Jelige: Mandulafa − Ha majd visszatér a nyár; Tulipán a sivatagban

Ha majd visszatér a nyár

Menekültem, a föld minden mocskától menekültem,

Mert nekem nem kell látszat, és mesés küllem,

Csak a szárnyaim.

S ha úgy is tűnik, meggyengültem,

Nem igaz. Jó ez így, így a legjobb,

Hogy töröttek a lábaim.

 Erős szárnyú, törött lábú gólyamadár:

Ez lett belőlem.

Már csak arra mehetek, ahol nincsen határ,

Mert minden akadály menekül előlem,

Már csak arra mehetek, ahol az ég nyitva áll,

Mert ez a föld hazug és erőtlen.

 Elmegyek, és nem térek vissza soha talán,

Jó társ leszek a szabadság oldalán!

Nekem már csak az ég kell,

Nem kell többé a föld,

És ha valaha látsz kettesben az éggel,

Amit nekem szánsz, azt csakis az éggel közöld!

 Mert én nem ide tartozom, nem a sárhoz,

És nem a földhöz!

Amíg itt lenn minden elkárhoz,

Szívem az éghez költöz.

Most elmegyek, s ha valaha visszatérek talán,

Azt csak akkor teszem, ha már visszatért a nyár.

Tulipán a sivatagban

Egy forró, messzi táj homoktengerében,

Egy kis piros tulipán a napban fürdik éppen,

Minden apró szirmát a nap felé mutatja,

S parázsló hiúsággal mosolyog a napra.

Hogy hogyan került oda, ő maga sem érti,

De ha értené, akkor sem tudna hazatérni,

Hiszen minden annyira messzire van innen,

És a tulipánnak nincs szárnya, de még lába sincsen.

S megkérdezi halkan: „hogy lehet így eltévedni?”,

De hiába kérdezi, nem válaszol senki,

Csak a nap látja őt, csak ő szól hozzá lágyan:

„Te olyan jó helyen vagy, itt, az örök nyárban,

Úgy ragyogsz, mint én, és szép vagy, és hibátlan,

Nincs számodra jobb hely ebben a világban,

Itt ragyoghatsz igazán, itt látszol egészen,

Itt nem tűnsz el sok tulipán tarka tömegében.”

És a tulipán ismét csak mosolyog a napra,

Nincs is rá oka, hogy a mosolygást abbahagyja,

Ott, egy messzi táj homoktengerében,

Most is mosolyog, és a napban fürdik éppen.