Ugrás a tartalomra

250 éve született Friedrich Hölderlin – 5.

1982-ben Ligeti György neoexpresszionista kamarakórus-művet írt Hölderlin-fantáziák címmel. A darab alapjául szolgáló három költemény egyike az Abendphantasie című óda, amelyet Hölderlin 1799-ben, súlyos egzisztenciális válsága idején vetett papírra.

 

A szépség sorsa

A költemény kezdőképei árkádiai táj időtlen idilljét árasztják: a napi munka után elpihen a dolgos világ – amint félévszázad múlva Arany festi rusztikus szalontai zsánerképében: „Este van, este van: kiki nyúgalomba!” De Hölderlinnél a föld, a tenger és a vásár kétkezi munkásai mellett felvillan a szellemi foglalkozásúak derűs esti összejövetele, baráti vacsorája is a hívogató lugasban, valamint – nemcsak epikusan, a meseszövés elemeként – a vándor, az otthontalan, az idegen.

A lírai énnek nem megnyugvást hoz a nap vége, hanem fájóan szembesíti kitaszítottságával, kívülállásával, elérhetetlen vágyaival. S bár a vers végén látszólag megbékél sorsával, a világ változtathatatlan rendjével, a szinte gúnyosan keserű önítélet – „túl sokra vágy a szív” – ennek ellenkezőjéről árulkodik.

Hölderlin nem sokkal azután írta ezt az ódát, hogy menekülésszerűen oda kellett hagynia házitanítói állását Frankfurtban, mert kitudódott a munkaadója felesége iránti vonzalma. A betegesen érzékeny fiatalember szerelmi csalódását megaláztatás és megélhetési bizonytalanság tetézte. E fájdalmakból gyöngyözött ki ez a csodálatos költeménye is. A költőknél persze ősidők óta hivatás – ha úgy tetszik: szakmai ártalom – a szenvedés, Hölderlint azonban még avatott tollú sorstársai fölé is emeli kristálytiszta képnyelve és meghökkentő formakultúrája.

Az óda alkaioszi strófában íródott, de ritmusa egyedien szabálytalan. (Ami könnyíti is meg nehezíti is az átültetését.) Hölderlin itt is bőven él a lírájára oly jellemző áthajlítással, amikor a versmondat átmegy a következő sorba (enjambement), méghozzá radikálisan, vagyis gyakran az alany és állítmány szerves kettősét is „eltöri”. További sajátságos ízt kölcsönöz versnyelvezetének, hogy előszeretettel cseréli fel a szórendet. 

A hatás (legalábbis az eredetiben) magáért beszél. Vagy inkább: a költő éterien emelkedett gondolataiért. Panasza az érző, gondolkodó ember örök panasza: „Ki mondhatná hát, hogy biztosan áll, mikor a szépség is csak sorsának érlelődik, mikor az isteninek is meg kell alázkodnia és osztoznia a halandóságban minden halandókkal!” (Hölderlin: Hyperion. 35. fejezet) 

 

Esti ábrándkép

Háza előtt, árnyékban ül békésen 
     A gazda, egyszerű tűzhelye füstöl.                                                                                                          
          Vendégvárón kondul vándornak                                                                                                           
               Békés falun át esti harangszó.

Tán most térnek kikötőbe hajósok                                                                                                     
     Távol városban, elhal a vásár víg,                                                                                                         
          Dolgos zaja, néma lugasból                                                                                                                
               Int közös asztal fénye barátnak.

De hová én? A halandók élete                                                                                                           
     Munka s fizetség; fáradság s pihenés                                                                                                      
          Forgása öröm; mért csak az én                                                                                                           
               Mellemben nem nyughat már a tövis?

Az alkonyi égen tavasz ragyog fel;                                                                                                    
     Rózsa virul számtalanul, békés                                                                                                     
          Aranyvilág; oda vágyom, ó,                                                                                                               
               Bíbor fellegek! Ott a magasban

Fénnyé s léggé oszoljék öröm és kín! –                                                                                              
     De ostoba kéréstől űzve tűnik                                                                                                      
          A varázs; jő a sötét s árván,                                                                                                               
               Mint mindig, állok az ég alatt én –

Jöjj hát most, gyöngéd szender! Túl sokra vágy                                                                                
     A szív; de végre, Ifjúság, ellobbansz,                                                                                        
         Te nyughatatlan, álmodozó!                                                                                                              
              Békés, derűs aztán az öregség.                                                                                                                                                          

Hudy Árpád fordítása                       

 

Abendphantasie

Vor seiner Hütte ruhig im Schatten sizt                                                                                             
     Der Pflüger, dem Genügsamen raucht sein Herd.                                                                                  
          Gastfreundlich tönt dem Wanderer im                                                                                                  
                Friedlichen Dorfe die Abendglocke.

Wohl kehren izt die Schiffer zum Hafen auch,                                                                                 
     In fernen Städten, fröhlich verrauscht des Markts                                                                                  
          Geschäft'ger Lärm; in stiller Laube                                                                                                 
               Glänzt das gesellige Mahl den Freunden.

Wohin denn ich? Es leben die Sterblichen                                                                                        
     Von Lohn und Arbeit; wechselnd in Müh' und Ruh                                                                          
          Ist alles freudig; warum schläft denn                                                                                                   
               Nimmer nur mir in der Brust der Stachel?

Am Abendhimmel blühet ein Frühling auf;                                                                                       
     Unzählig blühn die Rosen und ruhig scheint                                                                                            
          Die goldne Welt; o dorthin nimmt mich,                                                                                      
                Purpurne Wolken! und möge droben

In Licht und Luft zerrinnen mir Lieb' und Leid! –                                                                            
     Doch, wie verscheucht von thöriger Bitte, flieht                                                                        
          Der Zauber; dunkel wirds und einsam                                                                                    
               Unter dem Himmel, wie immer, bin ich –

Komm du nun, sanfter Schlummer! zu viel begehrt                                                                          
      Das Herz; doch endlich, Jugend! verglühst du ja,                                                                               
           Du ruhelose, träumerische!                                                                                                                
                Friedlich und heiter ist dann das Alter.

 


A felvezetőben Henri Rousseau (1844–1910) festménye
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.