Keservek

 

Hamu vagyok, martalék,

Fakó, szürke morzsalék.

Homokként elporladok,

Fatörzsként elkorhadok.

Csak létezem, nem élek,

Nincs vágyam, nem remélek.

Sodródom céltalanul,

Mindegy mi hogy alakul.

Én ilyennek születtem,

Elveszek az üresben,

Magába nyel a semmi,

Az életem csak ennyi.

 

 

Szomorú fűz

 

Fáradt fűzfa búskomoran

Hajlik le a dombról,

Ágán csalogány nézegeti,

„Vajon mire gondol?

Vajon miért oly letört,

Oly nagyon miért szomorú?

Hisz nap virít az égen,

Sehol felhő, sehol ború.

De ha nem ez bántja,

Hát miért lógatja lombját?

Tán megunta rég szeretett,

Dús, zöld füvű dombját?

Vagy talán csak levelei

Húzzák le az ágát?

Gyökerei nem győzik

Tartani magasságát?”

Csak nem érti, hát megkérdi,

A fűzfát a csalogány:

„Mond, mi bánt, te nagy szomorgó?”

S a válasz egy szó: magány.