Beszélgetés egy regény hősével

Péntek délután végre hazaértem dél körül. Az a hét is elég farasztó volt, nem csak a folyamatos tanulás miatt, de az osztályban sem éreztem túl jól magam. Nem is baj, hogy hamar vége volt a hétnek, egyedül lenni mindig jobban szereztem, otthon a szobámban, a kedvenc könyvemmel. Éppen a Szent Johanna Gimit olvastam. Valami megfogott ebben a sorozatban, olyan hétköznapi, mégis érződik rajta, hogy csak egy történet, tele elképzelt szereplőkkel és történésekkel. Nagyon bírok mindenkit, de a leginkább Renit, vagy teljes nevén Rentai Renátát. Már az első oldalak után is azt gondoltam, Reni bár valós ember lenne, még hozzá a legjobb barátnőm, de persze ez csak álmodozás, semmi több.

− Az álmok néha valóra vállnak. -szólt valaki az ajtóm felől.

Felpillantottam, el se hittem, amit láttam, az ajtóm előtt Reni állt a regényből. Nem tudom, hogy történt ez, de abban a pillanatban ez nem is érdekelt. Belépett a szobámba, és elkezdett nézelődni a könyvespolcomon.

− Én már mindet olvastam. − szólalt meg Reni.

− Én is. − mosolyogtam rá.

− Na és mi lesz a mai program? − érdeklődött.

− Nem tudom még, úgy volt, hogy elmegyek megtanulni jégkorcsolyázni. − válaszoltam neki.

− Mehetnénk együtt, megtanítanálak. − mondta mosolyogva.

− Benne vagyok. − ugrottam fel örömömben a székről.

Összeszedtem a cuccaimat, és elindultunk a korcsolyapályára. Mikor odaértünk kaptunk korit, és felöltöztünk.

− Szóval...− kezdett bele Reni amikor már a pályán voltunk.

− Próbáld megtartani az egyensúlyod, úgy, hogy nehogy eless. − mondta.

Azt csináltam, amit mondott.

− Most pedig, fogd meg a kezem, és induljunk el lassan. − magyarázta.

Elindultunk, az elején nehézkesen ment egy kicsit, aztán összejött.  Miután már tudtam korizni, egy órán keresztül köröztünk, az arcunk kipirosodott, és el is fáradtunk.

A korcsolyázás után elmentünk enni, mivel nagyon megéheztünk majd utána haza mentünk hozzám.

Jó volt egy napot eltölteni a kedvenc regényem hősével. Később Reninek már mennie kellett, így ennek a napnak vége is lett miután ő elment.

 

 

Hidden things

 

Reggel szokás szerint korán, már 7:30-kor felkeltem. Az ablakon kinézve láttam, hogy már a nap is fel kelt, így itt volt az ideje az készülődésnek, főleg, hogy már így is késében voltam. Szokás szerint elkezdtem a reggeli rutinomat. Miután ezzel végeztem, leszaladtam a konyhába. Szerencsére anya még otthon volt, így megkértem, hogy vigyen el az iskolába.

Beszálltunk az autóba, aztán anya elindult. Az iskola előtt leparkolt, adott egy puszit, és kiszálltam. A suli udvarán már senki sem volt, sietve vágtam át a folyosókon. A terem előtt megálltam egy percre majd benyitottam, ahogy beléptem rögtön 18 szempár szegeződött rám. Nagyon nem szeretem ha a figyelem középpontjában vagyok. Elnézést kértem a tanártól majd leültem a helyemre, a barátnőm mellé. A fizika óra unalmasan telt így első órában. Aztán következett a matek, töri, majd a magyar. Magyar órán írtuk amit a tanárnő kivetített. A csendet a hangszóró töltötte be.

− Sarah Parker, kérem fáradjon az irodámba.-hallatszott az igazgató hangja.

Értetlenül néztem körbe, aztán a tanár felém pillantott. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Ahogy sétáltam az ajtóhoz, hallottam olyanokat, hogy „most bajban vagy”, meg ehhez hasonló beszólásokat.

Kisétáltam a teremből, és idegesen vettem utamat az igazgatói felé. Vajon mit akarhat tőlem? Jó tanuló vagyok, nincs velem probléma sose. Bekopogtam az ajtón, a titkárnő nyitotta ki.

− Nyugodtan bemehet igazgató úrhoz.-mondta, majd leült vissza a helyére.

A biztonság kedvéért az ő ajtaján is bekopogtam. Hallottam, hogy bemehetek, így benyitottam. Beléptem az irodájába, és megálltam.

− Jó napot igazgató úr.− szóltam illedelmesen.

− Üdvözlöm Miss Parker, foglaljon helyet.− mutatott a fotelra.

− Biztosan kíváncsi, miért hívattam magamhoz.− folytatta.

Aprót bólintottam.

− Mint tudja, van ez a tanulmányi út, amit kisorolunk a diákok között. Összesen 3 ember vehet részt ezen, plusz azok akiket a diákok magukkal vihetnek. Az úgy 6.− mondta.

− Igen uram, tudok erről a lehetőségről.− válaszoltam.

− Annál jobb.− közölte. Maga lesz az egyik személy aki elmehet két hétre erre az útra. A részleteket majd e− mailen átküldjük.− folytatta.

− Én?− kérdeztem csodálkozva. De mi alapján van ez a választás?− tudakoltam.− Egyrészt a tanulmányi eredmény, másrészt pedig, hogy mennyire vesznek részt a diákok az iskola életében.− válaszolta meg a kérdésem.

− Akkor elfogadja ezt a lehetőséget vagy nem?− érdeklődött.

− Elfogadom.− mosolyogtam rá.

− Rendben, akkor végeztünk, mint mondtam a részleteket meg majd átküldjük.− mondta. Legyen további szép napja Miss Parker.− köszönt el.

− Köszönöm, önnek is.− búcsúztam, majd kiléptem az irodájából.

Már a következő óra ment, amikor beléptem a terembe, és szerencsére az utolsó is. Linda érdeklődött, hogy miért kellett bemennem az igazgatóiba, így el is mondtam neki, és ezzel együtt közöltem vele, hogy ő lesz az, akit magammal viszek. Mikor kicsengettek rögtön haza sétáltam, és elújságoltam anyának a hírt, nagyon izgatott lett, és kíváncsi volt, hogy hová megyünk, mennyi időre, mik a programok. Ahogy fel volt dobva a dologtól sokkal fiatalabbnak tűnt. Apa jutott eszembe. Vajon anya vele is ilyen boldog volt? Azt se tudom, hogy hasonlítok-e rá, nem láttam soha, és nem is ismertem. A gondolataimból a telefonom rezgése hozott vissza. Megkaptam az emailt amiről az igazgató úr beszélt, meg is nyitottam rögtön. A tanulmányi út Franciaországban lesz, azon belül Párizs, 16-17 éves diákok számára. Le volt írva, hogy hol lesz a szállás, mikor kell menni, melyik tanárral megyünk, megy egyéb ilyen érdekesség. 3 nap múlva megyünk, két hétre. Az utat az iskola fizeti, így nekünk csak költőpénzt kell vinni magunkkal. Elküldtem Lindának is a tájékoztatót, hogy tudja mikor megyünk. Időközben anya megkereste a bőröndöket. Elmondtam neki mikor megyünk, meg hogy hová. A korábbinál is sokkal izgatottabb lett, de azért láttam a szomorúságot megcsillanni a tekintetében.

Az a két nap elég hamar eltelt. Minden cuccom összepakoltunk az útra, és a gyülekező az iskola udvarán volt. Busszal mentünk ki a reptérre, az ablak felől ültem. Az út csendben telt, és elég gyorsan. Mikor a repülőről leszálltunk egy idegenvezető várt minket. Elkísért minket a Hyatt Regency Paris Étoile hotelba, ami egy 4 csillagos szálloda. Metróval mentünk el a szállásig, a szobák elég nagyok, az étkező, és a bár is hatalmas. Felmentünk a szobánkban, lepakoltunk, és egy kicsit pihentünk. Mára már nem terveztek semmi programot, így nyugodtan feküdhettünk az ágyainkban. Később lementünk vacsorázni, és ezzel vége is lett a mai napnak. Fáradtak voltunk, és mindketten hamar el is aludtunk.

A következő napokban város nézés volt. Megnéztük a Notre Dome-t, az Eiffel-tornyot, a Versailles-i kastélyt, na meg a Louvre-t ahol a Mona Lisa van elhelyezve. A további napokat pedig megkaptuk úgy mond „szabadnapnak”, ahol egyedül fedezhetjük fel a várost. Egyik nap Lindával épp a szobánk ágyán feküdtünk amikor hirtelen felsikoltott.

− Mi történt? − kérdeztem.

− A kedvenc bandánk itt lép fel Párizsban. − közölte.

Megnéztem a magazint amit a kezében tartott, és láttam, hogy a Blues of Even valóban itt lép fel, és ma este. Elhatároztuk, hogy elmegyünk. Elkezdtünk nézelődni a ruháink közt, hogy mi lenne alkalmas egy koncertre. Szerencsére mindketten találtunk megfelelő öltözéket. Az odavezető út könnyen ment, mivel a héten már jártunk errefelé, korán mentünk, hogy legyen helyünk az első sorba, mert tudtuk, hogy nagy lesz majd a tömeg, így is volt. Szereztünk helyet az első sorba, a srácok nagyon jól nyomták a koncerten, kedvenc számom tőlük a „Lost love”. A koncert után Lindával  elmentünk a mosdóba, mikor én végeztem, kiléptem a mosdóból, és elestem. Hogy hogyan? Biztos nagyon szerencsétlennek gondoltok, az is vagyok néha, de most nem voltam az, nekem jöttek. Próbáltam feltápászkodni amikor egy ki nyújtott kezet láttam magam előtt. Elfogadtam a kezet, majd az illető felhúzott.

− Nagyon sajnálom, nem figyeltem.− kezdett bele a srác.

A haja barnás szőke volt, arcát eltakarta a haja, de a szeme egyértelműen kék volt. Amikor megismertem a szemem a döbbenettől kitágult, aki előttem állt, nem más mint Noah Miller, a Blues of Even énekese, és gitárosa. Feltűnt neki, hogy felismertem.

− Légyszi, ne sikíts.− kérte könyörögve.

− Nem terveztem.− mondtam.

Úristen, el se hiszem, hogy Noah Millerrel beszélgetek. Megkönnyebülten sóhajtott fel, majd gyönyörű kék szemeivel rám pillantott.

− Egyébként jól vagy?− érdeklődött.

− Persze, semmi bajom.− mosolyodtam el.

− A koncerten voltál te is?− kérdezte.

− Igen.− válaszoltam,

− Na és, hogy tetszett?

− Szerintem nagyon jók voltatok.− szóltam.

− Mi a kedvenc számod tőlünk?− tudakolta.

− Lost love.− feleltem.

− Hmm, azt pont én írtam.− mondta.

Még mondani akartam neki valamit, de valaki hívta.

− Noah. − jött oda hozzá egy férfi.

Középkorú volt, hasonlított Noahra. Szerintem az apja lehetett az. Elköszönt tőlem, és elment vele. Nemsokára jött Linda jött ki, és elmeséltem neki a történteket. Örömében csak sikongatott, és minden részletre kíváncsi volt. Ahogy mentünk hazafelé, Lindának többször is el kellett ezt mesélnem, egy kicsit már untam, de örültem, hogy végre van egy ilyen sztori amit elmesélhetek. Azért ez egy igazi valóra vált alom volt, hogy találkoztam Noahval. Linda telefonjára egy értesítés jött, hogy holnap a bandának autogram osztása lesz és, hogy mindenképpen el kell mennünk. Bele is egyeztem, mert miért ne. Mikor haza értünk mindketten fáradtan, és emlékekkel feküdtünk le.

Másnap nagyon vártam az autogram osztást, mert végre megint láthatom Noaht. Elmentünk reggelizni, és míg nem volt ott az idő sétálgattunk egy kicsit a városban. Majd elindultunk az autogram osztásra, hatalmas volt a tömeg, mondjuk gondoltuk, hogy ez lesz. Mikor sorra kerültünk hagytam Lindát beszélni, közben Noah odaszólt nekem mosolyogva.

− Szia. Te vagy az?− kérdezte.

− Hello. Igen, én.− kacagtam fel.

− Reménykedtem benne, hogy újra találkozunk.− mondta.

− Oh. Igazán?− tudakoltam döbbenten,

− Természetesen, valami megfogott benned, és érzem, hogy nem ereszthetem.-válaszolt.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Totál megdöbbentem. Egy olyan srácnak mint Noah, pont én kellek? Félre hívott, hogy ne tartsuk fel a sort, a többi rajongó érdeklődve, na meg irigykedve pillangatott felénk.

− Még meg se kérdeztem, hogy hívnak.− szólalt meg.

− Sarah Parker.− válaszoltam.

− Hmm...tetszik a neved.− húzta mosolyra az ajkait.

− Köszi.− mosolyogtam vissza rá.

− Lenne kedved eljönni velem valahová?− tudakolta Noah.

− Persze.− mondtam.

Megbeszéltük, hogy hol fogunk találkozni. Az autogram osztásnak vége lett, és Noahval elbúcsúztunk egymástól, hosszan megölelt, majd elment a banda után. Linda odajött hozzám, azt mondta, hogy mennyire aranyosak vagyunk, és mennyire összeillünk. Elmondtam neki, hogy miket mondott, és azt is, hogy elhívott egy találkozóra. Linda szerint 100%, hogy bejövök neki, meg szerinte ez a találkozó egy burkolt randira hívás volt.

A nap további részében vásárolgattunk ajándékokat, és fotózkodtunk, hogy legyen emlékünk a Párizsi útról. Eljött a várva vár pillanat.

Felöltöztem csinosan, és elmentem a megbeszélt helyre, mikor odaértem ő már ott volt. Megfogta a kezem, és elkezdtünk sétálni. Egy étterem előtt álltunk meg, kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett. Majd leültünk egy asztalhoz, itt pedig a széket húzta ki nekem. Ez tényleg olyan volt mint egy randi. Rendeltünk, és elkezdtünk beszélgetni, elég sok a közös bennünk. Elmondtam, hogy már évek óta hallgatom a zenéjüket, és hogy mindig is oda voltam érte. Miután végeztünk a vacsorával, a Szajnához sétáltunk ki. A kikötő mellett volt egy kis hajó amibe beszálltunk, és a Szajna folyón hajókáztunk összebújva. Nagyon jól éreztem magam, életem egyik legjobb estéje volt. A randi végeztével elkísért a szállodámhoz, majd megcsókolt. Azt hiszem bele szerettem abba a srácba akiért egész életemben rajongtam, úgy éreztem, hogy a fellegekben járok, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Mikor felmentem a szobába Linda már aludt, elképzeltem ahogy reggel majd letámad, hogy milyen volt az este, magamban elmosolyodtam ezen. Lezuhanyoztam, átöltöztem, majd lefeküdtem aludni. Nagyon boldog voltam.

Lindával a következő napra, és egyben az utolsó előtti napra semmit sem terveztünk. Inkább a szobában filmeztünk, és beszélgettünk miden féléről. Úgy este felé kaptam egy hívást, ismeretlen szám volt.

− Igen tessék?− szóltam bele a telefonba.

− A kórházból hívom önt, Noah Miller látni szeretné.− közölte.

− Mi történt vele?− érdeklődtem aggódva.

− Autóbalesete volt.− mondta.

− Máris megyek.− közöltem, majd köszönés nélkül leraktam a telefont.

Sietve kaptam magamra a kabátot, és húztam fel a cipőt. Gyorsan tárcsáztam, és hívtam is egy taxit, majd elindultam. Linda értetlenül nézett utánam. Majd elmesélem szóltam oda neki, ezzel kiléptem a szobából. Mire leértem a taxi már ott is volt, beszálltam, és bediktáltam a címet. Amikor a taxi megállt, kifizettem a szállítási díjat, és berohantam a kórházba. A recepción szóltam, hogy Noah Millerhez jöttem. 395− ös szoba. Felmentem, bekopogtam az ajtón.

− Szabad.− hallottam Noah gyenge hangját.

Beléptem a szobába. A feje be volt kötve, arcán lila foltok éktelenkedtek, ahogy megláttam, a kezem a szám elé tettem, és felszisszentem.

− Ne nézz már rám így, nem a halálomon vagyok.− mosolyodott el,de láttam, hogy ezt a mosolyt fájdalmas volt neki megtennie.

− Hogy történt?− kérdeztem.

− Vége lett a koncertnek, és egy részeg férfi belénk jött, mi pedig lesodródtunk az útról.− válaszolt.

Nyitódott az ajtó, a nővér lépett be rajta, papírokkal a kezében.

− Minden rendben van, kivéve annyi, hogy sok vért vesztett, és ezt pótolni kéne.− mondta.

− Felajánlhatom a véremet?− érdeklődtem.

− Amennyiben megegyezik a vércsoportja a fiatalemberével természetesen.− közölte.

− Akkor menjünk, nézzük meg.− szóltam,

Noah döbbenten nézett utánunk.

Levettek egy kevés vért amit be is vittek a laborba megvizsgálni. Fél óra múlva visszajött a nővér.

− A vére tökéletesen passzol a fiatalemberéhez.− mosolygott rám.

− Akkor vegyük le a többit is.− szóltam.

Szó nélkül végezte a dolgát, majd bement Noahoz. A vérem már folyt is Noába a csövön keresztül. Pár perc múlva visszajött jött a nővér papírokkal a kezében, mi akkor már kézen fogva ültünk egymás mellett. Mosolyogva nézett ránk.

− Rokonok?− kíváncsiskodott.

− Nem tudunk róla.− mondtuk mosolyogva.

− Pedig a papírok nem ezt mondják.− szólt.

− Ezt hogy érti?− kérdezte Noah.

− A fiatalember, és a kisasszony DNS− e egy, és ugyanaz.

Elhúzódtam Noahtól, és csodálkozva néztünk egymásra.    

− Ez hogy lehetséges?− kérdeztük egyszerre.

− Én azt látom valószínűnek, hogy a szüleik elváltak, és nem tartották a kapcsolatot, és így önök nem tudtak egymásról.

Lehet benne valami nem kizárt. Akkor ezért nem ismertem soha apát, ezért nem mesélt nekem anya soha róla, mert el akarta felejteni. De...a fiát miért akarná elfelejteni? Most, hogy kiderült, hogy Noahval testvérek vagyunk, nem lehetünk együtt. Ő az első szerelmem, és eddig az egyetlen akit valaha szerettem. Úgy érzem összetört a szívem, és szomorúan néztem rá. Mindkettőnknek nehéz ezt feldolgoznia, alig egy napja még egymást ölelve csókolóztunk, most meg kiderül, hogy tesók vagyunk.

Felpillantottunk mindketten, mivel nyitódott az ajtó. Az a férfi volt az akit korábban láttam Noahval, az apja, és ha minden igaz az én apám is. Odalépett Noah− hoz, rólam tudomást sem vett, és leült mellé.

− Ez mégis mi?− kérdezte Noah, és elé tolta a papírokat.

− Ezt honnan szerezted?− érdeklődött.

− Hát apa, ez egy kórház, nemrég adták ki a papírokat.− válaszolta.

− Ezt értem, és a húgod, hogy került ide?− kérdezte.

Muszáj volt közbe lépnem. Odaléptem hozzájuk, rám nézett, és hosszan végig mért.

− Ugyan úgy nézel ki mint édesanyád.− mondta.

− Miért kellett titkolni tőlünk, hogy van egy testvérünk?− támadtam le a kérdéssel.

Ránk nézett, és elkezdett mesélni.

− Réges régen, mikor anyád terhes lett veled, pillantott rám, Noah akkor volt két éves, mi pedig épp a válás kellős közepén álltunk. Úgy döntöttünk, hogy ő fel nevel téged, én pedig Noaht. Soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer találkoztok.− fejezte be.

− És miért lett volna baj, ha tudomást szerzünk a másikról?− tette fel most Noah a kérdést.

− Nem lett volna baj, mert egyszer úgy is elmondtuk volna ezt nektek.− válaszolt. Örülök, hogy együtt látlak titeket.− mondta.

Noahval szomorúan néztünk egymásra.

− Szerintem én megyek is, holnap utazom vissza, és még be kell pakolnom.− szóltam, megtörve a csendet.

Megöleltem Noaht, és az apámat is bizonytalanul. Kiléptem a szobából, és fáradtan haladtam végig a folyosókon. Hívtam egy taxit és a szállásra mentem. Hosszú nap áll mögöttem. Bepakoltunk, majd elmeséltem Lindának a történteket, azt mondta, hogy ez olyan mint egy film. Bárcsak az lenne, gondoltam magamban. Végül lefeküdtünk, és elaludtunk.

Másnap a csomagjainkkal mentünk le a földszintre. Leadtuk a szoba kulcsokat, majd a repülőtérre mentünk. Felszálltunk, és egész végig meg se szólatunk. Anya boldogan várt otthon, nagyon hiányoztam neki. Megbeszéltem vele is a dolgokat, és ezzel vége is az én történetemnek.