Ugrás a tartalomra

Jelige: Holdraforgó – Portré a margóra; Hurrikán

Portré a margóra

 

Késő esti magányos órákon,

mikor fekete lyukban reked az álom,

én a sötét éjszakába burkolózom,

hagyom, hogy nehéz lepelként eltakarjon:

engem, a hibáimat, mindent, ami én vagyok.

Társalgok a Holddal, a régi barátommal,

és azt mondja legyek most nyugalommal,

mert mi bizony rokon lelkek vagyunk,

tündöklő holdfázisként változunk.

Csillagok szegélyezik az utunkat,

és porukban lassan megleljük magunkat.

Már nem zavar az ér a szemem alatt,

amiben cseppfolyós melankólia folyik,

és az azúr gondolatokkal összegabalyodik,

és hagyom, hogy dagadjon a patak,

repedjenek a (könny)csatorna falak -

ott úszik vele minden negatív gondolat.

Bár kívülről csupán barna szerkezet a szemem,

én azt egy kaleidoszkópnak érzem,

teljes színkavalkádban látom az életet.

Megszoktam már az ívét is,

ami egy történetet szokott mesélni

arról, hogy milyen Kelet-Európában keletinek lenni,

és elfogadtam a számat is,

ami megszokta a sztereotip kérdésekre válaszolást,

és a bántásokra nem választ adást.

Már büszke vagyok arra,

hogy a szemem nevetéskor félholdként csillog,

a szívem pedig sápadt Napként ragyog -

tudom, apa kedvenc csillagrendszere én vagyok.

Már nem képzelem a repedt számat

valaki egészen más arcára

és ha le is törtem egy kicsit, nem kell segítség,

összeszedem saját darabkáimat.

Nehéz volt megtanulni magamat megváltani,

és nem más szeretetére végtelenségig várni,

és bár óceán a lelkem, már tudok úszni,

nem vagyok én hajós kapitány sem,

hogy kikössek ezért valaki mellett,

ezért végre levetem a régi éj-leplet,

hogy megérinthessen az új nap szele.

 

 

Hurrikán

 

Azon a benzingőzös éjszakán,

mikor a kerítésen ülve szívtuk a kátrányt,

és a hátunk mögött borral öntözték anyukád kedvenc tujáját,

a szomorú mosolyod, akár a dohány

parázsló lyukakat égetett az ég anyagán,

hamva a szeplőiddel keringőt járt,

te pedig lehunytad a harmatos pillád,

ami lassan átáztatta az arcod sápadt vásznát,

és színeket kevert tengerként dühöngő szemeid alá,

én arra gondoltam talán kiteregetlek,

hátha felszárít a sóhajom szele.

De aztán már a halálról meséltél reszketve,

gesztikulálva, viharosan, elveszve,

én pedig végre megértettem,

hogy a hurrikánok miért pont emberi neveket viselnek.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.