Kitűnő, modor, veszedelmes jövő

A Marble Arch környékén idilli békesség honolt. Hamarabb indultam el, mint kellett volna, ezért még volt időm a baráti találkozó előtt, ahova igyekeztem. Kerestem egy közeli padot és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. A klasszikus angol irodalom számomra legkedvesebb művét hoztam magammal, a Dorian Gray arcképét, így az volt a tervem, hogy azt olvasom az idő elütése érdekében. Az első pár oldalnál tartottam, Dorian és Lord Henry éppen csak megismerték egymást, mikor hirtelen úgy éreztem figyelnek. Felnéztem. Alig három lépésnyire tőlem magas, fiatal férfit pillantottam meg. Kifogástalanul öltözködve ott állt engem nézve. Szőke, gondosan fésült hajjal rendelkezett emellett kék szemekkel, különösen szép jellemvonásokkal. A szituáció kezdett kényelmetlenné válni.

­– Elnézést! – szólítottam meg természetesen angolul. – Segíthetek?

Közelebb lépett, mozdulata egyszerre volt fenyegető és barátságos.

– Rólam olvas könyvet? – Emelte meg sétapálcájával a művet, hogy rálátást nyerjen a gerincre.

– Nem, dehogy, én…  – Ekkor leesett a tantusz. – Te vagy Dorian Gray?

– Személyesen. – Dorian helyet foglalt mellettem, keresztbe vetette a lábát. Kissé előre dőlve megpróbálta meglesni az éppen aktuális oldalt. – Ezt nem tudom elolvasni – állapította meg kissé csüggedten.

– Persze, hogy nem – becsaptam a kötetet. – Magyarul van.

– Akkor mondd el miről szól! – puhatolódzott tovább.

– Rólad – adtam kitérő választ. – Megvan már a festmény? – Nem először olvastam a könyvet, ezért tudtam az összes történéséről.

– A festmény? – hebegte Dorian kiesve visszafogott magatartásából. – Honnan tud a festményről?

– Innen. – Kopogtattam meg a borítót.

– Ki írta ezt?

– Oscar Wilde – válaszoltam neki késségesen, figyelve reakcióját.

– Nem ismerem.

– Persze, hogy nem. De nem is ez a fontos. Színházba készülsz? Mert úgy nézel ki.

– Igen, igen…

– Bár elvihetnél engem is! – sóvárogtam. Biztos érdekesebb lenne, mint a buszra várni, amúgy is Shakespeare volt a kedvenc drámaíróm.

– Hát jöjjön velem! – Pattant fel Dorian. – Biztosíthatom csodálatos este lesz, külön páholyom van. Bemutatnám Lord Henrynek és Basil Hallwardnak.

Rögtön eszembe jutott melyik előadásról beszélt. Sibyl, a jegyese, borzalmasan fog játszani és az előadás után összevesznek, ami a lány öngyilkosságához vezet majd.

– Nem tehetem. – Az órámra néztem, kezdtem csomagolni. – Indulnom kell.

– Oh. – Dorian mélyen meghajolt előttem. – Örülök, hogy megismerhettem Miss.

– Én még jobban. – Próbálkoztam illőn pukedlizni, majd kényszeredetten elfordultam Doriantől és elindultam. Még egy pillanatra visszanéztem, de akkor már megint üresség honolt a Marble Arch körül.

 

 

Ép testben roncs lélek

 

NAPLÓ: 0. NAP

BOOTOLÁS FOLYAMATBAN

IDŐ: 00:00:00

ENERGIAVESZTESÉG ÉSZLELVE, IDŐ/DÁTUM TISZTÁZATLAN

ADAM 8.1.0 G.O.D. OPERÁCIÓS RENDSZER

MEGÉRKEZETT A KIJELÖLT PONTRA

HARDWARE ELLENŐRZÉS

HARDWARE ELLENŐRZÉS KÉSZ

JEL KERESÉSE…

NEM ÉSZLELHETŐ BEFOGHATÓ JEL

NEM SIKERÜLT CSATLAKOZNI A HÁLÓZATRA.

 

– Épp ideje volt, a francba is. – Karen hagyta, hogy a táblagép kicsússzon kezéből a kanapé süppedős párnájára. Hevesen megdörgölte karikás szemeit és a karórájára pillantott. Hajnali négy. Vajon megérte ennyit tökölni az egésszel, gondolkozott el, miután megállapította mennyire késő van. Egészen biztosan, hisz ebből még nagy hasznot is húzhat.

Ekkor surrogást és különös kattogó hangokat hallott a kanapé átellenes oldaláról. Egy humanoid forma kelt életre mellette, meglehetősen szaggatott mozdulatokkal. A teremtmény még ültében is magasnak látszott, meztelen mellkasa nem mozdult, mintha képtelen volna lélegezni, annak ellenére, hogy jól láthatóan ébredezett. Bőrének tónusa erősen hajlott az emberi felé mégsem téveszthette meg a szemet, egyszerűen nem volt igazi. Felpattanó szemhéjai ráncok nélkül simultak üveges szemgolyójára, amivel meredten fürkészte környezetét, pontról pontra felmérve a terepet. Mintha az elhagyatott hangárt a kanapéval és a múlt századi katonai helikopterrel mind meg akarta volna jegyezni örökre.

– Sikertelen a hálózathoz kapcsolódás. Próbálja meg újra. – bökte ki végül első szavait üresen, gépiesen. Csupán a hangszínéből lehetett megállapítani, hogy alkotója férfinek szánta.

– Nem csatlakozok a hálózathoz. – Karen újra a kezébe vette a táblagépet. – Pont ez volt a lényeg, hogy nem akarok, mert nem kell.

– Hely, idő/dátum és meteorológia adatainak lekérdezése sikertelen. Csatlakozzon a hálózathoz. – A mesterséges emberi forma arca mozdulatlan maradt, csak halk kattogás jelezte, hogy belső motorjai egy rendszert futtatnak.

– Letiltottam a hálózathoz csatlakozást, szóval ne próbálkozz.

– Figyelmébe ajánlhatom a prémium verziót az exkluzív interakciók használatához?

– Fogd már be! – nyögte Karen, miközben szélsebesen pötyögve a táblagépen próbálta megállítani a felugró kérdések tömkelegét.

Egy pillanatra csönd támadt.

– Megerősíti a némítási parancsot?

– Nem. – A lány sóhajtott, befejezve a parancs begépelését. – De több kérdést ne tegyél fel, rendben?

Nem érkezett válasz.

– Mi a neved?

– Adam 8.1.0. – Adam lassan, akadozva elmozdította fejét, tesztelve, hogy nyaka funkcionál-e. Ezután felemelte kezeit és ujjait sorban, egyenként összeérintette egymással, majd körkörösen megmozgatta csuklóit, melyeknek hajlatainál szétnyílt a műbőr.

- Munkaköri leírásod?

- Építésre és fegyverkezésre használt humanoid berendezés vagyok.

- Mit jelent az, hogy megérkeztél a kijelölt ponthoz?

- Ide kellett jönnöm.

Karen lassan bólintott.

– Találtam egy almappát a fájljaid között Adam, de nem tudok hozzáférni. Add meg az engedélyt.

– Melyik mappa?

– Classified_8.1.0_1791 almappa a Dokumentumok mappában.

– Nincs ilyen mappa.

Karen megütközve pillantott a mellette ülő, környezetét még mindig csöndesen szkennelő robotra, aztán a táblagépére. A mappa ott villogott előtte, makacsul megtagadva, hogy megnézze tartalmát. Az egyetlen, amit nem sikerült feltörnie, mert egy számára megkerülhetetlen rendszer védte. Mintha Adammel mondjuk olyan könnyű dolga lett volna. Két hete talált rá az utcán, azóta próbálta működésre bírni éjt nappallá téve. Örült annak, hogy e féle kincsre tehetett szert, mégis… ki az, aki egy ilyen berendezést csak úgy ideküld? Talán keresett valakit? Vagy csak meghibásodott és rossz parancsot kapott? Ennél jobb ötletek nem jutottak eszébe. Végül is most már működnie kell mindennek, hisz többször is rebootolta az egész rendszert.

– Állj fel! – adta ki a parancsot, hogy tesztelje a mozgással kapcsolatos funkciókat. Adam abbahagyta a szkennelést és egy egybefüggő sima mozdulattal talpára állt. Lépett kettőt, majd körbefordult lebámulva lábujj nélküli lábfejeire, mintha csak most vette volna észre, hogy egyáltalán léteznek. Arcának minden egyes pontja eközben mozdulatlan maradt. Karen követte őt, kíváncsian körbejárva a magas alakot.

– A legtöbb borító panelt le tudtam szedni rólad, főleg a végtagjaidról. De a mellkasodról és a fejedről nem. Miért? Szívesen megtekinteném vázrendszered egészét.

– Erre nincs válaszom. – Adam végig tapogatta említett testrészeit. – A testem előbb készült, minthogy én beleköltöztem volna.

– Homályosabban nem tudsz fogalmazni? – morgott a lány és kikapcsolta a táblagépet. – Úgy hiszem, készen vagyunk, többet képtelenség változtatni rajtad. Maradsz, ahogy vagy. A titkos fájlt egyelőre hanyagolom.

– Ahogy kívánod. És most mit parancsolsz tőlem?

– Hagyj aludni, ez minden.

– Aktiváljam az alvó módot?

– Igen. – Karen a kiszolgált katonai helikopterhez lépett, minek rámpája csak épp annyira volt nyitva, hogy ő átférhessen a résen. – Maradj itt – szólt még ki a robotnak. – Túl sokat melóztam veled. Agyvérzést kapnék, ha az időm kárba veszne.

Adam nem reagált a kérésre. Tett pár bizonytalan lépést megbizonyosodva saját működőképességéről, majd haladósabb tempóra kapcsolt és körbejárta a hangárt. A kanapé mellett kicsiny, gurulós asztalka állt, egyik kereke hiányzott. Benne különböző méretű műanyag rekeszek sorakoztak, szerszámokkal, csavarokkal és kábelekkel. A sötétzöld falak közé szoruló teret ezen kívül csak a méretes katonai helikopter foglalta el. Gyér világítást csupán a plafonról függő magányos lámpakörte biztosított. Adam leült a földre, térdeit az álla alá húzva alvó módba kapcsolt.

 

Ahogy Karen szemei felpattantak tekintete rögtön a gép falára felerősített órájára siklott. Tizenegy múlt. Most az egyszer nem érezte rosszul magát amiatt, hogy eddig húzta a lóbőrt, igazán megérdemelte. Kényelmesen nyújtózott, elűzve az álmosságot minden porcikájából. Ez a kialakított „szoba” nagy volt számára, régebben nem is egyedül aludt itt. A párnája mellé helyezett képre nézett, mi őt ábrázolta egy fiatal férfival. A bátyjával. Mindketten mosolyogtak, mögöttük város látképe terült el. Egy évvel azelőtt készült a fotó, mielőtt minden megváltozott. Ily távlatban elképzelhetetlen volt számára az az élet, annyira megszokta a mostanit. Felkecmergett, s a belmagasság miatt kissé meggörnyedve a kijárat felé osont meztelen lábain. Ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor lefeküdt. Egy idejétmúlt barna pulcsit hordott fehér overállal. Nem telt neki annyira, hogy csak úgy naponta cserélgesse a ruháit, másrészről a mostaniak jól védték az éjszakai hideg ellen.

A katonai helikopterből kilépett a hangár hideg betonpadlójára. Gubancos, göndör barna loknijait gyors lófarokba szorította, majd rögtön Adam után nézett. Meg is találta a robotot, ki álla alá húzott térdekkel a messzeségbe bámult az aktív működését jelző kattogó hangok nélkül. Karen a kanapé mellett álló gurulós kocsi fiókjából előhúzta táblagépét. Az is egy viharvert darab volt, másodkézből jutott hozzá, mint minden ingóságához.

– Ébredj! – utasította Adamet, mire az pár surrogó hang után egyenként megmozgatta ujjait, végtagjait és legutoljára felemelte fejét. Homorított háttal állt fel, ezután nyújtózkodást imitálva kihúzta magát. Groteszk látvány volt, emberi próbált lenni, mégis minden porcikájából sütött, hogy mesterséges. A lány megborzongott ettől.

– Máskor ébredj fel mielőtt én teszem.

– Ahogy kívánja. Ehhez szükségem van a pontos időre, és figyelnem kell az életfunkcióit.

– Mihez van erre szükséged?

– Egy chipre, ami az ön bőre alá ültethető műtéti úton. A prémium előfizetés által érhető el. 

– Nincs chip – jelentette ki Karen. – A pontos idő 11:13. Minden nap reggel hétkor kelj.

– Értettem.

– Most pedig ennivalót kell szereznünk. Legalábbis nekem. Számodra van a közelben pár napelem, megnézem, hogy működnek e. – Karen pár parancsot írt a táblagépen, mire a hangár ajtaja lassan kinyílt. Odakint világos volt és végtelen üresség. Egy, a látóhatár széléig terjedő füves mező közepén állt a koros katonai épület. Adam újfent elfoglalta magát környezete szkennelésével, ahogy követte Karent. A különböző gazok majdnem térdig értek neki, s mind egy szálig sárgásra voltak színeződve, szárazan zörögtek. Csontokra lett figyelmes, félig befedte már őket a föld. Ez felkeltette érdeklődését. Megtorpant egy égre sötét szemüregekkel meredő hulla mellett. Az arc felépítése olyannyira hasonlított az élő emberekére, hogy ez némiképp összezavarta.

– Segíthetek önnek? – kérdezte letérdelve.

Karen megtorpant hátra pillantva a lemaradt robotra, aki látszólag egy rég halott ember maradványaival folytatott diskurzust. 

– Most csak szarakodsz velem igaz?

Adam megragadta a koponyát felső állkapcsánál, ujjaival erősen szorítva a volt szájpadlás környékét. A csontról férgek potyogtak le éhesen, csakhogy földet érve a legközelebbi csigolyán élősködjenek tovább.

– Tedd le! – öklendezett a lány, miután képes volt feldolgozni a visszataszító látványt. – Tedd le! Már nem él.

– Fejformája megegyezik egy felnőtt férfiéval.

– Igen, az itt heverő maradványok feléről ez mondható el, de ennek ellenére halott az összes. Tedd már le!

– Értettem. – Adam feltápászkodott, kezéből a földre helyezte a csontot. Karent követve belerúgott a maradványokba, szilánkosra zúzva egy sor bordát, feltárva a maradék csontvelőn csámcsogó csúszómászókat.

– Hamarosan odaérünk. Látod azokat a fákat? Mögöttük pár házat találsz, kevesen élnek ott, csekély mennyiségű ellátmánnyal, de megosztják, amijük van.

Ahogy közelebb értek Adam is észrevette a kis viskókat a füstölő kéményeikkel és az állatokkal. Elhelyezkedésük alapján megpróbált egyezést találni velük a saját offline térképén, hasonló falura viszont nem bukkant. A hálózatról leválasztva helyzete ismeretlen volt számára továbbra is.

Két meggyötört arcú asszony lépett ki az egyik kunyhó ajtaján érkezésükre. Odabentről nehéz, zsíros illatok szálltak a szabadba.

– Karen? – kérdezte egyikük. – Ki jött veled?

– Nem él Martha. – A lány mindenféle invitáció nélkül átlépte a küszöböt. – Robot.

– Az árkon túlról? – kíváncsiskodott a másik.

– Fogalmam sincs. Találtam.

– Itt kint?

– Itt kint. Ide küldte valaki szerintem. – Karen körülnézett az egyszobás viskóban, szeme rögtön megakadt a fatüzelésű tűzhelyen terpeszkedő lábason. – Kaphatnék egy keveset?

– Persze, szolgáld ki magad. – Martha gyanakvóan Ademet méregette. – Vagy ő is megcsinálhatná nem? Ezeket szolgáknak használják az Árkon túl, igen?

– Úgy hiszem. – A lány megmerített egy mélytányért a gőzölgő húsos levesben.

– Milyen Árok? – Adam szemeiben az izzók egy pillanatra elsötétültek majd újra felvillantak ahogy adatbázisában rákeresett a helyre, de nem találta azt. 

– Az Első Védelmi vonal a Királyság körül.

– Nem a Királyságban vagyok?

Martha savanyúan felnevetett, s gúnyosan körbemutatott.

– Melyik bolygón éltél eddig?

– Letiltottam a hálózatról. – Karen úgy falta a húscafatokat mintha évek óta nem evett volna. – Kell nekem, hogy valami hívatlan katonai egységet hozzon a nyakamra.

– Mire akarod használni? – A másik asszony még mindig az ajtóban állt, kifele nézett, de a bentiekkel beszélt.

– Az attól függ, építeni tud meg harcolni. De talán át tudom programozni, hogy mást is csináljon. Most viszont mennem kell, a napelemekhez tartok, félek, lemerülne, ha még sokáig nem töltöm.

 

Dél múlt két órával mire Karen a napelemekhez indult. Szerencséjére kifogástalan állapotban találta mind a hármat, az egyikből még töltésre alkalmas kábelek is vezettek ki.

– Állj oda! – utasította a robotot és a megfelelő helyre mutatott, majd lefejtette a vázról a műcombot borító panelt, ami alatt különböző bemeneteket talált. Kiválasztotta a megfelelőt, majd csatlakoztatta a kábelt, mire kielégítően felvillanó zöld lámpa volt a válasz, jelezve, hogy a töltés sikeres.

– Szóval, - Karen a napelem tövében helyezkedett el a szárazan zizegő fűben, így Adam alakja egészen föléje tornyosult – miket építettél ott, az Árkon túl?

– Űrhajókat a cégnek, ami engem alkotott.

Karen a legjobb tudása szerint visszaemlékezett arra, amit a G.O.D. vállalatról tudott. Piacvezetők voltak a mesterséges intelligenciákat és robotokat forgalmazó cégek között. Összes gyártmányukat saját logójukkal jelölték, ezért gondolta, hogy Adam is hozzájuk tartozik. Habár a prototípust kevéssé ismerte, a védelmi rendszer eléggé gyengének tűnt a hackelés közben, leszámítva a titkosított mappát.

– A cég űrállomására mentek a rakéták?

– Honnan tud az űrállomásról? – Adam hangja a meglepettségnek szikráját sem tükrözte.

– Célszerű a szuperszámítógépet, ami az összes adatot tárolja és a hálózaton keresztül irányít minden egyes eszközt az űrben tartani manapság. Egy kis elővigyázatosság a védelem érdekében. Közeli ismerősöm beszélt nekem az egészről.

– Kollégám?

– Volt. Talán. Nem hiszem, hogy találkoztatok.

– Volt?

– Segítened kell megkeresni.

– Elveszett?

Karen felhorkantott.

– Nem. Természetesen azért kell megkeresni mert megvan. – Gúnyosan szemeit forgatva nézett fel a mesterséges intelligenciára.

– Mi történt?

– Elment. Jött érte a busz reggel, ami munkába viszi, de még mindig nem jött haza. A G.O.D. alapos, minden egyes lépésüket lejegyzik, s a szuperszámítógépbe feltöltik. Csak olyanoknak van hozzáférése, mint te.

– És miként kíván eljutni oda? Az űrállomás orbitális pályán kering éppen, messze a földtől. – Adam akkumulátora teljes töltöttséget jelzett.

– Ha engedlek csatlakozni a hálózatra láthatod a rakéták indítási ablakait?

– Igen.

– És el is tudsz vezetni egyet? Mindenféle segítség nélkül?

– Igen.

– Ezek szerint nem kell az irányítótoronyból vezényelni az indítást, távolról is kezelhető – gondolkodott hangosan Karen. – Mik a veszélyei annak, hogy én mindenféle kiképzés nélkül megyek fel oda? – kérdezte, miközben kihúzta a kábeleket a robotból, s visszarakta őket oda, ahonnan elvette.

– Űrbetegség, ami a gravitáció hirtelen megnövekedése, majd gyors csökkenése következtében alakul ki. Leggyakoribb tünete a hányás és az emiatt bekövetkező folyadékveszteség, mi életveszélyes állapotokhoz vezethet. – darálta Adam, miközben a napelemeket hátrahagyva elindultak vissza a hangár irányába. – Ezért nem használnak emberi asztronautákat, csak ha szükséges.

– De meg tudod menteni az életemet, ha úgy hozza a sors, igaz?

– Egészségügyi funkciókkal is el vagyok látva.

– Csodás. A legközelebbi indítási ablak?

 

Fél év telt el, mióta Adam felébredt a hangárban. Ez idő alatt korlátozottan ugyan, de hozzáférése volt a hálózathoz, figyelhette a rakéta indításokat és azok pontos helyét.

Karen a megfelelő felszerelések nélkül nem készülhetett az utazásra, azzal a tudattal vágott neki az ismeretlennek, hogy meg is halhat. Ezzel meg kellett békélnie. Továbbá, ha megszerezte az információt amire szüksége volt még vissza kellett térnie a földre. Teste biztosan megszenvedi majd a terhelést, de vállalta a kockázatot. Talált egy gyári ruhát, amit még bátyja hagyott ott, azzal kívánta álcázni magát. A robottal az oldalán még meggyőző is lehet az alakítása.

– Karen? – Adamet közelebb engedte magához egy kicsivel, átállította arra, hogy tegezze őt. Bízott benne, hiszen lényegében ő irányította, csak a mappa titkát nem tudta felfedni, s ez végtelenül zavarta.

– Igen? – Épp a helikopter belsőjét próbálta rendbe szedni.

– Ma van az indítás napja.

Pár pillanatra megállt körülötte a világ. Végül mély levegőt vett, s remegő hangon megszólalt.

– Hol?

– A Királyságtól északra, az Első Védelmi Vonalon kívül.

Karen kilépett a helikopterből. Adamet a kanapén ülve találta, éppen a semmibe meredt, valószínűleg az indítás adatait nézte át lelki szemei előtt.

– Tudsz helikoptert vezetni?

– Igen. Miért?

– Mert itt van egy. Készülj el, tíz perc és én is jövök. Vigyél engem a rakétához.

 

Alattuk terpeszkedett szürke felhőkarcolóival a Királyság. Bűzös gázok áradtak a levegőbe gyáraiból, autóiból, az emberek fuldokolhattak a hatalmas épületek között. Katonás rend uralkodott az utcákon, sehol sem lehetett dugót látni. Neonszínű, villogó plakátok fényei táncoltak a falakon.

Mint egy céltábla, gondolta Karen a katonai helikopterből óvatosan kihajolva. A három Védelmi Vonal között több volt a terület, mint amit maga a Királyság foglalt el. Rengeteg ember egy kicsi helyen szorongott együtt. A lány borzalmasabbat elképzelni sem tudott, mint hogy be kelljen költöznie. Ilyen szempontból nem bánta annyira pénzének csekély mennyiségét, miből nem futotta egy városi lakásra.

Adam vezetett, simán engedélyt kért a légtérbe való belépéshez, senki nem sejtett semmit. Végül is egy küldetésről tért vissza, így semmi sem számított túl meglepőnek. Természetesen feltettek pár plusz kérdést, de a robot készségesen hamis információkkal elfojtotta gyanakvásukat azzal kapcsolatban, hogy miért marad el hat hónapig avagy mi történt az internetkapcsolatáért felelős rendszerrel.

– Ereszkedünk.

– Rendben, már látom a rakétát. – Karen megigazította magán a halványkék kezeslábast, amin aranyhímzéssel a G.O.D. logója díszelgett. Eltakarta a szemét és visszahúzódott a gép belsejébe a felvert por miatt mikor landoltak.

– Mehetünk? – ugrott ki megkönnyebbülve, hogy újra földet érezhet a lába alatt. Még csak ha pár percig is.

– Csak velem léphetsz be erre a területre. – Adam a nő baljára állt, akárcsak egy idomított állat és megvárta amíg ő nem teszi meg az első lépést a kapu felé.

– Állj! – hívta fel magára figyelmüket egy fekete ruhás őr. Gépfegyverét szorosan mellkasához szorítva, készenlétben tartva közelítette meg a váratlan látogatókat. – Nem kaptunk értesítést szerelőkről. Hamarosan kilövés van.

– Csak a biztonság kedvéért vezényeltek minket ide. – A robot Karenre mutatott. – A felügyelőmmel még utoljára ellenőrizni szeretnénk a borítást, a szállítmány útja űrszemétfelhőn keresztül vezet.

– Azonosító szám? – Az őr még mindig bizonytalannak látszott, de nem kérdőjelezte meg a parancs eredetét.

– 1.7.9.1.

A férfi zsebébe nyúlt és egy mobilkészüléket vett ellő, minek adatbázisában rákeresett a számra.

- Több mint fél éve nincs szolgálatban.

Adam nem válaszolt.

- Nincs bejelentkezve a teljes rendszerbe sem.

- Hardwer hiba. – Vágott közbe Karen. – Újra kellett telepíteni, ez az első tesztje azóta, én felügyelem.

Úgy tetszett, hogy az őr igencsak elgondolkozik, tekintetét hunyorogva a nőre emelte.

- Maga ismerős nekem.

- A bátyám dolgozott itt.

- Azt hiszem találkoztam már vele. Igencsak nagy a hasonlóság.

- Fogytán van az időnk.

– Természetesen. Majd azért rákérdezek még a központban arra, amit mondott. Menjenek, csak pár másodpercük van, siessenek a toronyhoz. – Nyílt a kapu, utat engedve a füstölgő rakétához. Űrsiklókkal oldották meg a szállítást és közlekedést az űrállomás és a Föld között. Ezek nyújtották a leghatékonyabb megoldást nagy rakterük, továbbá újrahasználhatóságuk miatt. A G.O.D. gazdag cég volt, de ez nem azt jelentette, hogy tartózkodtak a spórolástól.  

– Kérlek kövess fel a toronyba. – indult meg Adam a lépcsőkön. Egészen a legfölső szintig kellett feljutniuk. Az utolsó fokra érkezve Karen úgy érezte kiesnek a lábai a helyükből, de rendíthetetlenül rohant tovább. A siklóhoz vezető rámpát már elkezdték bevonni. Kétsége sem volt afelől, hogy Adam fél kézzel a borításon lógva is ki tudja nyitni az ajtót, na de ő? Lesz, ami lesz, határozta el. Gyorsabb tempóra kapcsolt és a lehetetlen távolság ellenére ugrott.

A levegőben megállt az idő. Talpa alatt a mélység, kezei kapaszkodó után nyúltak. Látta maga előtt Adamet, ahogy az ajtón lóg. Utána kiáltott, de hangját elnyelte a süvítő szél. Lángok csaptak fel a rakéta alól. Karen az űrsikló vázának ütődött. Beüthette a fejét, mert vér csordogált a szemébe. A hirtelen többszörösen ránehezedő gravitáció lefele rántotta. Zuhanni kezdett. Aztán elhomályosult körülötte minden és elnyelte a sötétség.

 

Hatalmas nyomásra ébredt. Hirtelen levegőt sem kapott. Az ülés, amibe szíjazták, erősen rázkódott. Rosszul érezte magát.

– Adam?! – kiáltott fel félelmében. Úgy érezte szemgolyói bármely pillanatban átszaladhatnának a fején, keresztül koponyáján és ki a tarkóján olyan erősen préselte le testét a gravitáció a székbe. Maga körül látta az űrsikló irányításához használandó műszereket.

– Karen? – A robot alakja hirtelen látóterébe kúszott, ott ült mellette. – Mindjárt kilépünk a föld légköréből. Most 3 G nyomás nehezedik rád, ez nagy megpróbáltatás a szervezetednek, azt javaslom maradj nyugodt. 

Ebben a pillanatban abbamaradt a rázkódás. Simán siklottak. Az űr végtelenje sötéten ölelte körül őket. Karen érezte, hogy a hirtelen változás okán minden, ami a gyomrában volt a nyelőcsöve felé türemkedik. Öklendezni, szédülni kezdett.

– Adam? – nyöszörögte még egyszer. – Azt hiszem… Azt… Nem tudok tovább ébren maradni… Vezess… Vezess az űrállomáshoz…

Felöklendezett mindent, amit aznap elfogyasztott. Saját hányásának repkedő darabkáit látta utoljára, még mielőtt szemei lecsukódtak volna.

 

Hosszú szürke, henger alakú folyósón találta magát, a padlón. Kezeslábasának gallérja sárgás folyadéktól volt nedves. Erről eszébe jutott veszélyes útja az űrsiklón, biztos újfent elájult.

Levegő sziszegését hallotta jobbjáról, hol nehéz légzsilip zárta el az utat. Most az nyílt ki, Adam lépett be rajta.

– Látom felébredtél.

– Adam…

A robot letérdelt Karen mellé, kezében vizespalackot tartott.

– Meg kell kérjelek arra, hogy igyál. A dehidratáció életveszélyes állapotot is előidézhet.

– Hogyhogy van gravitáció? – fogadta el a folyadékot a lány.

– Az űrállomás kör alakú, forog, a centrifugális erő tart minket a padlón.

– Közel voltam a… Pontosabban az elmúlt órából származó egészség ügyi adataimat mondd el!

– A kilövés következtében rád nehezedő gravitáció megőröltette a szervezetedet, dehidratált lettél. Ha nem szíjazlak az ülésbe minden bizonnyal halott lennél, de mivel ez máshogy történt fizikai károsodást nem érzékelek rajtad. 

– Ez megnyugtató. – Karen rácsavarta a kupakot a palackra, majd kézfejével megtörölte száját.

- Egészségügyi funkciókkal is el vagyok látva.

– Már egyszer mondtad. Felfedeztek már minket?

– Úgy hiszik minden rendben. Még.

– A… táblagépem. Azt hiszem otthon hagytam.

– Kerestem egyet olyan, mint a másik. – Adam a vállán lógó táskára mutatott, amit eddig háta takart.

– Szuper. – Lassan, remegő lábakkal Karen felállt. Émelygett, de határozottan legyűrte hányingerét. – Induljunk!

– Vezetlek, ha megengeded.

Karen bólintott.

 - Kövess.

Tempós léptekkel végighaladtak a folyósón, jobbra fordultak, majd balra, azután… ezután Karen képtelen volt megjegyezni a fordulókat, lépcsőket és szobákat, teljesen Adamre bízta magát. A hőmérséklet egyre csak zuhant, s a bélelt kezeslábas sem védte meg a hidegtől. Egy őrrel sem találkoztak, csak munkásokkal, laborköpenyes orvosokkal vagy más robotokkal. Jó öt percig sem mentek még, mikor Adam megállt egy vörösre festett légzsilip előtt. Elfordította a rajta található ezüstösen csillogó kart, majd belépett a szobába. Odabent hidegebb volt, mint a folyósókon, Karen akaratlanul összerándult, karjait maga köré fonta. Dideregve a hatalmas képernyő elé lépett, min adatok ezrei cikáztak végig. Magát a gépet nem látta, mi a monitorhoz tartozott, de talált csatlakozókat a villogó klaviatúra mellett.

– Akkor van hozzáférésed a rendszerhez?

– Igen. – Adam a földre tette majd kibontotta a táskát, kivéve belőle a táblagépet és egy köteg kábelt. Csatlakoztatta magát a számítógéphez.

– Lássunk is neki. – Pár gombnyomással a lány elindította a táblagépet.

– Kit keresünk? – fordította el Adam tekintetét a monitoron megjelenő adatfelhőről.

Váratlanul Karen szemei elé kúszott az arc, akár egy szellem. Karjai libabőrösek lettek a kedves mosoly emlékétől, sóvárgott a csillogó zöld szemek után, mik úgy hasonlítottak sajátjára. Bárcsak még egyszer végig simíthatna a kusza tincseken. Sóhajtva lenyelte könnyeit.

– A bátyámat.

Adam nem reagált, hosszú ideig csöndben maradt. Végül halk, géphangon megszólalt.

– Classified_8.1.0_1791 almappa megnyitható.

– Micsoda?

– Classified_8.1.0_1791 almappát megnyithatja a rendszergazda.

– Vagyis én. – Karen nem habozott. Habozás nélkül a mappára nyomott. A feltárt információtól visszatért a hányingere. – Te meg akarod nézni? – kérdezte a robotot.

Adam bólintott, s abban a pillanatban, mikor rálátása nyílt az eddig ismeretlen adatokra emberi érzések hada rohanta meg géplelkét. Halálának pillanata megelevenedett előtte, újra élte a műtétek fájdalmát, a napot mikor új testben ébredt. Mikor megszűnt annak lenni ki előtte volt. Mikor előző életét, emlékeit elvették tőle.

– Karen? – Hangja más volt, élő, fájdalommal teli, remegő.

– Mi történt veled? – zokogott fel a lány, nem törődve azzal, hogy meghallhatják őket.

– Miután elmentem mindannyiunkat elfogták teljesen váratlanul… - Adam homlokához kapott. – Olyan kevésre emlékszem. Megfosztottak minket valódi énünktől, egy új, tökéletesebb porhüvelybe helyeztek minket. Jobb eszközöket akartak belőlünk formálni, de… de el kell hinned, legbelül semmit sem változtam. Ép testben vagyok roncs lélek. Karen, én…

– Elhiszem. – Karen szorosan ölelésébe vonta bátyját. – Örülök, hogy visszakaptalak…