Jelige: Narcissa486 − A meccs; A lény

A meccs

A fülemben dobogott a vér. A közönség fújolt. Engem. A fények elvakítottak. A szervezők az edzőmmel együtt tanácstalanul állnak a zsűriasztalnál. Valami technikai probléma merült fel a kivetítőkkel. Hívtak egy szerelőt, aki tüstént neki is látott a vezetékekkel babrálni. Az emberek már türelmetlenek. Az edzőm hüvelykujját feltartva fordul felém, jelezve, hogy minden rendben. Aha, minden szuper, tényleg! Csak éppen a hátamon patakokban folyik az izzadság, pedig még el sem kezdődött a meccs; a szívem majd’ kitör a mellkasomból és az egész nézőtér utál. Igen, valóban minden rendben.

− Mekkora egy pancser az ürge. Ennyi idő alatt én már háromszor is megjavítottam volna. Csak a csatlakozóval van a gond, amit egy hülye is meg tudna csinálni. Fél kézzel, miközben kólát iszogat.

Annyira belemerültem a gondolataimba és a stresszbe, hogy észre sem vettem, mikor került mellém a srác. Mivel a lámpák csak a központi teret világították meg, így túl sokat nem láttam belőle. Alacsony, az egyik keze zsebre van dugva, a másikban dobozos kólát tart. Haja göndör és az arcán valami eszméletlenül idegesítő, mosoly ül.

− Feszültnek látszol – állapítja meg csevegő hangon, miközben kortyol egyet a kólájából.

Húha, mondták már neked, hogy te egy zseni vagy?!

− Várj, kitalálom. Most jön az a rész, amikor a fejemhez vágod, milyen béna és tehetségtelen vagyok, hogy mennyire utálsz és mindezek felett úgysem fogok nyerni? – hadartam le egy levegővel a kérdést, amelynek minden tagját legalább egy embertől már hallottam. Lehet bunkó vagyok vele, de jelenleg csupán az érdekel, hogy mihamarabb húzzon el.

− Eszemben sem volt ilyeneket mondani rád. Sőt, szerintem nagyon menő, hogy lány létedre bokszolsz.

Gyanús volt a kedvessége. Nem vagyok hozzászokva, hogy így bánnak velem.

− Lány létemre? Ezzel azt akarod mondani, hogy egy lány túl gyenge a bokszoláshoz? Ja, inkább a barátnőimmel kéne naphosszat plázáznom, igazad van.

− Én ezt nem mondtam. Inkább azt, hogy ne foglalkozz olyanokkal, akik ezeket mondják rólad. Régen engem is szekáltak, de most…….én vagyok az egyik legmenőbb arc. – mutatott büszkén magára.

− Miért mit csináltál, hogy egyszerre ilyen „menő” lettél?

Halványan elmosolyodott és ezt felelte:

− Mondjuk úgy, hogy a barátaimmal megmentettük jó pár ember életét.

− Az király. – nem nagyon hittem neki, de kezdtem megkedvelni. – Figyelj, köszi, amit az előbb mondtál. Tudod, sokan az első pillanattól kezdve kinevetnek és ellenem fogadnak, mert lány vagyok.

Meglepetésemre erre hitetlenül felnevetett:

− Azért, mert lány vagy? Ismerek én olyan elvetemült csajokat, akik Rambóként küzdöttek meg a legádázabb szörnyekkel. Az egyikük a legokosabb lány, akit ismerek, mégis, aki először látja buta „szőke nőnek” hiszi, a hajszíne miatt. De idővel elkezdett nem figyelni erre. Ne hagyd, hogy ezek lerombolják az önbizalmadat, inkább mutasd meg, ki rejtőzik benned és üsd ki az ellenfelet! Hadd lássa mindenki, milyen kemény fából faragtak!

Még felfogni sem tudtam a szavait, mikor a mikrofonba közölték a hírt, miszerint sikerült a problémát elhárítani, és kezdetét veheti a mérkőzés.

− Akkor azt hiszem, én most megyek. Sok szerencsét! – azzal – mielőtt akár köszönetet is mondhattam volna – az ismeretlen fiú belépett a közönség őrjöngő soraiba, de utoljára még egyszer rám villantotta ikonikus, csibészes mosolyát, így egy pillanatra megláthattam az arcát. Nem, ez lehetetlen. Mégis ő volt. A fiú az egyik kedvenc könyvszereplőm volt. Leo Valdez, Az Olimposz hősei sorozatból.

Az edzőm már a kötélnél várt és türelmetlenül integetett felém. Hatalmas vigyorral a képemen léptem be a ringbe.

A lény

A pompás, opálkék űrhajó nagy sebességgel szelte át az ismeretlen galaxist. Kwankii hatalmas szemeivel a kinti sötétséget fürkészte, amit csak az itt− ott elszórt csillagok fénye tört meg. A legénység tagjai, mintha csupán űrsétára indulnának, vígan nevetgéltek, kártyáztak és egyik ablaktól a másikig futva bámultak kifelé. Kwankii látóterében egy vörös bolygó képe jelent meg. A hangosbemondóban felharsant egyik tudósuk hangja, hogy közölje velük a legfontosabb tudnivalókat:

− Mellettünk látható az Arzonil. Átmérője 25 396 manukrota, sűrűsége 1,5 perchil, az Uzartól mért távolsága 5 321 348 522 000 manukrota. Sokan a „vörös bolygó” néven emlegetik, mivel az ott fellelhető vasoxidban gazdag por és homoknak köszönhetően a felszíne piros árnyalatúnak tűnik. A légköre fajunknak belélegezhető. Ellenben nem szándékozunk leszállni rá.

A vörös objektum lassan eltünedezett a láthatáron. Kwankii először vett részt egy ilyen nagyszabású expedíción. Az osztag feladata −  akikkel jött −  ismeretlen galaxisok, planéták, csillagok felkutatása és feltérképezése.

Ő egy, a Felgurjia csillagrendszerben található, az Uzar bolygón élő kvantolinok közül. Ennek a fajnak igen sajátságos kinézete van, az Felgurjiában nincs hozzájuk hasonló. Alacsony testüket azúros, nyálkás szaruhártya fedi, fejükön hét szem, orruk csak egy kicsi kitüremkedés az arcuk közepén. Jobb kezükön tíz, a balon tizenegy, lábaikon pedig négy− négy ujj van.

Az Uzaron leginkább mezőgazdasággal foglalkoznak, így az nem számít jelentős kereskedelmi pontnak. Népe egyszerű, a természettel és a technológiával harmónikus életmódot folytat. A szomszédos égitesteken élőktől szerzik a technikai eszközöket, nyersanyagért cserébe. A tudomány még fejlődő, de sok energiát fektetnek felfedezetlen világok utáni kutatásokba. Az űrhajó utasai is e célból keltek útra.

Az Arzonil elhagyása után hosszú szakaszon csak sűrű feketeség következett. A többiek kezdték elunni magukat. Páran előrementek a pilótafülkébe beszélgetni, mások unottan tovább játszottak. Kwankii is szívesen beszállt volna, de félt, hogy elzavarják. Korához képest kisnövésű volt, alig érte el az 1,2 krotát (1 krota = 120 cm), emiatt aligha tudta volna megvédeni magát a kötekedőktől.

− Hamarosan elérjük az úticélunkat, ezért kezdjék meg a felkészülést a leszállásra. – figyelmeztette őket a kapitány.

Magukra öltötték a védőfelszerelést, ami egy hagyományos űrruhához hasonlított, az alapfelszereltségét viszont felturbózták. A sisakrészbe beépítettek egy tolmácsgépet és egy holografikus képernyőt, az alkari részbe színes fiolákat tettek, bennük gyógyító és veszélyes szerekkel. Ezenkívül személyenként ellátták őket egy− egy széles hatótávú, többfunkciós lőfegyverrel is. Mikor mindenki elkészült, a főablakhoz tömörültek és nézték a közeledő égitestet. Felszínét nagyrészt víz és szárazföldek alkották. A földrészek, mint megannyi penészdarab, úsztak a fakó víz színén.

− Nemrég figyeltünk fel erre a bolygóra, miközben a Tejútrendszert vizsgáltuk. Számos feljegyzés említést tesz egy bizonyos „kék bolygóról”, de nem szolgáltak sok információval róla. Forrásaink szerint már egy ideje lakatlan. Hogy igaz− e a felvetés, ezt akarjuk most kideríteni.

Kwankii nézte az ismeretlen tömeget. Egyszerre rossz érzés kerítette hatalmába.

A hajó belépett a légkörbe és egy füves területre le is szállt. A kvantolinok, élükön a vezetővel, kiléptek a járműből.

Szokatlan világ fogadta őket. Egy fákkal szegélyezett tisztáson álltak, fejük fölött kék éggel, amin fehér, pamacsszerű dolgok úsztak. Előttük szárnyas élőlények repültek. A távolban egy város sziluettje látszott. Elsőlátásra kellemesnek tűnt minden, Kwankiit mégis viszolygás fogott el. Az egész hely ugyanolyan volt, mint ahogy azt odafentről tapasztalta: a bolygón mintha kifakultak volna a színek. Szürkének hatott az ég, a távoli épületek, a fák, a fű, még azok a pamacsok is fenn. Ráadásul teljes csend és kihaltság uralkodott a környéken. A kapitány hangja tőrdöfésként hasított a némaságba:

− Induljunk el a város felé, hátha ott találunk valakit. Ne vegyék le a sisakjukat és a fegyvereiket tartsák készenlétben.

Megindultak utána.

Elértek a város széléhez. Pontosabban egy romváros bejáratához. Az épületek falára futónövények kúsztak fel, az utak szélén négykerekű közlekedési eszközök parkoltak, amiket szintén benőttek az indák. Ahogy beljebb merészkedtek, egyre több üvegből készült torony magasodott feléjük, majdnem egészen az égig. Számos ablakuk ki volt törve. Tovább sétáltak, és már félig lerombolt lakóházakat is észrevettek. Úgy gondolták, hogy egykor biztos ez egy nagyváros lehetett. Mára azonban kísértetváros vált belőle. Egy kukán szőrös, négylábú állat ült, jöttükre viszont fülsértő hangot kiadva futott be a sikátorba. Egyikük utána akart lőni, de a kapitány leintette.

Ekkor olyan iszonyatos és egyben különös dolog történt, amire Kwankii egész életében emlékezni fog. Az úton a roncsokat és szemetet kerülgetve egy árny közeledett feléjük, két lábán imbolyogva. Kwankii rémülten figyelte. A többiek célzásra emelték fegyvereiket. A lény kilépett a fényre, és megláthatták teljes valójában. Ilyen szerzettel még semelyikük sem találkozott azelőtt. Körülbelül egymagas volt a vezetővel, halványbarna bőre és két karja volt, rajtuk öt− öt ujjal, fejbőrét sötétebb szőr fedte, ami folytatódott az arcán és a szája körül. Öltözéke és ő maga is piszkos, törődött; ruhái szakadtan lógtak sovány testén. Kwankii nem ismerte ezt a fajt, de azt azért meg tudta állapítani, hogy ez a példány nem teljesen egészséges. Soványságán kívül a bőrét sötét foltok csúfították el és a háta meggörbült. Mozdulatai kapkodók és egyfolytában remegett. De mindezeken felül a szemei voltak a legzavarbaejtőbbek. Egyiken szürkés hályog ült, mellyel maga elé a semmibe meredt. A másik ép, barna szeme megállíthatatlanul pásztázta üregében a környezetét.

A csapat félelemmel vegyes megrökönyödéssel figyelte e nem mindennapi látványt. Elsőként a kapitány lépett elő és szólalt meg a saját nyelvén:

− Üdv néked, idegen! Békés szándék vezérel minket. Mondd, mi a neve e helynek és hol vannak a társaid?

Amaz csak idegesen forgolászott. Bekapcsolta tolmácsgépét, megpróbált más nyelveken kapcsolatot létesíteni vele, ám egyiket se értette. Azután átnézte sisakja kivetítőjén a feljegyzéseket, hátha áll bennük pár információ a bolygó kommunikációjáról. Talált is valamit. Tolmács segítségével felolvasta a szavakat:

− Te… világ.

A szavak sután és idegenül hangzottak a szájából. Viszont a lény végre érdeklődést mutatott irántuk. Szemei elkerekedtek és bizonytalanul ismételte:

− Világ….. én világ. – és magára mutatott.

A parancsnok bátorítóan bólintott, majd az előzőhöz hasonló kérdést tett fel:

− Mi….  te...... világ?

Az egy ideig gondolkozott a válaszon, mielőtt kimondta:

− Úgy hiszem……… a Föld. Igen, már emlékszem Földnek hívták……. valamikor. – arcára bánatos mosolyt csal az emlék. A kapitány fordított és intett, hogy írjanak le mindent.

− Hol többiek?

E kérdésre sokáig nem érkezett felelet. Kezdték azt hinni, meg se hallotta azt, ezért már készültek újra elismételni, amikor:

− Meghaltak……… elvesztek………. nem tudom. – zavartan a fejéhez kapott, mintha keresne valamit a gondolatai közt. – Én tudós vagyok…… okos…… tudnom kéne.

Jegyzetelés. Kérdés:

− Te….. mi?

− Ember.

Az idő lelassult, megdermedt. Amint elhagyta ajkát a szó, az ember felnézett a szürke égre a koszos felhőkkel. Tekintete Kwankiira esett és hét szeme közül az egyikbe mélyen belenézett. Barna szeméből egy könnycsepp gördült alá és veszett el bozontos szakálla rejtekében.