Önmagam

 

Ez vagyok én, kínzó, hontalan,

Mindig sértő, s folyton úttalan.

Elveszett.. Talán ez a legjobb szó rám,

Magamat az élet tengerébe szórnám.

 

A tükör előtt állva mégsem látok mást,

Csak újra visszatérő, fájó látomást.

Sebeim egy mosollyal enyhíteném gyakran,

De a mosoly amit látok nem őszinte..-Hagytam

 

Hagytam hogy tönkretegyél te, igen,

Meg sem próbáltam védekezni sem,

Sosem akartalak elveszíteni,

Te mégis elmentél ennek ellenére is..

 

Örök félelmet ültettél te belém,

Hogy sosem leszek jó s sosem leszek elég,

Hát ez lett belőlem, ezer darabra tört váza,

Kinek se szerelme, se otthona, se hazája.

 

 

Ábránd

 

Elengedni vágy a szívem,

Engedd lelkem szabadon,

Ne engeszteld szép szavakkal,

Múlni vágyó alakom.

Ne mondd azt hogy átgondoltad,

Ne mondd azt hogy akarod,

Ne ígérd hogy változtatnál,

Úgysem foglak szavadon.

 

Vagy tán mégis foglak,

Akarom hogy akarod,

Vagy mégsem mert meggondoltad,

Neked jobb lesz hajadon.

Azt ígérted itt leszel majd,

Azt ígérted hajdanon,

Itt leszel ha bús csillagok,

Feslenek majd arcamon.

 

De mind csak ábránd,

Mert nincs semmi mi megmaradt,

Csak hazugságod hittem egyszer,

S most pedig csak elragadt.

Mert szavaidnak hittem én,

S tetteidet vélve,

Rá kellene jöjjek rég,

Hogy ennek itt már vége.