Önarckép

Én vagyok az, aki a zebrán átkelve csak a fehér csíkokra lép,

én vagyok az, akiről mindenkiben él egy ellenszenves kép,

én vagyok a korlátolt határtalan kép-

zelet, a szétvetett, de legalábbis képletes ideg, 

én vagyok, akitől mindenkit kiver a hideg,

én vagyok, akitől folyton azt kérdezik, anyád hogy engedheti meg ezt-

meg azt,

hogyha kamasz 

vagy muszáj-e így kinézni.

De én vagyok az is, aki provokálja a sorsot,

aki akkor is iszik egy kortyot,

ha a víz nem válik borrá, 

vagy a bor vízzé.

Én vagyok az, akit a megfelelési kényszer csak néha őröl porrá, vagy szed ízzé,

én vagyok a hajnali konyhaablakon rezgő pára,

én vagyok a neon éjszaka vad indiánja,

én vagyok az, akivel nem állnál szóba,

egy repedt tükrű kocsmai mosdóba, 

és én vagyok az a  lány, aki némán áll,

de agyában duzzad és forog

roppan és morog

a rengeteg kimondani való dolog.

A lány, aki szereti ezt az életnek nevezett

bekeretezett 

absztrakt 

leletet,

ami egykor talán lehetett

az, aminek terveztetett,

de most már csak egy 

Isten szemébe ragadt,

mocskos szálkadarab.

És én vagyok én, 

még ha néha 

lennék inkább más

bőrébe bújva,

mert nehéz énnek lenni,

önmagamnak örökösen megfelelni.   

 

 

Tél

 

Melankólia reszket a párás üvegeken,

A tél acélfogával a csontunkba harap,

S a jéggé fagyott hópihék megkezdik hajnali őrjáratukat. 

 

Álmainkon átzuhan a mozdulatlanság.

 

Szájunk levegőért kapkodva mered a mélyülő égbolt felé,

S tűhegyes nyilait dobálni kezdi a dühödt, Isteni december