Ugorj!

Vad szél süvített. Nem számított, hogy a kapucnit a fejére húzta, haja így is táncot járt kiszabadulva a hűvös időben az arca előtt. Dühösen ismét hátra simította, de nem ért vele semmit. Nagyobb léptekkel folytatta útját a sziklaszirt teteje felé, szeretett volna minél hamarabb oda érni. A szél már rég meghozta az óceán felől érkező illatot, amit hálásan szívott be. Imádott feljárni ide, és szerencsére nem is volt nagy séta a házuktól, mindössze egy óra. A látvány, ahogy az óceán kilométereken át elterül a lába alatt, ameddig csak a szeme ellátott, egyszerűen lenyűgöző volt, nem tudott betelni vele. Csak ült a földön és figyelte, ahogy az ég és a víz összekapcsolódik egymással, olyannyira, hogy nem lehet eldönteni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Na és a napfelkelték és a naplementék. Lélegzetelállító volt, ahogy a Nap utolsó, vagy éppen első sugarai aranysárga színbe vonták a víztükröt. Sűrűn felkelt csak azért hajnalok hajnalán, hogy láthassa ezt a csodát. Apja pedig látva, hogy mennyire szereti ezt a helyet, csinált neki egy fából készült padot, hogy ne a földön kelljen ülnie. Ennek már két éve. Azóta is rendszeresen feljár, hogy gondolataiba merülve ücsörögjen, nem törődve a valóság kegyetlen voltával. A másik ok amiért szeretett idejárni, hogy egyedül lehetett, nem zavarta senki.

Vagyis, csak egyedül volt. Ugyanis mikor úgy egy hónapja egyik nap feljött, legnagyobb meglepetésére, egy ismeretlen alak ült a padon. Először azt sem tudta, hogy mit tegyen, forduljon meg és menjen haza? Esetleg hagyja teljesen figyelmen kívül? Már ott járt, hogy valóban haza megy, mikor rájött, hogy ezt nem teheti. Nem engedheti, hogy elvegyék tőle az egyetlen helyet, ahol szabad lehet. Mert ezt jelentette neki ez a hely, itt nem számított semmi, csak ő létezett és a végtelen óceán. Így hát határozott léptekkel indult meg a pad felé, azzal a szándékkal, hogy kideríti, hogy ki is ő. Nem mintha egyedül az övé lett volna a sziklaszirt, csupán rajta kívül senki nem szokott idejárni, ezért érte váratlanul az idegen alak megjelenése. Mikor leült az ismeretlen mellé, óvatosan rápillantott. A korát egyszerűen képtelen volt meghatározni, mintha egyszerre lett volna fiatal és rettentően öreg. Az idegen ekkor szintén ránézett és a szemében valami megvillant, de nem szólt semmit. A tekintete egy idő után borzongást váltott ki belőle, ezért gyorsan elfordította a fejét, de érezte, hogy ő még mindig nézi. Mikor sikerült összeszednie a bátorságát, ismét rávezette a tekintetét, de az már a vizet bámulta.

– Helló! – préselte ki magából nagy nehezen.

– Helló! – köszönt az idegen is, és egy pillanatra újfent rápillantott, de aztán elfordult.

Nem tudta, hogy most mit tegyen. Látszott, hogy nincs beszédes kedvében, de ő akkor is tudta akarta, hogy ki ő és mit keres itt.

– Még nem láttam errefelé. Talán most költözött ide? – de az ismeretlen továbbra is csak az óceánt nézte, nem válaszolva. – Én gyakran járok ide, csak ezért kérdezem.

Dühítette, hogy kérdései süket fülekre találnak, ráadásul még csak nem is hajlandó ránézni.

– Mint mondtam, én sokat vagyok itt, ezt a padot azért is készítette az apukám – mondta remélve, hogy ezzel hátha elér valamit.

Legnagyobb elégedettségére így is történt, ugyanis az idegen végre felé fordult.

– És apukád nem mondta, hogy nem szabad idegenekkel szóba állnod? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– De igen, viszont már nem vagyok tízéves – vágott vissza, nagyon is éretlen módon, ami még inkább dühítette. – Csupán próbáltam udvarias lenni, ha már te nem voltál az. Főleg azok után, hogy csak úgy megjelentél itt.

– Talán nem szabadott volna? – látszott rajta, hogy felettébb mulattatja a helyzet, bár az arca mit sem árult el ebből semmit, csupán a szemében lehetett felfedezni némi kedvet.

– Nem erről van szó, csak nem szokott senki ide feljárni rajtam kívül, eddig ez a hely csak az enyém volt. És most itt vagy te.

– Érdekes feltevés.

– Ezt hogyan érted? – kérdezte összezavarodva, de választ nem kapott.

Mérgesen hátradőlt és összefonta a karjait maga előtt. Egyáltalán nem örült, hogy társasága lett, de annak végképp nem, hogy pont ő. Legalább lett volna egy olyan ember, aki csak egy kicsit kedves.

Sokáig csak ültek ott, nem szólva egymáshoz. Mindketten a vizet nézték, ki-ki mire gondolva. Neki az járt a fejében, hogy vajon ki lehet az idegen, és hogy vajon innentől kezdve mindig itt lesz-e, ha feljön, míg az ismeretlennek ki tudja miken jártak a gondolatai.

– Én Félicité vagyok – törte meg végül a csendet. – De mindenki Fizzy-nek hív. Téged hogy hívnak?

De válasz most sem érkezett. Ahogy egyik kérdésére sem amit ezután feltett neki, az idegen teljesen csendbe burkolózott, így hát egy idő után feladta és hazament.

Mikor másnap ismét felment a sziklaszirtre, az idegen ugyanott ült, és bármivel is próbálkozott, semmivel sem tudta elérni, hogy válaszoljon neki. Harmadnap aztán valami megváltozott.

– Vadak ma a hullámok – mondta épp Fizzy, mire végre felé fordult.

– Miért akarsz mindenképp beszélgetni? – kérdezte teljesen nyugodtan, minden érzelem nélkül.

– Mert nem értelek – felelt neki mélyen a szemébe nézve. – És furcsa is vagy.

Ettől mintha egy halvány mosoly futott végig az arcán, de nem volt biztos benne, hogy jól látta, mivel amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan tova is szállt.

– És amit az emberek nem értenek, azt meg akarják érteni – bólintott az idegen. – Ezért tartanak most ott, ahol.

– Ezt úgy mondod, mintha nem lenne jó dolog – húzta össze a szemöldökét.

– Szerinted az? Gondolj csak bele, hogy a történelem során mennyi új dologgal találta szembe magát az emberiség, amit eleinte nem értett. Csakhogy ami új és számukra még ismeretlen, az egyben félelmetes is, nemde? És mit tesz az ember azzal, amitől fél?

Csak nézett rá, várta, hogy válaszoljon, de képtelen volt. Nem értette, hogy mire gondol.

– Elpusztítja – felelte, amikor látta, hogy a lány nem fog.

– Ez nem igaz – szállt vele vitába. – Mert ha az lenne, akkor sehová sem jutottunk volna.

– Pont, hogy az ellenkezője igaz.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

De erre – jó szokása szerint – nem válaszolt.

– Akkor legalább a nevedet áruld el – kérte Fizzy.

– Miért is tenném? – húzta fel kissé szájának egyik szélét, egy aprót mosolyogva ezzel.

– Mert ez a szokás, mikor megismerünk valakit. Te már tudod az enyémet, neked is el kell árulnod a sajátodat.

– A neveknek hatalmuk van, nem hallottad még? És te azzal, hogy csak úgy elárultad a tiéd, hatalmat adtál nekem saját magad felett. Egy teljesen idegen személynek.

– Viszont ha nem teszem meg, akkor nem ismerhetek meg senkit, soha igazán. Hiszen ez a kezdő lépés ahhoz, hogy valakiben megbízzunk, és tudassuk vele, hogy ő is megbízhat bennünk. És ha nem lesz senki akiben megbízhatok, akkor nincs is semmim. Egyedül leszek.

– Amúgy is egyedül vagy, egész életed során. Csupán vannak néhányan, akik elhitetik veled az ellenkezőjét. Merthogy egyedül születsz meg és egyedül is halsz meg. Csak a köztes időt töltöd másokkal, akik végső soron ugyanarra a sorsa vannak ítélve, mint mindannyiótok.

– Ez nem éppen pozitív gondolkodás – jegyezte meg Fizzy. – Akkor nem fogod elárulni, hogy hogyan hívnak?

– Samael vagyok – mosolyodott el immár teljesen, ahogy a lányra nézett.

Innentől kezdve rendszeresen beszélgetett vele, bár voltak olyan kérdések, amikre egyszerűen nem felelt. Ilyen volt az, hogy honnan jött, és hogy most miért is van itt. De Fizzy napról napra egyre jobban megkedvelte, szinte észrevehetetlenül és lassan már nem az az idegen volt, aki elvette tőle ezt a helyet, hanem egy barát, bár abban kételkedett, hogy Samael is ekképp tekint rá. De számára nagyon is az volt, vele igazából tudott beszélgetni, arra ösztönözte, hogy ne csak a felszínt nézze, ásson mélyebbre. Érdekes dolgokról beszélgettek és el mert árulni neki olyan dolgokat is, amiket másoknak sohasem, mert tudta, hogy ő megérti. Samael-nek érdekes és furcsa elképzelései voltak, de közben elképesztően bölcs is volt. Másképp látta a dolgokat, egy új, teljesen más szemszögből mutatta meg neki a világot. Fizzy pedig mindig alig várta, hogy beszélgethessen vele.

Elmosolyodott, ahogy most eszébe jutott a találkozásuk első néhány napjának emléke, miközben végre felért a sziklaszirt tetejére, és látta, hogy Samael ismét ott ül. Általában mire felért, ő már itt volt, de megesett, hogy Fizzy érkezett hamarabb, bár sosem beszélték meg, hogy találkozni fognak. Akadt olyan nap is, mikor nem jött. Nem tudja, hogy olyankor hol lehetett, ugyanis ez is egy olyan kérdés, amire sosem válaszolt. Mielőtt leült volna mellé a padra, még odasétált közvetlenül a szikla legszéléhez és letekintett a hullámokra.

– Itt állva olyan érzésem van, mintha el tudnék repülni, csak ugranom kéne – pillantott hátra a válla felett.

– Akkor ugorj – érkezett a felelet.

– Le fogok esni – rázta meg szomorúan a fejét.

Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy valóban repülhessen. Akkor végre talán megszabadulhatna a lelkét nyomó súlytól és szabad lehetne. De ez csak vágyálom.

– Lehet, hogy repülnél.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ez a beszélgetés lezajlott közöttük, és nem is az utolsó. Megfordult és a padhoz sétált, majd leült barátja mellé.

– Néha azt kívánom, hogy bár itt maradhatnék örökre. Annyival könnyebb lenne.

– De a könnyebb út nem mindig a helyes út. Megérné?

– Nem – mosolyodott el szomorúan. – Viszont nem fájna annyira.

– Viszont ha soha semmi nem fájna, akkor sosem tudnád meg, hogy mi is az igazán fontos. A fájdalom mutatja meg az értéket. Minél jobban fáj, annál értékesebb.

– Ezt valaki nagyon eltolta – rázta meg Fizzy mérgesen a fejét, de közben tudta, hogy Samael-nek igaza van. – De olyan mint a szivárvány. Eső nélkül nem létezhet.

– Pontosan. Mindennek van árnyoldala. Fény nem létezhet sötétség nélkül, nappal nem létezhet éjszaka nélkül, igazság nem létezhet hazugság nélkül, születés nem létezhet halál nélkül. Ezt el kell fogadni, és máris könnyebb lesz.

– Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

– Valóban nem az, mert az ember hinni akar. Hinni abban, hogy nincs rossz, de nagyon is van. Ezért is értékelik olyan nagyra a hazugságot. Inkább élnek boldog tudatlanságban, minthogy elfogadják az igazságot. És igen, az sokszor elég kegyetlen tud lenni, de legalább igaz.

– Az igazság szubjektív dolog – válaszolt Fizzy. – Mindenkinek más. Azt nem tagadom, hogy létezik egy általános igazság, amire ott van a megdönthetetlen bizonyíték. De vannak olyan kérdések, amikre másképp felelhetünk mégis mindenkinek igaza lehet. Ez nem egy olyan dolog, ami csak fekete lehet, vagy csak fehér.

– Az emberek mégis hajlamosak így gondolkozni, beskatulyázzák a dolgokat. Nem képesek felfogni, hogy ami az egyik, az lehet a másik is. Bár a vallásra talán pont az ellenkezője igaz – mosolyodott el halványan. – Hiszen ha megnézzük, az alapja szinte mindegyiknek ugyanaz.

– Azért van ennyi vallás, mert az emberek nem szerették, hogy egy bizonyos dolog szerint éljenek, ezért kialakították a számukra megfelelőt – mondta, de hirtelen rátört egy köhögőroham, és percekig nem volt képes abbahagyni, aztán amikor ismét tudott levegőt venni, folytatta. – A vallás, a hit nem más, mint amit az ember azért talált ki, hogy ne érezze megát egyedül. Hogy hinni tudjon benne, hogy létezik valami, valaki, aki tényleg figyel ránk, és törődik velünk.

– Vigyázz, nagyon kiérződik a keserűséged! – intette meg Samael.

– Csodálkozol? Nézz csak rám – fordult felé Fizzy mérgesen, de aztán megenyhült. – Csupán félek.

– Nem kell félned. Badarság ezt tenni. Mert ha így élsz, akkor nem veszed észre a lehetőségeket, az igazán szép dolgokat. Lefoglal, hogy olyan dolgok miatt idegeskedj, amik nem is léteznek.

– Én egy olyan dolog miatt félek, ami nagyon is létezik, és nem lehet elkerülni.

– Tudom, mire gondolsz – nézett rá Samael együttérzően. – De mint mondtam, ez csak eltereli a figyelmed. Ha elfogadod, akkor a lelked könnyebb lesz, és megtanulsz repülni.

És Fizzy erre vágyott a legjobban. Ezért is nem válaszolt neki inkább. Helyette csak ült és a háborgó óceánt figyelte, miközben a Nap a fejük felett egyre közeledett vízhez. Haza akart menni, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy felálljon. Így hát megvárta míg újból érzett magában egy kis erőt, majd elköszönt barátjától és lassan sétálni kezdett. Fejében folyamatosan Samael szavai jártak. Bárcsak ilyen könnyű lenne, gondolta.

 

Másnap ismét felment a sziklaszirtre, nem érdekelte, hogy többször is meg kellett állnia pihennie. Mikor felért, látta, hogy a pad üres. Leült és hálás volt, hogy meg bírta tenni az utat. Pár perce üldögélt ott, amikor mozgást vett észre a szeme sarkából, majd Samael már mellette is ült.

– Miért szeretünk? – kérdezte azonnal Fizzy, hangot adva gondolatánk, ami egész nap a fejében járt.

– Hogy ne legyünk egyedül.

– Nemrég még azt mondtad, hogy mind egyedül vagyunk – mutatott rá szórakozottan.

– És így is van – mosolygott. – De az ember társas lény, szüksége van rá, hogy ne legyen egyedül, és a szeretet erre tökéletes megoldás.

– Csak az elengedése nehéz.

– Az mindig nehéz, nem számít mitől van szó. De csak azért, mert a véget látjátok benne, de egyben egy új kezdet is. Gondolj bele – mutatott az ég felé. -  A Nap is minden nap lenyugszik, de mégsem estek kétségbe, hiszen tudjátok, hogy lesz holnap. Este lesz, aztán pár óra múlva ismét látjátok a Napot. Így működik minden, csak más dolgoknál még nem tudjátok, hogy mi is következik, ezért ragaszkodtok úgy a megszokotthoz.

– És ha tudjuk, hogy a változás fájdalmas lesz? Akkor is csak úgy egyszerűen fogadjuk el? – letörölt néhány kósza könnycseppet az arcáról, majd folytatta. – Ne törődjünk a következményekkel?

– De igen. Ha mi elfogadtuk, akkor segíthetünk másoknak is elfogadni, és ezzel máris nem fog annyira fájni nekik. Megkönnyíthetjük.

Fizzy felállt és sziklaszirt legszéléhez sétált, majd lenézett a hullámokra. A szél belekapott a ruhájába és a hajába, miközben kinyújtott karral és behunyt szemmel állt ott.

– Egészen olyan, mintha repülnék.

– Ugorj! És repülni fogsz.

– Még nem állok rá készen – fordult hátra, majd visszasétált a padhoz. – Miért nem árulod el, hogy ki vagy?

– Mert nem állsz készen – ismételte meg korábbi szavait. – És egyébként is, mindenkinek más vagyok. Valaki a barátot látja bennem, valaki az ellenséget.

– Számomra egy barát vagy – mosolygott Fizzy, majd elindult haza.

Fejében – akárcsak tegnap – Samael szavai jártak az elfogadásról. Tudta, hogy itt az ideje, hogy ő is elfogadja a saját sorsát. Csak rettentően nehéz. De meg kell tennie, mert mint barátja mondta, ha megteszi, azzal segíthet másoknak is elfogadni. Mire hazaért, lelke valóban könnyebb lett. Érezte, hogy nemsokára eljön az idő.

 

A következő napot a családjával töltötte, nem ment fel a szirtre. Egy boldog, gondmentes napot akart adni nekik, amire mindig emlékezhetnek majd. Egy ajándék volt ez, amiért végtelenül hálás volt. Elrejtette fájdalmát és együtt nevetett apjával annak újabb viccén. Segített anyjának ebédet készíteni, és boldogan játszott öccsével még egyszer. Jó kedvűen ültek együtt a nappaliban, szinte elfeledkezve a valóságról. Fizzy szorosan megölelte szüleit, valamint kistestvérét is, és elmondta nekik, hogy mennyire szereti őket. Puszit nyomott a fejük tetejére, majd kisétált a szobából, hogy lepihenhessen még egy keveset mielőtt este útnak indulna. Utoljára látni akarta, ahogy a Nap felemelkedik az óceánból, megfestve a víztükröt.

 

A csillagok fényesen ragyogtak a feje felett, azonban már kezdtek halványodni ezzel is jelezve, hogy nemsokára felkel a Nap. Megszaporázta lépteit amennyire csak bírta, nem szerette volna lekésni. Felérve aztán mélyet lélegzett a hűvös levegőből. Mikor a padra nézett, szinte meg sem lepődött, hogy barátját itt találja. Lassan lépkedve odament hozzá, majd leült.

– Érdekes dolog a remény – szólt halkan Fizzy. – Az utolsó pillanatig kitart mellettünk.

– A remény csak arra jó, hogy elnyújtsa a szenvedést, a gyötrelmet – mosolygott öröm nélkül. – Mert amíg remélünk, addig nem tudjuk elfogadni az elkerülhetetlent. A remény azt jelenti, hogy más végkifejletet akarunk, mint ami adatott.

– Viszont a segítségével olyan dolgokra is képesek vagyunk, amire sosem gondoltunk volna.

– Csalfa dolog – zárta le Samael.

– De mégis örök – fűzte hozzá Fizzy és ismét a szirt légszélére sétált, miközben a Nap lassan felkapaszkodott az égre.

A felhők narancssárga színbe borultak, fénnyel árasztva el a szirtet, illetve mindent maga körül. Szemét lehunyva állt ott egy darabig, élvezve a nyugalmat és a békességet. Érezte, hogy itt az idő, ezért egy pillanatra barátjára nézett, majd figyelmét ismét az égre fordította.

– Gyönyörű, nem gondolod?

– Valóban az.

– Repülni szeretnék – tárta szét karjait.

– Ugorj!

– Mi van, ha leesek? – tekintett le a mélységbe félve.

– De mi van, ha repülni fogsz? – szólalt meg a hangja egészen közelről és mikor válla felett hátrapillantott, látta, hogy csak néhány lépéssel mögötte áll. – Ugorj!

És ugrott. Valóban leugrott. Sebesen közeledett a háborgó hullámok felé, ijedtében szorosan összezárta a szemeit és várta, hogy becsapódjon. Csakhogy ez sosem következett be. Mikor kinyitotta szemeit, meglepődve tapasztalta, hogy valóban repül. Derekát szorosan ölelte Samael, nem engedte, hogy leessen. Karjait a magasba emelte és csak élvezet a szél simogatását az arcán. Erős csapásokkal távolodtak a szirttől, de mielőtt teljesen maguk mögött hagyták volna, utoljára visszanézett. Fizzy látta fekvő alakját a padon, a távolból pedig mintha szülei közeledtek volna felé. Megkérte őket, hogy jöjjenek el érte, és megtették. Egy utolsó könnycsepp legurult az arcán, de a szél hamar felszárította. A lelke immár teljes egészében könnyű volt és hagyta, hogy Samael repítse őt a szelek szárnyán. Oda, ahol szabad lehetett.

 

Tünékeny pillanat

Egy szokásos napra számítva indultam el az iskolába akkor reggel, nem is sejtve, hogy mekkora meglepetésben lesz részem aznap. Így hát az egyik szünetben nyugodtan sétálgattam az iskola udvarában helyett kapó kis parkban, mikor az egyik padon egy apró alak vonta magára a figyelmem. Lábát lógatva üldögélt ott, teljes figyelmét a zöld fűnek szentelve a talpa alatt. Szőke haját arany színbe vonták a rá eső fénysugarak, szeme pedig kíváncsian csillant meg, ahogy észrevette közeledtem.

– Jó napot! – köszöntött a kis herceg.

– Jó napot! – mosolyogtam rá, még mindig hatalmasra kerekedett szemekkel, ahogy leültem vele szemben.

– Miért nincsenek itt virágok? – tekintett le újból a fűre.

– Nem tudom, talán úgy gondolták, hogy nem kell ide – feleltem neki félénken.

– Butaság! – kiáltott fel. – Virágok mindenhova kellenek!

– Igazad van – mondtam, mire boldogan elmosolyodott. – Hogy van a rózsád?

– Ó, kiválóan. De honnan tudsz te róla? – nézett rám meglepődve és egyben kíváncsian.

– A barátod mesélt róla. A pilóta.

– Te ismered az én barátomat? – csillant fel a szeme. – Honnan?

– Nem teljesen. Tudod, nem személyesen, csupán elmesélte a világnak a találkozásotokat, mert hiányoztál neki.

– Ő is hiányzik nekem – szomorodott el. – Őt jöttem meglátogatni, de már nem találtam. Túl későn érkeztem. Sok idővel ezelőtt jártam itt legutóbb, azóta sok minden megváltozott.

– Valóban így van. És most, hogy itt vagy, mit fogsz csinálni?

– Felfedezem ezt a bolygót, ahogy sok mást is.

– Melyik volt a kedvenced azok közül, ahol már jártál? – érdeklődtem.

– Kétségkívül ez – mosolygott rám. – Érdekes dolgokra lehet lelni errefelé, na meg furcsákra. De jó barátokra is.

– Szerinted mi a legfontosabb dolog az életben? – kérdeztem kíváncsian.

– A szeretet – nézett rám komolyan. – Mert anélkül semmik vagyunk. Tudod, korábbi utazásom során sok különös alakkal találkoztam, akik nem ismerték, csupán egyetlen dologgal törődtek. De ez nem helyes. E nélkül nem tudhatjuk, hogy kik is vagyunk.

Megrázta a fejét, majd felpillantott a lombokon keresztül az égre.

– Fontos, hogy legyen valaki, akit szerethetünk, és minél többen vannak, annál szerencsésebbek vagyunk. Akárcsak a csillagok. Ha felnézünk rájuk, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert ők velünk vannak.

Nem tudtam neki mit feleli, hisz teljesen igaza volt. Szükségünk van rá, hogy szeressünk, és hogy szeretve legyünk. Különben elveszünk.

– Nekem ideje indulnom – pattant fel hirtelen a padról. – Még sok felfedezni valóm van. És már a rózsám is biztos vár rám.

– Mielőtt elmennél, valamit még árulj el nekem, kérlek!

– Micsodát? – tekintett rám érdeklődően.

– Mit tanácsolnál nekem, az embereknek? Mire figyeljünk?

Megállt egy pillanatra és elgondolkodott.

– Ne a szépet keresd. Hanem az igazat. És ha megtaláltad, ne engedd el, mert nem tudhatod, hogy mennyire ritka is valójában, csak, amikor már késő.

– Köszönöm!

Utoljára rám mosolygott, aztán csak figyeltem ahogy a Nap sugarai lassan elhomályosítják alakját, majd végül teljesen eltűnik a kis herceg, nem hagyva mást maga után, csupán örömet és hálát, hogy személyesen is megismerhettem.