Szerelmetes SMS

 

Szia Zita, nem írsz vissza?

Zita cica! Írjál vissza!

Ott tali a bárban, tiszta?

Pont a lila pultnál, biszta!

Jön ha risza, szem azt issza,

Látva Zita nőd se gizda,

Ezért Zita írjál vissza!

 

 

A tökéletes nő

 

Tüzed,

Imádott lelkem,

Lelkedbe vesztem, s érted szól a nyelvem,

Holtbiztos – érzem – megdől összes elvem,

Nincs lexikonban, szótárban mit érzek,

Balfék szavakban, mondd el most mit érek?

 

Lám írni szebbé Őt költő se képes

– Pont mint az elméd szépséged se téves –,

Mégis gyagyás mód itt van verse néked,

Önnön hibámból nem lészek Tevéled.

 

Mint mind e percben bájod jár eszemben,

Nincs is reményem, látszódik szemedben.

Több vers parányabb, több biztos kevés lesz,

Nem szebb Tenálad, s engem meg kevéslesz.

 

Angyal sem ér el, példás árja lelkem,

Nem vagy beképzelt, így van hő szerelmem.

Versenyre – borsóm – véled cár se kelhet,

Hozzád hasonlót száz ember se lelhet.

 

Négy rész csinált rég, szép, eszményi hölgyet,

Pompás leányért – érted – bárki ölhet.

Égalj piros már, Holdad mostan éled,

Tűzben fogantál, arcod szép Tenéked.

 

Nem huny ki, láng jár bűbájos szemednek,

Bárkik ha látják, mindent elfelednek,

Mindent mi gond, gáz, fényűzően ékes,

– Szép mint a gyertyák – álomszép, de fényes!

 

Díj orrba szépség csókolnák a reggel,

Kedves füled még éjjel-nappal, esttel.

Ím orr s az ember már gyilkolna tényleg,

Így fül – tüzes szer – s nincs nyugtom ma végleg.

 

Ódát idéző, csókot kapsz Te lélek,

Ajkad vöröslő, méltatják a népek.

Lángokban ajkad, fogsor s szája szépek,

Nézel vidáman, már azt érzem élek.

 

Rabságba ejtő nyárnak lánya, hője,

Költőnek épp dől érted most a fője.

Tűz hajzatocskád szőkén leng a szélben,

Hosszú hajacskád fényként lángol éjben.

 

Angyal ruhádon felszít tűzt az éked,

Lánggal borítod nézőid Tenéked.

 Meghűtni nem bír télnek hűse Téged,

Semmit sem ér így átöltöztetésed.

 

SZűz, szexi forrasz, lángol szíluetted,

Tűz mintha lobban, táncolsz úgy ha lejted.

Isten kinézett, formád jó s a kedved,

Úgy fémet edzett, mint formálta tested.

 

Ígéretes váll, kéz alkotja nődet,

Forró akár láng, tartom drága fődet.

Lábadra nyúlok, pöttömszoknya rejt el,

Edzett a combod, rabbá tett az ezzel.

 

Véled ma vágyik túlfűtvén a lelkem,

Így hűs oázis nékem hát szerelmem.

Estémbe fényár, éltem vagy Te nékem,

Szükséges ábránd, légy kérlek Te vélem!

 

Elfuthat élet – röpkén – bárhogy éled,

Ellángolok mert nem töltöm Tevéled.

Rozsdás a szívem, nálad nélkül éltem,

Szomjazlak édes, tűzt kortyol ma éltem.

 

Mindent a srácod néked nőm ha tenne,

Véled világon lángész férfi lenne.

Izmos karomból hordlak könnyen ehhez,

Nézek s hasonlót nem látok kegyedhez.

 

GYermekkel édim boldoggá tehetlek,

Nem bírsz de mégis szívemből szeretlek!

Éget hiányod, máglyán égek érted,

Önkéz halálom pár szó és eléred.

 

Örvendve várván fűt engem szerelmem,

Ellenben árván sajnos nincs kegyelmem.

 Nem járok érted, bár nincsen ma vétkem,

Ellöksz Te tőled, méreg hát az étkem.

 

Nincs jobb se télen: hozzád bújni kedves,

Éned nem éget, nyugodt vagy de lelkes.

Oly nélküled, hogy lávás árba vetnek,

Oly -féle minthogy kályhás lángba tesznek.

 

GYarló paliktól csorbítatlan élted,

Ámbár leányzó nincs egyforma véled.

Mint vész – globális – test forróbb idővel,

Élnék biz én is forró nyári nővel!

 

Ellen nem állok, hölgyed hosszan éljen,

Hős ritka bájod, lángod hosszan égjen!

Mint tűzijáték felcsillansz az éjen,

Szép szenvedélykém Jézus szója védjen!

 

Lángolva csillag fénylesz fenn az éjen,

Napnál Te szebb vagy, nincs ember ki érjen.

Klassz Úr-ajándék éltem vesztem érted,

Száz hódolódért hő szépség a vérted.

 

Egy Móna Lízá voltál rég Te nézve,

Nincs senkinek lám véled szemben érve.

Nap nélkül elhull minden lét szerelmem,

Így létem elhuny hő híján kegyelmem.

 

GYullasztva tánccal, sőt észelme főddel,

Felszítsz ezáltal testeddel s erőddel.

Állam leesvén már klastromba mentem,

Éltem keresztjét már hátamra vettem.

 

Érted kibírnám, hogy törjél be ívbe,

Felrobbanok hát, érted; meine Liebe.

Felcsaptak égő lángok srác szivében,

Nem vágysz ezért lőn elmúlás pszichémben.

 

Lelkembe lánggal főnix száll be nékem,

Atléta izzad most gyöngyözve vélem,

Úgy ég a Reichstag: gátlanná tüzed tesz,

Végső nyugágyam hamvasztó „sütő” lesz.

 

Villám belém csap, lángszórók kisütnek,

Mennykő esik majd – ellenzel – szivünknek.

Tűzt lő a sárkány, erdőtűzt ha nézek,

Mint cserje pusztán, s tűzhányó hogy’ égek.

 

Elnyert a kondid, már felmérhetetlen,

Épp mint a gógyid, pont úgy verhetetlen.

Kávé mi forralt, oly mértékbe’ tetszel,

Lángokba’ látlak, s éjjel-nappal edzel.

 

Láng és madárszó, orcádon van élet,

Lány – mily vadító! –, tűz alkotva éltet.

Tűzzel simítasz, mint napfény a képem,

Lelked cirógat, mert izzítod éltem.

 

Ekképp Te rólad: „pompázat” – rebegnek-,

,,Afródité vagy, nem csak földi gyermek!”.

Forró derékért széktámlád irigylem,

Égnek biz’ érték, császárnő a kincsem.

 

Másutt születtél, égbolt pislogott fel,

Összes pityergés éretted zuhant el.

Szeplőtelenség látszik szép szemedben,

Apró, de – szépség –  nagy láng vagy szememben.

 

Mennyből lehulltál, mozdonysínre érek,

Mint J. Attilát meggyilkol mit érzek.

Nézlek s hasamban pillangók repülnek,

Véllek naponta s hő álmok kerülnek.

 

Ifjú! Irigylem, más vesz körbe téged,

Álom ha repdes, már oly -féle lényed.

Tűzünk parázslik, forrón átölellek,

Mindenki s én is rendkívül szeretlek.

 

Nem napsugár volt, mint éterbe jöttem,

Úrhölgy s az égbolt, élet vagy fölöttem.

Izzó oroszlán csillag- – nyári – képed,

Tízből ezer-száz pontot nyújt Tenéked.

 

Díszes ma dresszed, kandalló ha szemben,

Szépség, de megtelt, lángok kék szemedben.

Bűnös legyek mint, bűn élést ha rejted,

Áldom szülőid, kultúrát növelted.

 

Összes barátnőd mind-mind marha szépek,

Hölgyed Vezérnő, szárnyas csöppnyi lélek.

Izzó egészed, nem mindenki részed,

Csak kik szivükben bírják már egészed.

 

Rút langyiságot nem hallhatsz felőlem,

Szívem neked kong, 'langyos’ messze tőlem.

Vénuszt, Helénét, szultánnőt se féled,

Sőt fáraóné sem bír el Tevéled.

 

Összes „Te” híján – nem jó – űr a létem,

Megszáll a sátán, tűz és láng a végem.

Enyhébb a bú, kín, lelkeddel ha élek,

Szívem ha áhít végzettől se félek.

 

Kincs test ha alszik, s rózsás ágyra fekszel,

Lángod nem alszik, hálás közbe’ tetszel.

Ágyat teremtés csúcsáért vetettek,

Téged királyném mindenhol kereslek.

 

Rendelkezem, jaj, bármely jó erénnyel,

Fel kell ma hagyjak minden szál reménnyel.

Mondták:,,kis ördög”: nagy s angyalka lelkem,

Szikrák szivünk közt, mégsem vágyol engem.

 

Elmondom ékem, részvéted remélem,

Nem vágyol engem, s érted jól elégem.

Lelkem ha bűnös; légy nékem kegyelmem,

'D’ mint Disz ördög, hogy lángol szerelmem!

 

Vized,

Elbűvölő szépségem,

Lángos parázs lesz, forróság a lelked,

Híján vizednek; tisztítótüzed fed.

Ámbár nedűvel szomjt megsemmisítesz,

Asztalra nékem szomjoltót terítesz.

 

Elnyűtt hajótest pompás kincse, bölcse,

Számomra tenger jobbnál jobb gyümölcse.

Álmodni nem tud költő ily de szépet,

Pingálni nem tud festő ily de képet.

 

Meglőtt Kupídó, Ámor-nyíl a szívem,

Hal szép aranyból, édes drága szívem.

Tény: baklövést biz’ nem hallok felőled,

Hidd el hiányzik ballépés belőled.

 

Létembe hősnő, tenger szépe, gyöngye,

Éltemnek első, extrém ritka hölgye.

Elsőre lesvén szívem szép szigetben,

Szépség-királyném lelkemben ligetben.

 

Egy csepp ha folyt már orcádon – de szépen! –,

Légzés elállt hát, fürdött lám a fényben.

Hal mennyi vízben csúcs lét annyi benne,

Arcod – ha képlet – há-kettő-o lenne.

 

GYémántos égszín mily szépség szeméked,

Könny-mosta szemdíszt megtörlöm Tenéked.

Két szép Öreg-tó, pillantása könnyed,

Mint Által-ér: jó, tengerkék a könnyed.

 

És most ha drágám dzsákuddzíba ül be,

Nyalnák-harapnák káprázatnyi fülbe.

Nem művelek mást orroddal se kincsem,

Túl szép a drágám s éneklő a pintyem.

 

Lágy csókod enyhít szomjúmon, de mézes!

Ajkad – s Te – sós víz ellentéte: édes.

Tengerbe’ sziklát hullám mossa verve,

Izgin fogacskád nyelved nyalja kenve.

 

Elbűvölő lány, enném én a tincsed,

Oly mint a hullám, haj fenségi kincsed.

Mindegy ha kócos, légyen vízbe vízes,

Keblen simult ott nékem tízbe tízes.

 

Gönc s víz körülfont, dresszed képe nedves,

Formádra látok, megváltás ma kedves.

Biztos, hogy – édes – legszebb vagy fedetlen,

Bárhogy ha nézlek kedvellek kegyetlen.

 

Érték a külsőd, nem más nőbe lested,

Mily’ szexi sellő, nedves már a tested.

Szint’ semmi gúnyád, tengerpartra fekszel,

Táncolsz Te hullám, így oltári tetszel!

 

SZépséged ámít attraktív körömmel,

Mint fodrozó víz hozzám érsz örömmel.

Lábad lemosnám, Jézus mint a népnek,

Szebb látomásnál, pompás lány az égnek.

 

Sáros ha elmém; megtisztítod éltem,

Víz nélkül elvész, tisztítsz mosva vétkem.

Híján vized s lét értelmezhetetlen,

Nyár már esőzés nélkül tűrhetetlen.

 

Éltetsz a vízzel, vázás rózsa élte,

Nem csak kisember, minden pára léte.

Éltem ha csónak vágyódás a tenger,

Nincsen remény vagy hányódik csak ember.

 

Gáláns vizet kéz borrá játszva tenne,

Zápor nekünk még egyhangú se lenne.

Hátát lemosnánk egymásnak mi ketten,

Elszánt poétád asszisztálna ebben.

 

Bent hálna elméd megnyugtatva vízben,

Testtel pihennél fenséges sok ízben.

Gyertyákkal édes szundíthatna lényed,

Masszázsom ékem kényeztetne Téged.

 

Együtt ha úszunk nékem szív kedélyes,

Rád senki nem tud mérges lenni édes.

Szem csukva lát így cél nélkül kerengek,

Él-tiszta kútvíz épp rólad merengek.

 

Név mit találok szókat meglesőben,

S arcod ha látom szállongó esőben,

Vésés homokban szépség névre téved,

Hangod pataknak csörgeddzése néked.

 

S létnek ma szirtről véget vetne érted,

Asszonyt a költő bálványozna – Téged-.

„Vénuszka” régtől Willendorfban ismert,

Szebb nála víz-nőd, császár is felismert.

 

Légy citromos víz forróságba’ pintyem!

Bárány – ma szült – így szenteltvízi kincsem.

Lágyan simítlak, hozzám húzva Téged,

Forrón karollak, nincs szépségbe’ féked.

 

Ebből fakad:,,jó”-t, „példátlan”-t beszélnek,

Lám, tény: imádó, szép versekkel élnek;

„Forrás se tisztább, Ő Istennek éke,

Mennyekbe’ regnál, tündérrózsa széke.”

 

GYöngy Neptunuszkám! Táplálj égi hölgyem,

Úsznék de járnák; benned vízi völgyem.

Kancsó, palack, csap, bögrém is ma nékem,

Atlantisz őr vagy, jöjj hát úszni vélem!

 

Ég-vízipókos, pompás póki szellem,

És vízi csókos, vonzó csóki kellem.

Csapból Te folysz mert néked víz a lelked,

Százból a hetven, s ebből áll a tested.

 

Lennék kabátból néked száz esőben,

Lelked Poszejdón – vízálló – de nőben.

Nincs név közölve, s nép kívánna ingyen,

Fogynak betűk el, bár még vége nincsen.

 

Víz foly le rólam, fúlnék vízbe érted,

Könnyembe fúltam, nem látlak ma Téged.

Ürmöt befojtva, s búmat, bajt a vízbe,

Éned beloptad már tengernyi szívbe.

 

Elmégy? Patakból csorgózik ki vérem,

Tenger habából olvaslak ki ékem.

Bárkám feneklett, vonzalmadba’ vérzem,

Bár elmerültem szomjúságot érzem.

 

Látod? Folyó még zátonyt hozna létre,

Eddzél az elmén, testen napra-hétre!

Akként erősítsz elmét és a testet,

Mint vízfolyás ím; már építi medret.

 

Ellenben árral hurríkánra képes,

Mindössze annak, kit nem kedvel édes.

Tóparton állok, sártengerbe lépek,

Bánattal alszom, nálad nélkül élek.

 

Mint Níagárán; zúgást vízbe félem,

Szűz Máriás lány, fáj: nem vagy ma vélem.

Mert megszülettél; ünneplünk Te véled,

Léted varázs – tény –, s elhullok Te érted.

 

Biztos nagyon klassz úszkálás gyönyörben,

Csókolni ajkad záporzó örömben.

Úgy élni mint hal tókék vízbe véled,

Bús elme rólad fix már el se téved.

 

Elszállt karácsony, bár kérném a lényed

– Nem szóba ontom, nem bír el Te véled –,

Tejben s a vajban megfürdetve, lélek,

Szobrot Te rólad vések meddig élek.

 

Tündér-tavon túl tisztálkodsz örömre,

Hattyúk taván dús tükröd víz örökre.

Fátyol zuhanyzás, tó néked medence,

Hűs vízesés bár, nem kell száz kemence.

 

Elvégre nem kell szépversenyre menned,

Már szép vagy édes, gátlan bármit enned,

Nem vagy Te puffancs! Strandok pompa nője,

Álom pasiknak, s író szíve hője.

 

Gejzír ha lennék megnyugtatna lelked,

Hűs víz lehűt és tengerparti telked.

Békém Tevéled meglelném szeretve,

Sőt óceánt meg szétúsznám keresztbe.

 

S szívem dagályban, rajtad van figyelmem,

Bár most apályban, jöjj hát, van türelmem!

Húsvéti nyúl sem hoz szebbet ma nékem,

Bár most aszály lett, elszáradva végem.

 

Éltetsz ha csermely, – mert az nőd a népnek,

S pompás kis ének, mint vonzó szirénnek –,

Nem kell a pénz, bank, semmi s más se nékem,

Csak szíved – óhaj –, hadd lakjon ma vélem.

 

Gondom s időm hát átadnám Tenéked,

Kínzásnak is már ellent állok érted.

Hány kósza csepp zsong kozmosznak vizében,

Annyit hiányzol költőnek szivében.

 

Bár tudta tudtom: nem kellek Tenéked,

Szív súgta folyton: bízzak bízva érted.

Folyván a cseppek, zápor gyengületlen,

Mélyén szivemnek vér foly rendületlen.

 

Elfut kis élet, bármily jól is éled,

Elfoly ha csermely: nem lészek Tevéled.

Szent lány eképp én öntöttem ki szívem,

Véled – Te szépség – töltöttem ki szívem!

 

Nem csak szerelmem, víz is véghetetlen,

Sármod s a kedved, bájod védhetetlen.

Ad főm belőle, s több lész így Te lelkem,

'Ó’ s óceán lent, mily mély szép szerelmem!

 

Földed,

Oltári tündérem,

Gát fog vizet még, nem lészek Te véled,

Mint ló vizet kér, szomjazlak ma Téged.

Isten teremtett; úrt földből s a hölgyed,

Ár elvisz engem, mert nincs itt a földed.

 

Oltári kincsem! Föld perdül körötted,

Hidd el szivemben nincs ember fölötted.

Fix, hogy nem alkot: szobrász ily de szépet,

Földből virágzol s ebből sarjad élet.

 

Mennyben s a földön – bízom nem felejted -

Legszebb a gyöngyöm, Földünket jelented.

Az függ Te tőled, nem – szívem – Te tőle,

„Nem földi nő ez?” – gondoltam belőle.

 

Kérdés jogos lesz: Föld ily pompa nővel?

Bolygón a legszebb, harcolsz drágakővel.

Oly ritka kincsünk, jó szenvedni érted,

Egymást szeressük, kérlek kérve Téged.

 

Elbűvöl orcád, csókolnám-e körbe?

Fognám a bordád, smárolván le közbe!

És homlokod majd, Grand-Kányon se szebben,

Két drágakő rajt’, klassz gyémánt ez ebben.

 

Zajló zafírtól édes-kék edények,

Földdel ma játszó fényűző remények.

,,Két szép szem” – írom –, Földnek szépe lenne,

'Íriszke’ – bírom! – szem-bokréta benne.

 

Ezt téve orral, füllel még Te édes:

Pusszantva csókkal, rágnám én negédes.

Sok nép akar, hölgy, bírván annyi színben,

Mint él szülőföld hálás honfi szívben.

 

Depresszióm nincs, csíz alkotja nőmet,

Földgáz s olaj mint, mily nyújtván erőmet.

Falnám az ajkad, fogsort nyalva körbe,

Nyalnám a szádat, szívnék nyakba közbe’.

 

Búzás hajadnak szántóföldi nője,

Sárgás kalásznak szédítő mezője.

Legszebb simulván szőkés haj kebelre,

Vagy pont borulván szépséges fejedre.

 

Ágy karmazsinból angyal szállt a földre,

Gyémánt aranyból álmot szánt a völgyre.

Bíbor s ezüstből szabták rád ez éked,

Bársony selyemből van gúnyád Tenéked.

 

Rózsás anyagból formálták a tested,

Éltem tavasztól legszebb színbe fested.

Izmodba csontod, földben szikla szépe,

Idmodba dombok, pompás forma képe.

 

Hűs földbe hulló magból szexi lány lesz,

Csókolva buzgón boldoggá a láb tesz.

Én átkarollak s tedd ezt is Te vélem,

Kézt kézbe foglak s éltem kedvvel élem.

 

Oh jaj de búsul nálad nélkül éltem,

Föld nélkül elhull, mentsd meg kérlek éltem!

Lét – röpke – elszáll, bármily hősül éled,

Lét-szikla elmáll, nem lészek Tevéled.

 

Lábam gyökért váj most már földbe félve,

Hisz’ nélküled hát elhantolnak élve.

Tiprasz belém, jaj, földben láb a lelked,

Szívben nyomot hagysz, sőt egy bánya elfed.

 

Ám nem muszáj így, légy köztünk a béke,

Múzsám legyél ím, szépségemnek éke.

Úgy eltakarlak, mint holt hőst a hölgyed,

Járjál Te rajtam, lész költőd a földed.

 

Lennék a szirmod – rózsám földön, égen, -

Rád fekve minthogy földön hó a télen.

És eltakarván szunnyadsz mint a földed,

Hegység magasság mily szépség a hölgyed.

 

Lent földet ástam, sok limlomba léptem,

Kincset találtam, s búmat, bajt letéptem

Rólam Te véled; legszebb név a létben,

Éltessen Isten – Téged nőm – az égben!

 

Azt vágyom én, hogy; véled haljak, éljek,

Névnapba’ legjobb, add hozzád, hogy érjek!

Mind földi lénynél: szebb, jobb príma éked,

Megházasodnék nőből minta véled.

 

SZép bánya lelked s alján pompa kéje,

Száz ékkövet rejt ismervén a mélye.

Száz üdvrivalgás mentén eljegyezlek,

Bár lenne így hát! Emlékezz, kereslek!

 

Hozzám ha ér szód: már nap tiszta fényes,

Nem vagy cukorból, bár nincs nő ily édes.

Oly mód erős vagy, mint dús földnek érce,

Oly szint Te szép vagy, mint hegy csúcsa, bérce.

 

Azt már ragoztam, hogy mily jót tehetne

Elméd, fokoztam, bármeddig lehetne,

Akkor se írnék műt oly szépre mint Te,

Főnk össze veszvén, földet rá szerinte.

 

Dönts jól, bocsáss meg, földet tégy perünkre,

Földön futó lesz, gondolj életünkre.

Hangod ma minden bajt elkerget innen,

Feldobsz Te ingyen, rossz kedv cirka sincsen.

 

Dúskálva létben legszebb vagy nevetve,

Ily szexi hölgyet nem láttam keresve!

Buksim ha bús már hajtom kebleidre,

Nem földre így hát földönkívülidre.

 

Lám tested az már, bújnék én öledhez,

Nem földi vagy lány, túl szép vagy Te ehhez.

Földtag kihez szól vallás annak érdek,

Vallom: csodálód van néked temérdek.

 

Ekképp: dicső hős! – néked nőm rebegnek,

S mondják: igéző, van férjed kegyednek?

Ételt kreált lány földed sok személynek,

Érett nyuszókám ízlesz száz egyénnek.

 

GYöngyöm, csokim légy! Hegy-dombot teremtesz,

Ily szexi hölggyé lányt edzőterem tesz.

Építi frissen természet – s Te edzed –

Dombját s hegyét – mert így lesz jó a tested.

 

Ellenben, ám még földrengésre képes,

Mint föld borát én úgy szomjazlak édes!

Kérlek, ne pusztíts, építsünk helyette,

Mint szent Atyánk ím földünket szerette.

 

Kedves madárdal hangoztatja lényed,

Hegy közti visszhang mondott vissza Téged.

Fában monogram, minket ró a késem,

Szívünk homokban, földön porba vésem.

 

És lám mozog még, mégis jár a Földed,

Szép földanyánk légy, embernép körötted.

Mindenki óhajt: földművesnek étel,

Nékem nagy Ő vagy, vétektől kivétel.

 

Nőd szexi testét, földrajzát ha nézem,

Báját hetedhét földrészen megérzem.

Kedvem ha rossz biz feldobhat ha nézlek,

Sejhaj s a comb is, testformád igéznek.

 

Nagy domború hölgy, dombos földed édes,

Ágyamba bújj, jöjj, véled vágy veszélyes.

Földtől koszos lét vár híján kegyednek,

Lányt nyakba venném s csókolnák kezednek.

 

Egyforma földdel: csepp kozmoszba mérve,

Apró, pediglen lény csak rajtad élve.

Véled csodás lány; mindig jobb kedélyem,

Fognám nyakacskád, tedd ezt hölgyeményem!

 

Kár, hogy barátod nem lennék Tenéked,

Frendzónba nem vonsz, földosztást feléred.

Apró, de föld vagy létnek tengerében,

Nincs baj ha látlak; földöntúli éden.

 

Egyben ha látszódsz: úgy érzést teremtel,

Mint hogyha matróz új földet fedez fel.

Életkorod mint földtörténet éve,

Érett s stabil mint had földvárba véve.

 

Dús mint Egyiptom (föld termékeny éke),

Szép rózsaszálom – ifjú hölgy – a béke.

Szálljunk le földre s föld alján a HÉV-en

Látod? Te érted harcolnak, de héven!

 

Tán ég szakadván? Föld indulva néked,

Föld-lég rakéták repkednek Teérted.

Mint – földi eprem – nőként nőt szeretnek,

Én – földi szedrem – lányként úgy szeretlek.

 

Ám agg ha lennél s ráncos mint a földed,

Úgy is szeretném pompás, príma hölgyed.

Elhagytuk egymást – mint ágat levélje –,

Kettőnk lehullván föld-éltét leélje?

 

Már föld ölel meg lassacskán helyetted,

Lágy hamvaim meg szálldosnak feletted.

„Tartsd észben ember: por vagy s lesz belőled”,

Föld ápol, elfed távozván Tetőled.

 

Angyalba bízván bájos nődre tettem

Voksom de jaj, hát, földben tönkre mentem.

Drog vagy Te mert én függőddé ha lettem

Fájdalmam enyhébb s egyből jobb a kedvem.

 

SZáműzz a jóból – rosszt tennék ha néked –,

Mindenhol is jó, bár legjobb Tevéled.

Földed beszántván, rózsát vetsz szerelmem,

'R' mint a rózsák, oly bájos szerelmem!

 

Leged,

Ennivaló gyönyörűségem,

GYöngyszép mezőföld, mint szellő kötetlen,

Vad földesúrhölgy: vágyok rád töretlen!

Nincs földcsuszamlás itt van hogyha éked,

Nem földieb lány – mily szél hozta lényed?

 

Égő tüzed láng, táplálod legeddel,

Mozgatsz vizet s lám: földet fellegeddel.

Mozgása légnek hangot vált ki, éltet,

Mint nőd zenész sem szerzett oly de szépet.

 

Látván először létben mint Te lényet,

Menny-glóriás hölgy hinté rám a fényet,

S láttam, hogy Isten földből hogy’ teremte,

S emberbe létet léggel hogy’ lehelte.

 

SZárnyat Te kaptál arkangyalka lelkem,

Angyal Te voltál, rád felhőbe leltem.

Ám meghalunk mind, mert nincs itt a léged,

Oly bomba; „Ízisz” vállalt rája Téged.

 

Így már a kettőnk hattyúpár lehetne,

Szép arc s a költő bringáról leesne.

Szellő simítván arcocskádra, szíves,

Bőröd tapintás, kéz számára ízes.

 

Vonz kékvirág szem, Mennyes-kékje égnek,

Díszek Tenéked s égszínkéken égnek.

Mint vonzalom harc, kasszusz belli szép szem,

Ámbár imádlak nem kedvelsz Te mégsem.

 

Enném az orrod, légzésed de édes!

Vagy pont füled most, csábos mód szeszélyes.

Honnan van ihlet? Csak tőled merítek,

Néked vöröst egy szőnyegből terítek.

 

Sőt Júliámnak szél szó dallam, ének,

Mily szép a szájad – földöntúli gének!

Szép fog, kacér csíz, csókolnám a kelmed,

Úgy mint a szájízt meglelném a nyelved.

 

Minden csodásat, jót megtestesítesz,

Hajból – aranyhaj – versenyt sem veszítesz.

Zászló lobogván, vagy Nap-szín a délben,

Szőkén hajacskád büszkén leng a szélben.

 

Oly nyolc neked, lány, hogy van dressz az élben,

Szexin feszül rád, vagy pont leng a szélben.

Oly lenge, hogy szél azt elfújva felfed,

Sejtelmesen szép, vágykeltően elfed.

 

Nőtested ámít, szépséged tetézve,

Légzés eláll így: látképedre nézve.

Szélként a táncnál oly pompás a tested,

Hajló virágszál vagy szélben ha lejted.

 

Drágám ha néked sem vállon se kézen

Nincsen ruhád mert szél lebben merészen,

Fullos vagy, adlak! Lég s felfedve keblek,

Szoknyát ha fúj, ah, kínzás embereknek!

 

Durván bevesznek lég híján kegyedbe -

Szél fújta testem juttat majd eszedbe.

Elszáll madárkánk s éltünk egybe véle,

Elszáll, jaj elszáll létünknek levéle.

 

Akkor hiányzol s kívánlak ha légzem,

Szellőcske nyáron vagy nékem Te, érzem.

Ám hátba szúr lét s nem lészek Tevéled,

Egy szem nevetgél, másik búra téved.

 

Véled szivecském turbékolna édes,

Lelked galambként szentlélekkel ékes.

Adnám kabátom rád buzgón a szélben,

Mézédes álmom s illattal vagy élben.

 

Ágyad de lennék! Izmos testre fekve

Boldog lehetsz, lég! Nincs párod keresve -

Romcsin vacsiznánk, borral jó a kedved -

Sok szép palántát táplálhatna kebled.

 

Libbenve légként országszépet éred,

Szép Júliámért ért vágnék – megéred!

Mondj boldogítót, nyíllal szívt lelőtted,

Híres modell, óh, híred jár előtted.

 

Azt rólad írtam: kincs vagy! Rossz e tettem?

Orkánt arattam, merthogy szélt vetettem.

És jő a kérdés: biztos jársz Te nékem?

Nem volt pasid még, mert bölcs lány vagy ékem.

 

SZépség ha bűntény s indok büntetésnek,

Úgy Nofretéténk választ bűnsegédnek.

Tetszel, hiába, s nem szívlelsz Te – érted –,

Így szélmalomharc melyt én vívok érted.

 

Téged dicsér jó angyalkórus égen,

Kis rózsabimbó voltál anno régen.

Most már kinyíltál, állat kedvi tőled,

Szép szél, Te kincs lány, haljak hát előtted.

 

Minden nap első és végső a képzet

Rólad, Te szép nő, s hozzád húz a végzet.

Bűnben ha fúlok légzőkészülékem,

Búvárpalackom, mennyel békülésem.

 

Írisz ha látszik s más rejtvén felőled,

Úgy épp elég is, legszebb rész belőled.

Bőségbe szállnánk hőlégballon elven,

Tóparti sétát tennénk így mi ketten.

 

Gazdag lehetsz majd vélem s én Tevéled,

És léggitárral játszhatnánk ha véled.

,,Légtársaságát nyerd el légteréhez!”

Légellenállás, légörvény mi fékez.

 

Azzal csatám jár, légpuskák sebeznek,

Lassan leáll már versem bár szeretlek.

Zengik: tiéd lány sok jó égi érdem,

Tudjuk: neked jár minden földi érem.

 

Híján neked, lány, nincs vers – kell az éned!

Mint távfutónál; szomjúm oxigéned.

Mert én ha látlak járok fellegekben,

Négyből elem vagy s öt sorszámod ebben.

 

Akkor ha csaptam szélt buzgón Tenéked,

Felhőbe láttam bárhol járva Téged.

Felhőd akár mély, szálló álom – édes –,

Azt rózsaszínné festetted Te fényes.

 

Lent hurrikán hölgy, forgószélre képes,

Sőt tigrisem fönt tornádóval ékes.

Nem mindnek ámbár, annak csak ki tépte,

Annak ki hitvány s mindennek mesélte.

 

Ám édesem jó, és edz is keményen,

Buckát homokból épít szél serényen.

Ekképp Te rólad: bombázó csevegnek,

Mert tény: az alkat durván jó kegyednek.

 

Légből kapott tán fennkölt költeményem?

Nem túlzok én ám, nem csak véleményem.

Ám légtlenítés, nem lészek Tevéled,

Vár légüres tér, nincs itt hölgyeményed.

 

Erdőnek erdész, légkör fent a Földnek,

Fénylő folyó, ér, tápláló a völgynek.

Kell nőiség, óh, kellesz lány kegyetlen,

Mint légriasztó bombázások ellen.

 

Légrés növénynek, sejtnek légcseréje,

Drágám az ember légzőszervi mélye.

Légtámadásban bunkernek fedése,

Akváriumhal lélegzőztetése.

 

Nézésed és már járásod ha nézem,

Csípődbe ringás hab tortán csak ékem.

Légszennyezéstől védsz szívvel kis éges,

Vicces vagy és – sőt! – istennő is édes!

 

Egy vízköpőúr is megnézne Téged.

Jő tűz? Szökőkút akkor hölgyeményed.

Hő- s vízerőmű mily masszív a tested,

Föld- s légerőmű mily fortély a lelked.

 

Minden virágzik, rügy hajt merre lépted,

Széléneket mint angyalszó kiséred.

Cukros – telített – oldat nőd – oly édes –,

Puskám se csak mely még tűzelni képes.

 

Véled poétád tűzoltód ha lenne

Léglány – nyalánkság –, vízöntőd megenne!

Ily szexi has, hát csak néked van ékem,

Ily büszke tartás! Rád nézvén a végem!

 

Ár, tűz, leged s föld; ebből áll kedélyed,

Négy fő elem s öt múzsám szép személyed.

Már rég is írtam verset lány Tenéked,

Kínját pokolnak bírtam volna érted.

 

,,Láng-szóm irántad: ballépés” – beszéltem,

Bús elvetést majd bánattal tetéztem.

Tény is: viszonzás nem volt semmiképp sem.

Ellenben, ámbár nem vagy tévedésem.

 

Agg himnusz elmegy, mókát át Tenéked?

Nem gond remélem: próbálkozni véled.

Áldozva tollam róttam költeményem,

Bízom Te jössz majd édenkertbe vélem.

 

SZép nagy köszöntés végül két szülődnek,

Téged nevelvén érted készülődnek.

Téged se bánlak, hogy jártam felétek,

Végén imámnak búcsúzom, lelépek.

 

Táncos leány s egy csúcs érték a versbe’,

Kísérjen Isten míg szárnyalsz a mennybe!

Létben valótlan, legszebb így szerelmem,

'A’ s mint az angyal, hogy’ szárnyal szerelmem!