Tükör

Remegő lábaimon állok,

Rideg keretből figyel másom,

Nem lehet valóság mit látok,

Csupán kegyetlen rémálom.

 

Szemeim könnyek áztatják,

Szívembe mardosó rút átok,

Lelkemet tépik, zilálják,

Tűnjetek, galád látomások!

 

A tükörbeli én rám néz,

Elborzasztó látvány,

Üres tekintete fürkész,

Kéjes mosoly jelenik arcán.

 

Ki én vagyok köddé vált,

Más szempár néz vissza rám,

Smaragd zöld fénye rejt ezer bájt,

S felhőtlen mosoly ül arcán.

 

Derűvel hív magához,

Mint ki régről emlékszik rám,

Rettegve érek a rideg tárgyhoz,

Mely ezer darabban hullik reám.

 

Remegő lábaimon állok,

Miért, miért nem kiáltok?

Sötétbe húz zord, álnok,

Én, kit igazán látni vágyok.

 

 

Végtelen magány

 

Sötét árny, ki a földön jár,

Menekülsz, de úgy is rád talál.

Sötét árny, ő holtodra vár,

Kezében az élet, s a halál.

 

Fekete gúnya rejti arcát,

Kezei a dermesztő valóság.

Fekete szíve őrzi átkát,

S rettegi őt az egész világ.

 

Végtelen éj, s csalódás övezi,

Láncok szorítják nyakát.

Végtelen magány, s bánat üldözi,

Nem tagadhatja mivoltát.

 

Könyörgések hosszú sora hallatik

„Hagyd meg Őt ó Mindenható!”

Könyörgések zápora, rémült szavaik,

„Tűnj Morta, te halált hozó!”

 

Egyedül jár végtelen útján,

Béklyók, s láncok alatt.

Egyedül volt, s egyedül marad,

Míg az emberből gyűlölet fakad.