–néztem meredten a szemébe.

– Ja, hát igen, ő nem velünk lakik, más országban dolgozik, most jött látogatóba.–mondta hadarva és a kezeivel mutogatva.

– És akkor miért nem a lakásotokba ment,hanem az ellenkező irányba?–fontam össze magam előtt a karom.

– Óh,hát elment meglátogatni a barátnőjét is.–mondta,majd odajött hozzám megfogta a zakóm gallérját, magához húzott és megcsókolt. Átöleltem a derekát és visszacsókoltam, már nem voltam rá mérges.

– Mehetünk,hölgyem?–nyitottam ki előtte az ajtót, majd beült az autóba.

Leparkoltam Sofia kedvenc étterme előtt,majd kiszálltam és kinyitottam neki az ajtót. Karöltve mentünk be a puccos étterembe és leültünk az asztalunkhoz. Szinte rögtön kihozták ételeket. Iszonyatosan jól néztek ki. Már kezdtem volna enni, mikor arra figyeltem,hogy a barátnőm mit csinál. A pincérrel balhézott.

– Nézze meg! Ez gusztustalan, hogy egyem most meg?–kérdezte felháborodva,de szegény pincér nem értette, mi a baj.

– A sajt az étel mellé van rakva! Igénytelen, miért nem lehetett rászórni? Azonnal hozzon nekem egy másikat!–mondta állát felszegve.

A pincér kihozta neki az új tál ételt.

– Köszönöm.–mondta bólintva.

Miután végeztünk, kimentünk az autómhoz. Beszélgettünk kicsit, de láttam Sofin,hogy fázik, ezért ráadtam a zakómat.Május eleje volt. Persze, hogy az esték és éjszakák hűvösek voltak.

Hazavittem őt,de mielőtt kiszállt az autóból visszaadta a zakóm nyomott az arcomra egy puszit és befutott. Mosolyogva néztem utána, nagyon szeretem ezt a lányt.Bár bevallom, egy kicsit furcsa volt,hogy visszaadta a zakómat, mindig megszokta tartani, de mindegy. 

Hazamentem, letusoltam és átöltöztem, aztán pedig folytattam a tegnapi Bosszúállók maratont. Majd végül a kanapén aludtam el.

 

Harmadik fejezet:

/A csók/

Nem gondoltam volna,hogy ez a nap ennyire borzasztó lesz. 

Sem azt,hogy végleg összetöri a szívemet. De kezdjük az elején.

Reggel csipszek között ébredtem,gondolom elfelejtettem tegnap este elrakni,na nem baj. Letakarítottam a kanapét, majd elmentem készülődni. Úgy döntöttem bemegyek a céghez, megnézem, mi van ott.

Felöltöztem és elindultam gyalog, hiszen a cég közel volt és a nap is szépen sütött.

Sétáltam, majd véletlen benéztem egy cukrászda ablakán és kiesett a kávé a kezemből. 

Az ÉN barátnőm csókolózik valaki mással,aki NEM én vagyok. Azt hittem rosszul látok.

Megnéztem azt a férfit, aki az ÉN barátnőm(vagy már csak a volt barátnőm) derekát fogta.

Majdnem szívinfarktust kaptam a felismeréstől.Ez az a férfi,akivel tegnap láttam Sofit a lakásuk előtt, akiről azt mondta,hogy a bátyja..Istenem, hogy én mennyire hülye vagyok! A fenébe is! Tudom,hogy nincs neki testvére, hogy hihettem el? A hátam az épület falának támasztottam és a két kezemmel megdörzsöltem az arcom. A szerelem tényleg hülye…

Nevetve léptek ki a cukrászdából, de az én kicsi barátnőmnek az arcára fagyott a mosoly, amikor meglátott.

– Szia Dan, hát te?–kérdezte hüledezve.

– Sziasztok,csak erre jártam.–mondtam komoran és igyekeztem nem behúzni annak a gyökérnek,akinek a keze még mindig az én Sofim derekán volt.

– Áh remek–mondta erőltetett mosollyal

– Akkor most be tudlak mutatni a bátyámnak.

– Ne fáradj, láttalak titeket. Chh.. Szép kis báty–motyogtam magamban.

– Szóval láttál. Nem baj, amúgy is beszélni akartam veled Dani. Ő itt Mike. Pár hónapja talizgatunk és arra jutottam, én már nem akarok tovább veled lenni.

A férfiról lerítt,hogy milliomos és Sofikának pedig pont ez kellett. Istenem, hogy lehettem ennyire vak?!

– Te akkor...akkor megcsaltál engem?–kérdeztem elfojtott hangon, nem akartam, hogy összetörjek, pláne nem előttük. Mikor ígyis remekül szórakoztak rajtam.

– Óh Szivi, mégis mit gondoltál–mondta lenézően.

– Nem megcsaltalak, ez rossz megfogalmazás. Igazából négy hónapja a mai napig folyamatosan csaltalak vele–simította meg a vállam. Végignéztem a mozdulatot, majd ledobtam magamról a kezét.

– Ne érj hozzám!–morogtam. És elindultam haza.

– Danikém, akkor ennyi?–kérdezte nevetve, de nem válaszoltam neki.

– Köszi a csajt, tesó!–kiabálta utánam az új pasija is.

– Csak addig fogod köszönni, míg nem talál egy nálad gazdagabb palit!–kacsintottam rá,majd otthagytam őket.Annyit még hallottam, ahogyan Sofia nyugtatja: “Ne foglalkozz vele,bébi”.

Hazaérve lerúgtam magamról a cipőm és rögtön a hálószobám felé vettem az irányt. 

A polcom tele volt mindennel,amit Sofitól kaptam. Megfogtam és egy mozdulattal lesöpörtem mindent,ami rajta volt és azok széttörve hevertek a földön. Hasra vágtam magam az ágyamban és bele üvöltöttem egy párnába akkorát,amekkorát csak tudtam. Elment és elvitt magával mindent,amim volt. Darabokra törte a szívem és még rá is taposott.

Senki sem okozott még ekkora fájdalmat.

Aznap szinte semmit sem aludtam, magam előtt láttam minden emlékünket, egyszerűen felfogni nem tudtam, hogy tehette ezt velem.

 

Negyedik fejezet:

/A levél/

Eltelt egy hét. Őt azóta sem láttam. Nem hívott, nem írt. Az a lány,aki a mindenem volt nem keresett engem többé.Egy hete itt ülök a kanapémon és bámulom az ajtót,hátha észhez tér és visszajön hozzám, de nem jött.

Mindig erős voltam. Erős voltam,mikor a testvérem hátba szúrt, erős voltam, mikor anyát elvitte az a betegség és én minden nap láttam szenvedni. Erős voltam, mikor láttam, ahogyan az apám szépen lassan beleőrül abba, hogy anya nincsen többé. Erős voltam, mikor ő is elment. De most nem bírok már tovább erős maradni. Az embert,ha túl sok minden éri, akkor egyszer csak összetör. Összetör belül. Én összetörtem, padlóra kerültem és már nem volt, mibe kapaszkodjak. Nem volt,aki összeszedett volna a földről. Az élet mindenemet elvette tőlem és én egyedül maradtam.

 Eszembe jutott,hogy legjobb lenne,ha kiírnám magamból,ami nyom.Tudom, ez lehet nem túl férfias, de inkább ez, minthogy megőrüljek. Fogtam egy lapot és elkezdtem írni.

“Sofia!

Elmentél, de nem csak egyszerűen elmentél, hanem összetörtél. Mellettem voltál,mikor anya elment, aztán nem sokkal később apa is.

Most úgy érzem, cserben hagytál engem és minket, hátba szúrtál, Sofi és ez borzasztóan fáj, elmondani sem tudom, hogy mennyire. Itt hallom még az édes hangod és nevetésed. Látom még a gyönyörű mosolyod. Hiányzol.. Baromira hiányzol. Bárcsak itt lennél. Nem foglak elfelejteni.

Szeretlek, Sofia Case.”

Letettem a tollamat és összehajtogattam a papírt, beraktam egy borítékba és ráhullott egy kövér könnycsepp.

El kell engednem őt, azt hiszem örökre.

 

Ötödik fejezet:

/Meglepetés/

Eltelt egy hónap. A külvilág felé mutattam, erős vagyok, mert erősnek kellett lennem, de belül meghaltam.

Úgy döntöttem, bemegyek a cégbe, mert több, mint egy hónapja nem voltam bent. Akármennyire is fáj Sofi hiánya, muszáj lesz tovább folytatnom az életem, mert az élet mindig megy tovább. Szóval felvettem a sötétkék öltönyöm és elindultam. Iszonyatosan meleg volt, persze, hiszen június van. A nap is gyönyörűen sütött, szóval felvettem a napszemüvegem.

Ekkora “szerencsém” is csak nekem lehet! Az út túloldalán ott állt ő, a barátnőjével. Úgy tűnt, mintha valamin nagyon kiakadtak volna. A baj az volt, hogy nekem át kellett menni a túloldalra, így lehetetlen volt elkerülni a találkozást. Viszont annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe, hogy engem észre sem vettek. Egy részt viszont akaratlanul is hallottam:

– De Sofi, biztos vagy benne, hogy ez a baba Daniel-é?–kérdezte Tiffany értetlenül.

– Tiff! Már mondtam, hogy igen!–szólt rá mérgesen.

– Jójó! De most akkor mi lesz?

– Ch..Mi lenne? Tudod te, ezzel a kicsivel mennyire a markomban tudom tartani Daniel-t?

Muszáj gyerektartást fizetnie. Lesz rá tanúm, hogy ő hagyott ott engem a babával, szóval szép kis összeget kapok majd, tekintve,hogy Dani amúgy is dúsgazdag.–mondta gonosz mosolyra húzva a száját.

– És akkor a baba hétvégenként nála lesz? Vagy mi lesz most?–értetlenkedett.

– Hova gondolsz?Hah! Biztos, hogy nem lesz nála, sőt elintézem,hogy nem fogja látni sem és mivel nem látogatja a gyerekét és nem segít neki, így biztos vagyok abban,hogy a bíró még nagyobb összeget ítél majd meg nekem. Vagyis nekünk.–mosolygott megkopogtatva a fejét.

A lány, akivel 10 hónapig jártam kétségkívül aranyásó.

Tiffany elment, így odamentem Sofihoz.

– Szia-vettem le a szemüvegem.

– Óh,szia, hát te?–kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Talán valaki mást vártál?–ráncoltam a szemöldököm.

– Jaj édes, nekem ehhez most nincs kedvem. Kivele, mit akarsz?–fonta össze maga előtt a karját.

– Igaz, amit mondtál neki? Tényleg babánk lesz?

– Nem, nekem lesz babám. Neked a gyerektartáson kívül ehhez a gyerekhez semmi közöd.

– Mi az,hogy nem lesz hozzá közöm? Hogy ne lenne már? 

– Dani, hát nem emlékszel,hogy magamra hagytál a picivel?–nézett a szemembe mosolyogva.

– TE voltál az,aki megcsalta a másikat.–mondtam a szemébe.

 

…

 

11 hónap múlva:

Sofi betartotta az ígéretét. Négy hónapja született meg a kicsikém. Én pedig egyszer sem láttam, mindössze annyit tudtam,hogy a neve Angel.

A négy hónap alatt jobban magam alatt voltam, mint eddig. Van egy kislányom és nem tarthatom a kezemben, sőt, mégcsak nem is láthatom.

– Istenem, vajon milyen lehet?-gondolkodtam, miközben ezer és ezer féle képpen elképzeltem az én kicsi lányomat. A csuklómon lévő angyalszárny tetoválást néztem és akaratlanul is megtelt a szemem könnyel. Senkinek nem kívánom ezt a kínt. Ezenkívül még mindig nem tudtam túllépni Sofi-n. Egy pokol volt az életem,egy pokol,amiből egyszerűen nem tudtam menekülni és nem tudott belőle kirángatni senki sem. De az igazság az, hogy senki nem is akart. Jake néha átjött és hívott bulizni vagy éppen meccset néztünk, de miután sokadjára is nemet mondtam neki nem keresett többé.

 

Hatodik fejezet:

/Angel és én/

Minden egyes napom pokol volt. Mégis a világnak azt kellett mutatnom, hogy boldog vagyok, hogy jól vagyok. Hiszen sosem tudod, hogy ki örül annak,hogy összetörve lát. Nem akartam gyenge lenni. De amikor otthon egyedül voltam és eszembe jutott az én pici lányom, olyan érzés fogott el, mintha valaki újra kitépné a szívemet.

Felöltöztem és elindultam a céghez. Akármennyi fájdalmam is van, most már rendszeresen bejárok, hiszen ezeknek az embernek szükségük volt rám, a főnökre. Nem hagyhattam őket cserben.

Sétáltam a napsütésben, de hirtelen hallottam,hogy valaki utánam kiabál.

– Hé! Dani, várj már!

Hátrafordultam és majdnem összecsuklott a lábam: Sofi volt, amint babakocsit tolt.

– Na szia, mi újság veled? Akarod látni a lányodat?–kérdezte felvont szemöldökkel.

– Istenem, hát persze!–csillant fel a szemem. Lehúzta a takarót a picike kislányról. Majd belenéztem a babakocsiba. Ébren volt és amint meglátott boldogan elkezdett nekem gőgicsélni. Kicsi lábaival rúgkapált. Százszor elképzeltem már, hogy nézhet ki, de ez a tündér minden képzeletem felülmúlta, gyönyörű kislányom volt.

– Megfoghatom?–néztem könnyes szemmel az anyukájára.

– Ha akarod.–mondta hanyagul.

Óvatosan kivettem a kocsiból a csöppséget, fejecskéjét és hátát tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal ráterítettem a takarót. A mellkasamhoz emeltem és belélegeztem az illatát,miközben a szemem megtelt könnyel és egy kövér könnycsepp pottyant kicsi, rózsaszín ruhácskájára.

– Egy csoda ez a kislány, köszönöm, hogy mégis láthattam őt, Sofi!–mondtam hálásan.

– Aha, az. Pont erről akartam veled beszélni. Figyelj. Én fiatal vagyok, élni akarok, szabad akarok lenni. Egy gyerekkel a nyakamon ez nem megy. Már négy hónapja éjjel-nappal vele vagyok, kezd kicsit sok lenni. Neked adom, úgy döntöttem.–mondta felszegett állal.

– Sofi, te normális vagy? Ő egy baba, egy picike élet, nem pedig egy tárgy, akit csakúgy kedvedre adogatsz össze-vissza. Egy pici babának szüksége van az anyukájára. Felfogod te ezt?

– Fel, Dani. Viszont én nem fogom lekötni magam egy babával. Ha te sem szeretnéd őt nevelni, akkor keresek neki egy otthont.

– Mit?? Otthont? Miket beszélsz? Normális vagy te? Van neked szíved? Hatalmasat csalódtam benned Sofi. Persze, hogy felnevelem én.

– Bla, bla, bla, bla.. Gyere menjünk el a cuccaiért.

Visszamentem az autóért majd beültünk, elmentünk a lakására és elhoztam Angel kicsi cuccait. Betettem a kislányom az autómba aztán hazamentem vele. Mondanom sem kell, aznap nem mentem be a céghez. Ha ritkán be is mentem, akkor Őt is vittem magammal. Minden nap ketten voltunk otthon az én kicsikémmel és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, mert az is volt. Büszke voltam arra, hogy ennyire gyönyörű és okos az én pici babám. Hasonlított az anyukájára, néha emiatt össze is szorult a szívem és a torkom. De nem azért, mert hiányzott nekem az a nő. Egyszerűen fájt. Fájt az, amit tett a kislányommal.

Fájt,hogy képes lett volna őt idegeneknek adni. Már nem hiányzott. Nagyon nem. Mérhetetlenül haragudtam rá. Teljesen kiábrándultam belőle, azt hiszem végleg. 

 

Hetedik fejezet:

/Szomszédlány/

Az én picikém már 10 hónapos és nagyon ügyes. Egyedül feláll az ágyikójában, össze-vissza mászik, gügyög. Egyszóval: Nagyon büszke vagyok rá.

A cégnél mindenki imádja és ő ezt érzi, így mindig mindenkit megajándékoz az angyali mosolyával. A napjaim szokásos kerékvágásban teltek. Reggel megetettem Angel-t aztán levittük a szemetet aztán vagy bementem vele a céghez vagy egész nap otthon voltunk, sétáltunk a parkban. De ez a mai nap más volt. 

A szemetet vittem le, kislányommal a kezemben, mikor megpillantottam valakit. 

Egy idegen lány volt, de gyönyörűséges. Hosszú, egyenes, fekete haja volt, zöld szeme, karcsú alakja és telt ajkai. Én nem láttam még ennyire szép lányt, legalábbis még nem keltette fel a ennyire a figyelmemet senki. Menjek oda hozzá? Vagy inkább ne?

Végülis ki tudja, látni fogom-e még? Így felszívtam magam és odamentem hozzá.

– Szia!–próbáltam angyalian mosolyogni. 

– Szia!–mosolygott.–Vagyis sziasztok!–csillant fel a szeme, mikor a kezemben lévő kislányra nézett.

– Daniel Brooke vagyok, és te?–nyújtottam a szabad kezem.

– Én Grace Hope vagyok.–fogta meg a kezem mosolyogva.

– Szép név. Áh, majd elfelejtettem: Ő itt Angel.

– Gyönyörű kislány!–mosolygott, miközben megsimogatta az én kicsikém aprócska hátát.

Beszélgettünk egy keveset,majd hirtelen ötletem támadt.

– Azt mondtad, hogy nem idevalósi vagy, ugye?–kérdeztem.

– Ig-Igen, miért?–kérdezte szemöldökét ráncolva.

– Csak azért, mert nemsokára sétálni megyünk Angel-el és ha esetleg van kedved, velünk tarthatnál. Közben pedig kicsit megismernéd a várost.

– Ez egy nagyon jó ötlet.–bólogatott.

– Rendben, akkor fél óra múlva megfelel neked?

– Természetesen. Akkor hamarosan, sziasztok!–mondta, majd felfutott a lépcsőn.

– Na Kicsim, tetszik neked Grace néni? Apának nagyon!

– Mi is felsétáltunk a lépcsőn és bementünk a lakásba. Összepakoltam azokat, amikre Angel-nek szüksége lehet. Majd nem sokkal később már a ház előtt álltunk.

Grace nem késett, hamarosan ő is megjött és indultunk is.

– Gyönyörű ez a város. Te régóta élsz itt?–kérdezte csillogó szemekkel.

– Igen, egészen születésem  óta.–mondtam, majd megtelt könnyel a szemem az emlékek miatt.

– Jaj, bocsáss meg! Rosszat mondtam?–kérdezte kétségbeesetten. Erre őszintén felnevettem.

– Nem, dehogy. Tavaly haltak meg a szüleim, és most rengeteg emlék tört fel bennem.

– Én..én nagyon sajnálom, ne haragudj.–mondta szomorú hangon.

– Ugyan már, nem tudhattad. Semmi baj. Nézd, van kedved ide beülni? Ez az egyik kedvenc helyem.–mutattam a Mood Cafe felé.

– Persze, menjünk!

Leültünk egy tágasabb boxhoz. Megállítottam, majd lefékeztem a babakocsit és kivettem belőle a lányom. 

A pincérnő hamarosan odajött hozzánk.

– Mit adhatok?–nézett rám hatalmas mosollyal.

– Előbb a Hölgynek.–mutattam Grace-re, és láttam, hogy picit elpirult. A pincérnő unottan felé fordult és megkérdezte tőle is.

– Egy White Latte-t kérek szépen.–mosolygott.

– Rendben és Önnek mit hozhatok?–fordult vissza hozzám ismét hatalmas mosollyal.

– Ugyanazt.–mondtam Grace felé pillantva. 

A pincérnő kihozta, amit rendeltünk. Beszélgettünk rengeteg mindenről. Nagyon megkedveltem ezt a lányt, remélhetőleg ő is engem. Megbeszéltünk egy második találkozót is holnapra, szóval nagyon izgatottan fektettem le a pici lányom és izgatottan aludtam el én is.

 

Nyolcadik fejezet:

/Randik/

Már lassan két hónapja randizgatunk Grace-el. A pici lányom pedig hamarosan egy éves lesz. Mindössze pár nap volt vissza a születésnapjáig. 

– Köszönöm, hogy segítesz a kislányom bulijában!–suttogtam hálásan Grace-nek, miközben sétáltunk haza.

– Ugyan már! Ez a kis tündér megérdemli, hogy ez legyen a legjobb szülinapi buli a világon.–mondta mosolyogva. 

– Olyan aranyosan alszik.–gyönyörködtem a lányomban.

– Igen, csodálatos kislány.

– Na, azt hiszem meg is érkeztünk.–mondtam kicsit letörve.

– Igen, Jó éjt, Dani!–adott az arcomra egy puszit.

Le nem tudta volna törölni a vigyort az arcomról semmi sem. Annyira boldog voltam. Végre begyógyultak a sebek, ő gyógyította be. Beleszerelmesedtem ebbe a nőbe. Azt akarom, hogy mellettem legyen örökké, és, hogy az enyém legyen.

Elérkezett az én Kincsem születésnapja. Grace vett neki egy csodaszép, rózsaszín ruhácskát, aminek az elején egy pár angyalszárny volt, hozzá egy fehér harisnyát és egy pici, rózsaszín balerina cipőt. Rendeltünk neki egy 3 emelet magas tortát, amit rózsaszín fondan borított, rajta fehér angyal szárnyakkal. A tetején pedig egy hatalmas, fehér egyes állt. Sok mindenkit meghívtunk, aki szereti Angel-t. Rengeteg ajándékot és szeretetet kapott így nagyon boldog volt. A buli pedig nagyon jól sikerült. Miután elmentek a vendégek, Angel pedig elaludt, kezem a derekamra tettem és egy hatalmasat sóhajtva nyugtáztam, hogy jó nagy rumli maradt. Majd az zökkentett ki, hogy valaki mellém állt.

– Na, akkor kezdhetjük a takarítást?–nézett rám Grace csípőre tett kézzel és gyönyörű mosollyal.

– Hát te?–kerekedett ki a szemem.

– Együtt szerveztük, együtt takarítunk, nemde?–mosolygott.

– Köszönöm.–néztem rá elképedve.

– Na, tartsd ezt a zsákot, légyszi!–nyomott a kezembe egy nagy, fekete zsákot.

Gondolkoztam és úgy döntöttem ez a legjobb pillanat, hogy tisztázzam, mit érzek iránta.

– Grace!–szóltam bátortalan hangon, amin még én is meglepődtem.

– Tessék?–egyenesedett fel és nézett rám mosolyogva, miközben a zsákba dobott egy papírpoharat.

– Figyelj, én nem tudom, hogy mondjam. Tudod, nekem borzalmas volt az életem, az egyetlen boldogságom a kislányom volt. De amint jöttél te, minden megváltozott. Teljesnek érzem az életemet és végre boldog vagyok. Nem tudom, te mit érzel irántam, de szerintem többet, mint barátság. Én kétségtelenül és mérhetetlenül szerelmes vagyok beléd, Grace Hope.

– Igen, többet érzek irántad, Dani. Sokkal többet.–mondta a szemembe nézve. Erre vártam, annyira vártam ezt a pillanatot. Megfogtam a derekát, magamhoz húztam, majd megcsókoltam. Ő átkarolta a nyakam és egyszerűen örökké tartott ez a pillanat. 

Így történt, hogy Grace Hope és én egy pár lettünk.

 

Kilencedik fejezet:

/Pótanya/

Egy évvel később: Pár napja volt a kislányom második születésnapja. Grace már fél éve velünk lakik. Angel imádja. Én vissza tudtam menni a céghez, neki pedig adtam egy munkát, amit otthonról is el tud végezni. Ez a nő maga a csoda. Teljesen kiegészítette az életünket. Én kaptam egy tökéletes párt, Angel pedig egy tökéletes anyát. Pár hete anyának hívja. Egyszerűen fantasztikus érzés volt hallani, szegény Grace el is sírta magát.

Reggel már ébren voltunk, de nem akartunk felkelni még. Viszont muszáj volt, mert az én pici lányom befutott az ajtón és vékony hangjával sikította, hogy mami éhes vagyok!

– Na, Drágám, akkor ennyi volt a romantikázás.–mondta nevetve. Majd megfogta Angel kezét és kisétáltak a szobából a konyhába, én pedig követtem őket, a kicsikém nagy nehezen felhúzta magát a székre, majd várta okosan a reggelit. Szerencsére a Szerelmem istenien főz, így nagyon finom reggelit készített nekünk. Miután megreggeliztünk elmentünk Angel-el az állatkertbe, majd pedig egy játszótérre. Tudtam, hogy ez az a nap, amit vártam. Tudtam, hogy eljött megfelelő idő, de mégis annyira izgultam, hogy hazafelé még izzadtam is.

– Mi van veled, Kicsim? Olyan fura vagy egész nap.–mosolygott rám, miközben megsimogatta az arcomat.

– Semmi, csak kicsit izgulok.–böktem ki.

– És mi miatt izgulsz?

– Áh, tudod a sok munkat meg ilyenek.–mondtam a szemem lesütve. Nem akartam hazudni neki, de most tényleg muszáj volt. Később úgyis elmondom neki az igazat.

– És ezért is izzadsz ennyire?–húzta össze a szemét.

– Hát persze!–mondtam zavartan.

– Hehe, vicces vagy apuci!–nevetett Angel.

– Te kinevetted apát?–néztem rá tettetett meglepettséggel. Az én kis bogaram mindenen nevet. Nagyon boldog kislány.

– Igen, apa!–mondta még mindig nevetve.

– Na, várj csak ezt most megbosszulom!–mondtam, majd a pici lányom sikítva futott fel a lépcsőn. A szomszédok biztos örültek nekünk.

– Jaj, zárva!–hallottam kétségbeesett hangját az ajtónk elől,miközben mi sétáltunk fel a lépcsőn.

– Dani, ess el!–suttogta Grace.

– Hogy mi van?–néztem rá, de kitört belőlem a röhögés.

– Ess már el!–nevetett ő is.

– Oké,oké!–leültem a lépcsőre.

– Áú,áú! Jaj, ez nagyon fáj, de béna vagyok! Aú!–próbáltam hitelesen előadni.

Felfutott a lépcsőn kezében a lakáskulccsal,hallottam, amint a lányommal beszélgettek.

– Gyere, Kicsim! Apuci elesett, megmenekültél!–mondta nevetve.

– Hurrá!–sikította Angel. Majd hallottam , ahogy bemennek a lakásba nem törődve azzal, hogy élek vagy halok. Felcipeltem Angel játékait a lépcsőn és én is bementem.

– Apa! Nyertem!–mondta a lányom, miközben átölelte a lábam.

– Tényleg nyertél, Angyalom.–mosolyogtam.

– Nagyon bibis?–mutatott a lábamra.

– Óh, semmi komoly, ha kapok ide egy puszit el is múlik.–mondtam az arcomra mutatva.

– Nahát! Már nem is fáj,köszönöm, Kicsim.

– Szívesen, apuci!–mosolygott.

Miután lefektettük Angel-t csak Grace és én maradtunk a nappaliban és filmet néztünk. Tudtam, hogy itt az idő.

– Kicsim, ébren vagy?–néztem az ölemben fekvő Szerememre.

– Igen, kérsz innit?–ült fel és elindult a konyhafelé.

– Igen, köszönöm!

Majd visszajött és letett két pohár narancslevet a dohányzóasztalra és leült a kanapéra.

– Szeretnék neked mondani valamit.–kezdtem kicsit bátortalanul.

– Mondd csak.–simogatta meg az arcom.

– Nem szeretnék ódákat zengeni. De mióta téged megismertelek, megváltozott az életem és az életünk. Boldoggá tettél és kiegészítettél minket. Nagyon fontos lettél nekem.Mérhetetlenül szeretlek és szerelmes vagyok beléd. Te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Szeretném, ha örökre az enyém lennél. Ezért, hozzám jössz feleségül?–térdeltem le elé és nyitottam ki a gyűrűs dobozt. Egy fehérarany jegygyűrű volt, közepén egy gyémánttal, szélén, körbe pedig Swarovski kristállyal. A legszebb  gyűrűt szerettem volna választani neki. Azt hiszem sikerült is.

– Igen, hozzád megyek feleségül,Daniel!–sírta el magát. Én pedig az ujjára húztam a gyűrűt, majd zokogva a nyakamba borult és átölelt. Életem nője igent mondott nekem. Boldogabb már nem is lehetnék. Az életem tökéletes.

 

Tizedik fejezet:

/Baleset/

Történetünk kezdete óta eltelt három év. Főhősünk azt hitte, élete célba ért és minden jól alakul. Ez igaz is volt, de a sors csúnyán közbeszólt. Daniel Brooke boldog volt, boldogabb, mint valaha, de mindent megváltoztatott az a novemberi nap, amikor az élet örökre megpecsételte családja jövőjét.

Aznap ónos eső volt, Daniel a cégétől indult haza. Mindenki nagyon óvatos volt, hogy véletlen se történjen semmi. De a baj elkerülhetetlen volt. Egy kamion kisiklott az egyik kanyarban és fékezhetetlenül sodródott előre. Daniel autóját és a benne ülő férfit is az egyik fához préselte, majd a kamion megállt. A sofőr sértetlenül kiszállt belőle, megmenekült. Booke-nak már nem volt ekkora szerencséje. Több tűzoltó, mentő és rendőr indult a baleset helyszínére észveszejtő gyorsasággal és hangosan szirénázva. Amint kiszedték a férfit a roncsok közül, mentőhelikopterrel kórházba szállították. Az orvosok órákon át küzdöttek, minden tőlük telhetőt megtettek, de a teste feladta  a küzdelmet. 

Grace teljesen összetört, ma mondta volna el, hogy babát várnak.

Teljesen összeomlottak Angellel.

 

Daniel: Ahogy kinyitottam a szemem egy alagutat láttam, aminek a végén vakítóan fehér fény volt, olyan volt, mintha engem hívott volna. Hangokat hallottam magam körül. Hallottam, hogy az orvosok beszélnek, hallottam a lányom keserves sírását, hallottam, ahogy Grace kétségbeesetten kiáltja a nevem. Vissza akartam menni hozzájuk, meg akartam vigasztalni őket, de képtelen voltam. A testemet már nem én irányítottam. A lábam alatt nem volt talaj, csak lebegtem a békés semmiben. A fény pedig csak egyre vonzott magához. Az alagút két oldalán láttam az életemet. Láttam, ahogy megszülettem. Láttam, ahogy anya oviba visz, majd iskolába. Láttam a ballagásaim, a diplomaosztóm. Láttam, amint megismertem Sofit. Láttam, amikor szakítottunk, láttam, ahogy megpillantottam először a lányom, majd hozzám költözött, aztán,amint megismertem Grace-t, láttam, amint igent mondott nekem. Hallottam,ahogyan nevetnek, és láttam, ahogy mosolyognak. A hangok egyre tompulnak. Csak sípolást hallok és egy hatalmas sikítást. Majd a fény végleg magába zárt.

 

Grace vigasztalhatatlan volt. A picike kislánynak pedig összetört a szíve. A padlón feküdt, zokogott és csak azt kiabálta, hogy apa. Grace ráborult a vőlegényére, kezét fogta és zokogva ordította “Maradj velünk, Danie!l”. De sajnos hiába, mert az a kéz már hideg volt. 

Ezen a napon két szív tört össze és ezek a szívek már soha nem lesznek újra egészek.

 

Tizenegyedik fejezet:

/Egyedül Angellel/

A baleset óta eltelt egy hét, ma van Daniel temetése. Grace-nek és Angel-nek szembe kell nézniük azzal, hogy ez a férfi már soha többé nem lesz velük. Mégis tudták, hogy örökre az életük része marad.

 

~Grace~: Daniel hiánya egy hét elteltével sem csitult. Ez a lakás iszonyatosan üres nélküle. Angel-el egymás támaszai vagyunk. Minden éjjel velem alszik és minden éjjel felsír az apját kiáltva. A pici lelke összetört, ahogyan az enyém is. Nagyon okos kislány, így el kellett neki mondanom, hogy az apukája nem jön többé haza. Tegnap mondtam el neki, sírva a földre vágta magát és azt üvöltötte, hazudok neki. Azóta nem szólt hozzám. Anyukám ideiglenesen hozzánk költözött, hogy ő is segítsen.

Reggel az ágyamon ültem, kisírt, karikás szemekkel és csak bámultam a közös képünket. 

– Bárcsak itt lennél!–simogattam meg a jegygyűrűmet. Kivettem a gardróbból a fekete ruhám és kivettem Angel-ét is. Ahogy felvettem és a tükörbe néztem, úrrá lettek felettem az érzelmeim,lerogytam a földre és Daniel nevét üvöltöttem. 

– Mami! Mami!–futott be Angel, én pedig patakokban folyó, könnyes szemmel néztem rá. 

– Mi a baj, mami?–kérdezte szomorú hangon.

– A mami most nincs jól.–sétált be az ajtón anya.

– De miért?–sírta el magát a kicsikém.

– Nem tudom, Angyalom. Gyere csináljunk kakaót, rendben?–vette fel anyu az ölébe a lányom és kimentek a konyhába. Felkeltem a földről és kezembe vettem Daniel képét.

– Tudod, pokolian hiányzol. És nagyon fáj. Nagyon fáj itt bent. Mindkettőnknek. Angel nagyon erős kislány, büszke lennél rá, Kicsim.– sóhajtva letettem a képet és  kimentem hozzájuk a konyhába. 

– Szép vagy, anya!–adott egy puszit az arcomra a picikém.

– Te pedig gyönyörű vagy, Kincsem!

Miután anya és Angel megreggeliztek, elindultunk. Én napok óta nem bírok enni sem.

Leparkoltunk a temetőnél. Rengeteg ember volt ott. Mindenki feketében. Mindenki Daniel-ért volt ott. Nagyon szerették őt. 

Amikor a hófehér koporsót elkezdték leengedni a földbe, a kislányom összeomlott újra.

– Apát akarom!–futott zokogva a koporsó felé. Nem volt erőm utána menni, én is az apját akartam. Anya utána futott és elkapta, majd visszahozta hozzánk. a könnyeimtől nem látva dobtam a koporsóra a rózsát. 

Teljesen összetörtünk, mert ő már nincs többé. De tudom, hogy életünk végéig óvni fog minket onnan fentről.

 

Daniel Brooke története ezzel véget ért. Hogy mi a tanulság? A tanulság minden. Vannak emberek a világon, akik életük legnehezebb helyzetébe vannak éppen, de ne adják fel. Jönni fog nekik a csoda, és a megváltás, ahogyan Daniel életében is eljött, Grace alakjában. Akármennyire kilátástalan helyzetben is vagyunk,mindig volt, mindig van és mindig lesz kiút.

 

Tizenkettedik fejezet:

~Epilógus~

Egy évvel később:

Grace Hope sikeres üzletasszony lett, Daniel ráhagyta a céget, így ő lett az új vezérigazgató. Angel-el ugyanabban a lakásban maradtak, ahol ezelőtt éltek. Ő már négy éves. Óvodába jár és a legokosabb kislány a világon. Imádja a kistestvérét. Igen, időközben megszületett Grace és Daniel közös gyermeke, aki már 3 hónapos. Egy gyönyörű szép kisfiú és apukája tiszteletére a Daniel nevet kapta. Lassan-lassan, sok-sok fájdalommal és álmatlan, átsírt éjszakákkal de tovább élnek. Hiszen ő is ezt akarná.

 

~Grace~: Daniel elment erről a földről. De ahogy a gyermekeinkre nézek, bennük tovább él és a szívünkben is. Mindannyiunk szívében. Angel tovább lépett, már nem szomorú. Én még az vagyok. De örökre őrizni és gondozni fogjuk az emlékét, mert legyen akármilyen távol, soha nem lesz annyira távol, hogy ne érezzük őt. Tudom, hogy velünk van és büszke a családjára. Büszke arra, hogy tudnak tovább élni. Mert történjen akármi, törjünk össze akármennyire is, az élet nem vár meg minket. Nem várja meg, míg jobban leszel. Csak rohan tovább és muszáj lépést tartani. Daniel elment erről a földröl, de örökké velünk lesz.

Grace Hope végül a túllépést a Bibliában találta meg.

 

Írta: Horváth Otília

Szerkesztette:Boros Dávid