Jelige: Törött szívvel karcolt betűk – Önkép; Egy törött szívben

Önkép 

Árnyakba burkolódzva várom az ablakban a napvilágot,
Barna látcsövem mögé könnyektől ázva beállok.
Hajzuhatagba rejtőzve, álarcban figyelek, 
Vigyázok mosolyomra, hogy veled elérje az eget.
Tarka képbe burkolódzó szerény, gyenge lélek, 
Múltam sebeivel bemocskolva látszik e képzet.
Naiv kis lány, mily sokszor rajtad nevetek. 
Kívül erős, mint a szikla, démonait kergetem. 
Piciny gyermek álmodozva betölti e nagy teret, 
Óvatosan! Törékeny úgy bánj vele,
Óvó kezeidet hoz ide!
Kívül úgy tűnik életteli, töretlen,
De nem látni mi bújik meg ott bent. 
Vigyori arc, viccekkel tűzdelve
Nevetést hoz egy-kettőre. 
Belső, külső képem magamban temetem,
Egyedül én döntöm el, mi számíthat nekem. 

Egy törött szívben

Hallottam a zenét egy sötét kis szobából,
Éreztem a kezét, mely a zongorán bukdácsol.
Beléptem egy ajtón, hol halk sóhaj torkából,
Néztem csak előre hidegen, s vádlón,
Az ablak kis szilánkjai hevertek távol
S látom szegény zongora vérben pompázol.
Csak álltam s meredtem némán,
Figyeltem a havat mely hull rá.
E téli este nem változik semmi,
Látom hisz nem tudsz tovább lépni.
Mosolyod ritka, mint mostan a vörös hó
S csak vérben ázva látni e lágy takarót.
Közeledek lassan és bekötöm a kezed,
Kezemre csöppen bánatod forró nedve,
Ölelésedbe száz holló bolydul fel
Látni ahogy megy, száll a széllel.
Fejed ingatag, rozoga vállamon
Próbállak tartani, nincs bocsánatom.
Láttam már az elején, mégis féltem
Cserben hagytalak, egyedül, félben.
Melletted kellet volna lenni, nem kételkedni
S talán nem látnánk e rideg, eszeveszett képet,
Mit már oly sokan megtörtek, s látni véltek.
Sajnos már nem ép, egész, nem is merész,
S egyedül ez a ti és az én vétkem lehet mi történt.