Jelige: Svart

 

Gyors és egyszerű

 

Aznap bementem. 16 éve emeltek egy kék épületet városunkba, valahova egy nagy bevásárlóközpont takarásába, az egyik forgalmasabb körúthoz. Mindenki tudta, mi az, de nehezen idézték fel, hol van; én pedig minden reggel láttam a buszról, ám fogalmam sem volt, mi az. Emeletes, rikító, kiugrott a tájból és rengetegen azt nyilatkozták, nem tudnának nélküle élni. Nehezen hittem el nekik, a kórházakban sem terveztek „kék épület hiányban szenvedők rendkívüli ügyosztály”-t nyitni a sürgősségin, mégis megelégeltem a tudatlanságot és akkor két megállóval előbb szálltam le. Derűs idő volt, az irodaházszerű létesítmény szinte vakítóan sugározta magából a fényt és még a hőmérsékletet is a kétszeresére növelte. Csak ott, akkor jöttem rá, mikor közelebbről megnéztem, hogy színét csupán az égről másolja, kívülről tükrök fedik, amik elég különlegesek lehetnek, valahogy minden élénkebbnek tűnt bennük.     
Még az ajtót is az fedte, amin átjutva a nagy fényáradat után a letisztult belső tér felüdülés volt szemeim számára. Egyszerű váró volt kialakítva, néhány téglatestet formáló fehér bőrkanapéval. Érdekesen voltak egymás mellé rendezve hármas csoportokban, az egyik hosszában, a másik pontosan odaigazítva keresztben állt, a végére utolsóként egy hajlított sarokrész volt tolva, mindegyik szemben a hasonló struktúrára épülő pulttal. Eleinte egy hotelnek hittem, úgyhogy mielőtt az alkalmazott megkérdezhette volna, milyen szobát szeretnék, a félreértéseket megelőzve ki akartam fordulni.
– Üdvözlünk! Lépj be vagy hozz létre fiókot! Gyors és egyszerű – jelezte a szívélyes hang, hogy elkéstem. Mély levegőt véve léptem előrébb, a fotocellás bejárat becsukódott mögöttem.

– Elnézést, én nem tudom pontosan, miért vagyok itt - szólaltam meg erőt véve magamon és felemeltem tekintetem a kékes földről, ami így a hasonló színű egyenruhába öltözött nőével találkozott. Olyan volt, mint egy rendőr és egy stewardess keveréke, fehér ingén egyetlen gyűrődést sem láttam, névtábláján csak annyi állt: AI, szemében valami sekély idegenség csillogott, az épülethez és az öltözékéhez illő szalaggal laza kontyba kötött haja lezseren, de rendezetten függött feje tetején.

– Elfelejtetted a jelszavad? Kérsz jelszó emlékeztetőt? – érdeklődött rögtön.

– Hogy mit?

– Nem vagy regisztrálva? Szeretnél fiókot létrehozni?

– A-azt hogy kell?

– Gyors és egyszerű – mintha ezt már mondta volna… - Add meg a vezetékneved és a keresztneved.

– Értet Lenke.

– Elfogadva. Következő, add meg az e-mailcímed vagy a telefonszámod.

– Lepkelenkee kukac gémail pont kom. Kettő e-vel. De mi ez az egész?

– Add meg a születésnapod. Ezt megadva mindig a korodnak megfelelő élményben lehet részed nálunk.

– Nem kérek születésnapi köszöntőt.

– Beállíthatod, hogy ki láthatja ezt az információt.

– 2001. március negyedike – böktem ki egy megadó sóhajjal és testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Nem pislog.

– Nemed? Férfi, nő vagy egyéni?

– Pfft! Vajon? – néztem rá unottan. Értem, hogy nincsenek olyan kidolgozott domborulataim, mint neki, de attól még… - Nő.

– Látod? Gyo-

– Gyors és egyszerű… - ismételtem helyette.

– -rs és egyszerű. A regisztrációval elfogadod a Felhasználási feltételeket, az Adatkezelési szabályzatot és a sütik használatára vonatkozó szabályzatunkat. Kívánod elolvasni őket? – húzott elő a pult mögül néhány összetűzött lapot, nagyjából a Biblia és Háború és béke terjedelme közé tippeltem. Megráztam a fejem.

– Megvagyok nélküle, kösz.

– Gratulálunk a regisztrációdhoz! – markolt bele az előtte lévő tálba, aztán konfettit szórt. - A jelszó megadása után beléphetsz.

– Tudtam, hogy van valami csavar. Nem tudom a jelszót.

– Adj meg új jelszót.

– Eh… Répa – vágtam rá valamit, hátha békén hagy végre vagy megérti, hogy őszintén fogalmam sincs arról, mit művelek épp. Erre bólintott és elfordult tőlem. Kijött rejtekéből, kikerült engem és egyenletes léptekkel sétált el a sötétebb árnyalatú, plafontól padlóig ereszkedő függönyhöz és félrehúzott belőle egy embernyi részt.

– Beléphetsz.

– Nem hittem, hogy eltalálom – jegyeztem meg időhúzásként, míg odaértem és belestem a feltárult helyre. Hasonlóan letisztult volt, mint a belépő részleg, sőt, ott még bútorok sem voltak, csak azok a kinti tükrök sorakoztak a falon. Nem volt túl bizalomgerjesztő, ám ahogy egy érintést éreztem hátamon, más választásom nem maradt, bementem a helyiségbe. Ahogy a nő is követett, és visszaesett helyére az egyáltalán nem olcsónak kinéző térelválasztó, a félhomályos terület jóval kisebbnek tűnt, halk suttogások és harsány kiáltások kavalkádja töltötte meg, csak foszlányokat tudtam kivenni: „Eladó!” „Mind meghalunk!” „#chill” „Ok boomer”. Rápillantottam addigi idegenvezetőmre, csupán ezzel könyörögve neki további információért.

– Üdv a hírfolyamon! Itt megoszthatod élményeidet ismerőseiddel – mutatott körbe, bár még mindig nem tudott többet nyújtani a már korábban is látott üveglapoknál. Közelebb léptem az egyikhez, hátha ezt várja el tőlem, belenéztem, ám ez a kintivel ellentétben nem tükrözött, csinálhattam bármit, ugyanazt a képet láttam benne: egy napbarnított fekete hajú lány koktéllal a kezében nézte a naplementét. Alatta gombok voltak különböző színes piktogramokkal és számokkal. Megint AI segítségét akartam kérni, ő viszont nem szándékozott kommentálni, mire valóak. Kénytelen voltam magamnak kideríteni, úgyhogy alaposan körbejártam, lábujjhegyre álltam, lehajoltam, s utóbbi mozdulatomnál egy apró résre leltem, jobb híján azon lestem be. Mögötte egy még kisebb és sötétebb szoba volt, a közepén egy fakó, sovány alakot pillantottam meg, arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak az előbb látott emberéhez. Testéhez különös vezetékek csatlakoztak, éppen annyi, ahány ikont találtam alatta… Üres tekintete találkozott az enyémmel és erőtlen mosollyal mutatott bal kezére, amin feltartotta hüvelykujját. Sürgősen a szomszédos falig hátráltam és felsikoltottam.

– Mi van vele?! – ziháltam. Éreztem, hogy bőröm megint azzal a körülírhatatlan, hűvös anyaggal találkozik. Fejemet fokozatosan arra fordítottam, könyökömmel közben valamit benyomva, amivel kattanást idéztem elő. Ezúttal egy férfi tárult szemeim elé, boldogan tartott magánál valami konzolt, majd vörösség futott át az arcán, ahogy a számláló a dühös fejecskénél eggyel nőtt.

– …Kívánod elküldeni ezt a kommentet? – intézte hozzám a kérdést a monoton hang, tippem szerint körülbelül harmadjára.

– Mi? Nem! – céloztam meg a kijáratot, ám elkapta karomat.

– Törlés. Te is létrehozhatsz képeket és posztokat – kísért az egyetlen valódi tükörhöz, ebben legalábbis magamat láttam, azonban különös társaságom, aki bőszen igazgatott, nem jelent meg benne. – Előbb állítsd be a profilképed – fordított az üvegfelülettel szembe, államat oldalra biccentette. Én kitágult pupilláimat szemléltem, igyekeztem légzésemet szabályozni. Elvégre, gondolhattam volna, hogy megváltoztatni az életemet ijesztő lesz… Képem nem tűnt olyan fényesnek, mint az épület külső burkolata, sem olyan különlegesnek, mint az előbb látott kettő.

– Ennyi? Nem kell nekem is a tengerpartra kifeküdnöm?

– Csak legyél önmagad – húzott elő látszólag a semmiből egy macskafüles hajráfot és fejemre tette, a pánt része ennek sem tükröződött, ám éreztem, hogy nem a semmi tartja ott.

– Ezzel?

 

– Van rókás és kutyás is. Nem kedveled az állatokat? – vette le rólam és kevés hiányzott, hogy a számba vámpírfogakat illesszen. Összezártam állkapcsomat, amíg békén nem hagyott vele.

– Lehetek önmagam anélkül, hogy valami furcsaság rám kerül?

– Ezt majd a leendő követőid eldöntik – válaszolta, a még mindig különesnek tűnő matériához érve. – Próbáljunk valami más hátteret – húzta el ujját oldalra, mögöttem pedig az Eiffel torony jelent meg. Elfintorodtam.

– Elnézést. Ez sem illik hozzám. A „profilkép” készítés nem olyan gyors és egyszerű, hm?

– Semmi gond, végtelen lehetőségünk van – szedett elő ezúttal egy alig tenyérnyi képkeretet. - Mit szólsz egy szelfihez?

– Hogy mihez?

– A lényeg, hogy ezt úgy állítod be, ahogy akarod – adta át. Forgatgattam, döntögettem, figyeltem benne magamat, azonban ez sem okozott valami nagy áttörést.

– Hát…

– Híresség! – csettintett. – Egy hírességre van szükségünk. Ki a kedvenced? Mondjuk Vad Virág?

– Ki?

– Oké… kiket ismersz egyáltalán? Mit csinálsz szabadidődben?

– Mondjuk… Olvasok.

– Nagyszerű. Akkor legyen egy író – egyezett meg magával. Már vártam, hogy a mellénykéjéből elővesz egy mini Dragománt, akit utána felnagyít, viszont csak a párizsi nevezetességet cserélte le valamiféle fekete-fehér dolgozószobára virágos függönnyel és egy íróasztalnál ülő férfival. Féloldalasan könyökölt azt a kevés haját is eltakarva, ami volt neki, jobbjánál az árnyék nyelte el tincseit. Sötét, ráncokkal körbeölelt szemével mintha minket figyelt volna.

– Örkény – állapítottam meg halkan. AI nem hagyott sok időt a tétovázásra, odaállított mellé, mintha egy helyiségben tartózkodnék vele. Karomat úgy rendezte, hogy a kisebb tükörben minden megfelelően látszódjon. Szám sarkában valahol egy elégedett mosoly is meg tudott bújni.

– Ha ezt felvennéd, lehetne Macskajáték a kép címe – kínálta fel újra az állatfüleket, én azonban nem kértem belőle.

– Nem, jó így. Ezzel kész?

– Kész. Kiteszed a faladra? – intett egy szög felé, amire kisvártatva ráakasztottam a megmerevedett pillanatképet. – Szeretnéd megosztani a tartózkodási helyed?

– Nem, köszönöm – szemléltem a „szelfim” magával Örkény Istvánnal, ami alatt szintén megjelent az a néhány gomb, azokkal egyetemben pedig alólam a padló tűnt el. Sikoltva zuhantam le, egy fémtálcán landolva.

 

Aznap bementem. Talán inkább be… jöttem? A mai napig ott… itt lennék? Nehéz ezt megállapítani, egy a biztos: néha kék fény önt el mindent, s egy kattanást követően feljebb emelkedem. Úgy hiszem, ez azt jelenti, másoknak is tetszik a fotóm az íróval, úgyhogy én is egyre jobban érzem itt magam.

 

 

Helena       
 

Egy… kettő… három… négy… Mind megvan! Egy… kettő… három… négy… öt… hat… Ezen is!
– Itt lenne, a kis Helena – zavart meg lábujjaim számolgatásában Medve úr hangja. Minden nap eljött, kiengedett, játszhattam kicsit egy fehér szobában tele játékokkal, megebédeltünk, ő egy macis zacskóból vette ki a tonhalas szendvicsét, én egy szürke pöttyös tálcán kaptam mindig mást, utána csöveket és tapaszokat rakott rám, a pityegő kijelzőit figyelve. Felnéztem, és ma egy másik bácsi is volt vele, kevesebb ránccal és sötétebb hajjal… úgyhogy ő csak félig bácsi, egy bács. Érdeklődve pislogtam rá és meztelen talpaimat a földre engedtem, patyolatfehér ruhácskámat pedig eligazítottam, ahogy felálltam. A minden nap érkező vendégem rám mosolygott, illetve, mint mindig, csupán a szája mosolygott, a barátságosan világos barna szeme nem, és sosem nézett egyenesen rám.     

– Ő itt Dessoir úr, egy doktor bácsi, aki meg szeretne vizsgálni – mutatott a mellette álló ismeretlen felé, aki kerek szemüvegében egy bagolyra hasonlított és amint elhangzott a megjegyezhetetlen neve, előrébb is lépett.   
– Khm, parapszichológus, azt hittem, világos voltam – igazította meg a gallért fehér ingén, bár szerintem már előtte is tökéletesen állt. – Dr. Maxwell Dessoir.
– Igen-igen, elnézést, de ezt a kislánynak felesleges tudnia. Úgysem érti – felelte a kövérebbik, akit hamar kitakart a bagoly, egy karnyújtásnyira megállva tőlem.   
– Igenis tudnia kell. Nekem azt ígérték, szabadon használhatom a módszereimet. Viszont ha gondolja, akkor el is mehetek és még több évet pazarolhat a meddő nonszenszeire – fogta meg a csuklómat és végigsimított foltos kézfejemen. – Vitiligo – suttogta maga elé halkan és elengedett. Nem… szerintem az nem egy vityilló. Jobban hasonlít egy tóra, mint egy házikóra. A lábamon viszont van egy alvó cica, az arcomon egy félig megevett keksz, azok sokkal érdekesebbek. – Erről nem szólt senki – fordult hátra.
– Feltűnő. Gondoltuk ekkora szaktekintély észreveszi magától – hallottam ismét Medve urat, valahogy elnyújtottabban formálva a szavakat, mint eddig. Nem értettem, talán a bagoly sem, hiszen erre nem mondott semmit. Helyette megint felém villant a fogait csikorgató alak pápaszeme, és most egyenesen szemeimet tanulmányozta, államhoz érve. Én picit fintorogtam és lehunytam őket, mire ő felfeszegette szemhéjamat.
– Bámulatos. A pupillái… szögletesek. Majdnem, mint egy kecske. Vagy egy démon! – őszinte és lelkes vigyorral húzta arcához közelebb az egyik hullámos tincsemet is. Ujjai közt morzsolgatta, hajlítgatta, és ahogy mozgatta, a fény szinte táncolt a fakó szivárványra emlékeztető fehéres hajamon. Majdnem úgy játszadozott vele, mint ahogy én szoktam. – Ilyenre még nem volt példa. Nem, egy feljegyzés sem… Az okkult világ egy hatalmas lépést tehet előre veled, kincsem – simogatta meg buksimat, és éreztem, ahogy megtapintotta bőrrel fedett, homlokomból kidudorodó szarvacskáimat. Közben ő is csak a szájával varázsolta magára az öröm jelét; hamis volt, és hamar el is tűnt. Megperdült tengelye körül és rendíthetetlenül a vaskos fémajtó felé indult. – Ne vesztegessük az időt, menjünk a laborba. Meglátja, hogy én ma kicsikarom belőle.         
– Persze – válaszolta hasonló hangsúllyal, mint a legutóbb és megvárta, amíg a bács elhalad mellette, aztán folytatta. – Gyere, Helena. Most csak utána játszhatsz – intett nekem, én pedig a rózsaszín papucsomba léptem és mentem mögöttük az ismerős úton, amin olyan dolgokról beszéltek, amiket én nem értettem. Adatok, számok, műszerek, és sok ézisre meg ízisre végződő szó… csak ennyi maradt meg, amíg áthaladtunk a pötyögős ajtóban végződő folyosón. Pitty-putty-patty-pitty, a papapipológus be is ütötte a négy gombot és feltárult előttünk a vizsgálgatós hely. Nagyobb és világosabb volt, mint a szobám és egy méretes üvegfal levágott belőle egy szeletet. Az egyik oldalán egy szék volt és a sok villogó doboz, ott szoktam lenni én. A másik oldalon Medve úr ücsörög általában, fejét eltakarja az asztalon lévő „monitor”és a mellette lévő papírhalmok, illetve mindig van rajta egy „World’s best scientist Dad” feliratú bögre, a szélén barna kávéfolttal, mellette várakozott mindig a mackós ebédes zacskó, ezúttal viszont nem láttam.         

– Szóval ez lenne az… - ment a bagoly a gépekhez és nyomkodott rajtuk valamit, bedugott és kihúzott néhány csövet, aztán csettintett egyet nyelvével. – Korszerűtlen és mocskos… na meg a masinái is, Theodore – ingatta fejét és tiszta köpenye alá nyúlt. – Innentől hagyjon mindent rám, csak ültesse le a kisasszonyt az őt megillető trónra – igazgatta fel magára kék gumikesztyűjét. Medve úr közben bajusza alatt brummogott valami olyasmit, hogy „pöcs”. Ez egy nagyon fura hapci volt!  
– Egészségére – mondtam neki vékonyka hangomon, és közben engedelmesen beültem a fényes anyagból készült székbe. Hagytam hogy végtagjaimat hozzácsatolja. Amint ezzel megvolt, én kérés nélkül hátradöntöttem a fejemet és vártam, hogy a nyakamat is odakapcsolja, ám a fiatalabb férfi félrelökte.
– Tud beszélni?! – fogta meg az arcom és felhúzta a felső ajkamat. Megnézte a fogaim és közelebb hajolt. – Nyisd ki – utasított.   
– Áá – dugtam ki neki a nyelvem, amit megtapogatott a rosszízű kesztyűvel. Összevontam szemöldököm, összeszorítottam a „csipogómat” és lehajtottam a fejem.       
– Jól van, Helena, nincs baj – dörmögött nekem a pocakosabbik, erre a nyúlkálós elcsitította.
– Menjen csak a kis üvegkalitkájába és ezt bízza végre rám – morogta, mire a kedvesebbik bácsi távolodni kezdett. Egészen addig figyeltük mindketten, amíg be nem ment a fal mögé.   
– Jó. Szóval, kincsem, próbáld meg felidézni, mi történt akkor. Menni fog? – kotorászott közben megint a zsebében.         
– Nem – válaszoltam neki, ha már az előbb annyira örült annak, hogy meg tudok szólalni.
– Ne butáskodj – vett ki egy kis szütyőt, ami olyan volt, mint a Mikulás puttonya, csak éppen ez elfért a tenyerében. Kicsi ajándékok lehetnek benne… Nem tudom, mennyi mindent tarthatott ott, egy nyakláncot húzott elő belőle zörögve. Kék és szürke volt egy kerek formába zárva és a minta ment benne körbe-körbe, mint mikor megkavarom a levest. – Ez segít, koncentrálj – kezdte el lóbálni előttem és lágy hangon kezdett beszélni: - Az árvaházban történt, négy éves voltál. Körbeállt téged a többi gyerek, igaz? – megvárta, amíg bólintok. – Csúfoltak és dobáltak… mit éreztél?       
– Féltem – grimaszoltam, ahogy az emlékkép kezdett megjelenni előttem. Szinte hallottam a gyerekeket: „Szörnyeteg!” „Rondaság!” „Biztos szereti a csontot! Adjunk neki”. Éreztem a tört krumpli és a csirkehús szagát, az apró csontokon hagyott cafatok összemocskolták ruhámat, nem láttam mást, csak a rajtam szórakozó kortársaimat és a fehér botocskák által borított padlót, amiket előtte hozzám vágtak. Gerincemen a hideg futkosott. Igen… és utána erősen eltalált valami kemény, minden furcsa árnyalatú lett és a nevetgélő kölykök hirtelen hanyatt vágódtak. Egyesek sírtak, mások élettelen bábúként feküdtek, üres tekintettel, előttem pedig hamarosan teljesen elsötétült a világ. Nem! Nem akarom megint! Elkezdtem a vastag, kapcsos szalagokat feszegetni és közben eleredtek a könnyeim.
– Maxwell, bármit is csinálsz, hagyd abba! 
– Ez a baja magának és a szétesett családjának, Theodore. Mindig az utolsó pillanatban hátrál meg. Én nem fogok, a félelme a kulcs – valami kattanás ütötte meg a fülem és hideget éreztem a homlokomnál. – Figyelj, Helena. Ez egy pisztoly, pisz-toly. Szerintem még nem hallottál róla. Ha használom, meghalsz, kinyiffansz, kampec, szétloccsan a fejed. Nem játszhatsz többé, nem ehetsz finom sütiket, csak aludni fogsz örökké és talán rémálmaid is lesznek. Ha lesznek, nem érnek véget, soha.
– NEM AKAROM – rántottam el a fejemet, mire ő megszorította a torkomat és fölém hajolt, szinte a háttámlához szögezve tekintetével, amit nem is láttam tisztán szemüvege mögött, talán a közvetlenül felettem lógó lámpa tükröződhetett benne.  
– Akkor szabadulj ki. Gyerünk, csináld azt, amit akkor. Három. Kettő… - szavai lassan elmosódtak, a fejem hátul zsibbadt, légzésem szaporább lett, és mintha hirtelen valaki rám tett volna egy napszemüveget. A katyvaszban aztán váratlanul meghallottam az egyet, a visszaszámlálás végét. Lehunytam szememet, vártam, és nem történt semmi, velem legalábbis. Csörömpölést hallottam, kiabálást, puffanást, aztán ijesztően nagy csendet és maguktól szabadultak ki a kezeim. Megtapogattam vele arcomat, hajamba túrtam, és felszisszentem, ahogy a dudorokhoz értem, amik most hegyesebbek lettek és folyt belőlük valami. Beletapicskoltam ujjammal. Megnéztem, sötét, piros és ragacsos volt… távolabb pedig még több volt belőle. Lassan felálltam, habár térdeim alig akartak megtartani és közelebb mentem. 
– Medve úr! Bagoly bács! - az összetört üveg szilánkjai közt feküdtek, néhány úgy állt ki belőlük, mint a sündisznók tüskéi, és ott róluk is csöpögött az a vörös dolog, főleg a csuklójuknál és valahol a fülük alatt. Tócsává gyűlt össze és nem moccant… semmijük. Nem pislogtak és a mellkasuk sem mozgott… úgy maradtak, bárhogy bökdöstem őket, karjuk visszahullott, mikor felemeltem. Aztán hirtelen valami nagyon éles sípolás harsant fel, úgy tudom, riasztónak hívják. Ijedten néztem körbe, legalább harminc láb trappolását hallottam és felém tartottak.       

– Figyelem! A 66-os elszabadult, ismétlem, a 66-os elszabadult, minden őr menjen a C laborba, felfegyverkezve. Nem gyakorlat! Két embert már megölt, legyenek óvatosak! – szólalt meg egy robothang szinte minden irányból és az ajtóhoz rohantam, ahogy megérintettem, valaki a túloldalról feltépte. Annyi fekete ruhás, bakancsos ember került hirtelen velem szembe, hogy meg sem tudtam őket számolni. Remegve hátráltam és melegséget éreztem a bokámnál, ami eláztatta puha lábbelimet.    
– Gyorsan, kerítsétek be – szólalt meg az egyik a sisakja mögül, és nemsokára már nem tudtam sehová sem menni, a falnál ragadtam és a nemrég „pisz-toly”-ként megismert csövek mindegyike felém állt. Meg fognak ölni? Megfordultam és a falat kopogtattam. Segítség! Szarvam egyre jobban fájt, a világra pedig mintha megint egy feketés köd borult volna. Az előttem lévő fehérség helyett hirtelen egy nagy repedés keletkezett, amin keresztül egy erdőt láttam. Gondolkodás nélkül elkezdtem futni, egyenesen előre. Lábam alatt ropogtak az ösvény fölé hajló ágakról letört botok, ruhámba sok év óta először belekapott a szél, testemet friss levegő töltötte meg. Hátam közepéig érő hajam lobogott mögöttem, hátul pedig kitartó „tru-tru-tru”-t kiabáltak a fej szétloccsantóik. Hátrafordultam és láttam, hogy követnek, úgyhogy gyorsabban kezdtem rohanni.

– Vigyázz! – figyelmeztetett valaki. Megálltam a nálam is alacsonyabb lány előtt, akibe kis híján beleütköztem. Neki az egész lénye mosolygott, ahogy végignézett rajtam és én is így tettem. Jaj ne, tényleg! El is felejtettem, idekint nem csak madarak és szép erdők várnak, hanem gyerekek, akik bántanak és félnek tőlem. „Szörnyeteg! Takarodj”. Befogtam a fülem és behúzódtam egy fa mögé.
– Juhú, fogócskázunk? – szaladt utánam és körbe-körbe kergetett a búvóhelyem körül, míg valahogy szembe nem került velem. – Megvagy – fogta meg a vállam és én csak értetlenül néztem rá. Jókedve töretlen maradt. Kedves, barna tekintetével vizsgálta az enyémet, zöld ruhája alját meg-meglökte a hűvössé váló szél. Karját testéhez szorította és combjához ütődve megzörrent a mackófejjel ellátott zacskó. Amint megláttam azt, hal illat csapott meg.       
– Nem félsz? – kérdeztem tőle.
– Nem – ingatta fejét, és szőke fürtjei követték mozdulatát. - Miért tenném?
– Más vagyok. Ijesztő. Szörnyeteg – feleltem és hátrébb léptem. Erre ő megint megrázta kobakját és a térdére mutatott, amin egy apró, madármintás tapasz ékeskedett és fogát szívva letépte. Pici, piros pötty buggyant ki a nyomán, amit ujjára vett, utána megérintette a kitüremkedést szemöldököm fölött.
– Egyformák vagyunk – tolta elém a két ugyanolyan vörös pontot, amiknek lassan felsejlett a neve. Vér… Mindketten vérzünk… Mindkettőnké ugyanolyan színű. Szóra nyitottam számat, amin végül csak keserves sikoly jött ki. Mellkasomba éles, szúró érzés nyílalt, ami az egész testemet elöntötte.
– Eltaláltam! Gyertek – szólt egy rekedtes ember, mikor a földre estem. Lepillantottam a fájdalom forrására, ami egyre nagyobb foltban terjeszkedett hálóingemen. Nem kék volt, nem zöld, nem sárga és nem is színtelen… szép, élénk, akár egy alma. Olyan, mint mindenki másé. Én is közéjük tartozom.
– Egyformák vagyunk – ismételtem erőtlenül.