Levél Szőcs Gézánk odaátra

Kedves Géza!

Levelezésünknek és telefonhívásainknak folytatódnia kell, és folytatódni fog a túlvilágról, a „H TERMINLÁLÉN” túl is, mert bevallom Géza, hogy sohasem voltam képes mindent elmondani néked. Egyéb halaszthatatlan feladataink garmadája mögül nekünk sohasem jutott időnk magunkra. Nekem például arra, hogy egyszer-többször szemedbe mondjam dicséreted. Pedig amióta kitartó ellenállóként „felmentél” a Fellegvárra, bátor kiállásod közelében magam is beléd kapaszkodva, másokat is erre biztattam, lett volna alkalmam kalapomat többször is megemelni, hiszen az együttgondolkodás közbeni közösségi együttállásban egy esztendeig intéződ voltam az őseinket tisztelőn újraalakult Erdélyi Szépmíves Céhben.

Hirtelen távozásod ajnározás mentes összegezésre késztet: lelkesítőnk voltál!

Most újra fülemben cseng gyulafehérvári beszéded, amelyben a melletted pöffeszkedő román politikusok vezényelte hangzavar ellenére a köpenyegfordító politikusok fejére olvastad a kisebbségeknek immár évszázada tett csalárd ígéreteiket.

És amikor ezrek előtt együtt álltunk ifjúsági lapunk kolozsvári Matinéjának színpadán, ahol öncenzúrázott kérdéseimre lelkeket mozgató válaszaid biztató bátorsága sokakban máig érő elszántságot indított. Magad mellé vettél a Szabad Európa Rádió budapesti irodájában is, és a Kós Károly-i hagyományok ápolására újraindított Erdélyi Szépmíves Céh első esztendejében a tőlünk elorzott magyar művelődés szolgálatában az azóta is akadozó erdélyi alulról építkezés jegyében az anyaországra is kiterjeszthettük fiókszervezeteink könyvterjesztő hálózatát.  Az erdélyi magyar sajtó terjesztésének saját gépkocsiparkos megoldásod is még várat magára, nem rajtad múlott, hogy megbicsaklott. Veled voltunk néhányan azok, akiknek, ahogyan írtad, a legtöbb súrlódásuk a sajátjaikkal adódtak. A három évtizeddel ezelőtti nagy lehetőségekkel kecsegtető önépítésünkkel együtt „elkezdődött a gyűlölködés, a torzsalkodás, a mocskolódás, a gáncs, az ármány”. Ennek áldozata lett a szépreményű Céh is, amelynek újra- és újraalakulásáról még idén is váltottunk néhány reményt éltető, keltő gondolatot. Nem egy jó, költőhöz és politikushoz méltó különleges kezdeményezésed volt, amelyek hirtelen bekövetkezett halálod után is élni fognak.
Tapasztaltuk: „Halál kaszál, gazos kertünknek alján”, megszenvedtük barátaink és szüleink halálát. Fiam rejtélyes halálának titkát hordoztad, hiszen te magad is a szeku előli meneküléskor ejtett sebesülésedkor vérmérgezésben csaknem kiszenvedtél, apád közbenjárása mentett meg, a belügyiek kíméletlen kihallgatásain pedig azzal fenyegettek, ha folytatod ellenállásod, reád is Tar fiának a sorsa vár.

Géza, köszönöm, hogy nemrég arra biztattál, írjam meg tényregényem második könyvét, katonafiam halálának igaz történetét. Ígért előszód vázlatos szövege valahol ott lehet még feljegyzéseid között, a hiányzó szöveg helyén tátongó üres lap a halál cenzúrájának kegyetlenségét mutatja majd, ha valamikor ez a kettős könyv megjelenik.

Amikor nálam fiatalabb ember távozik környezetemből: a barát, a küzdőtárs, a szakmabeli, akik jó cselekedeteik pendülésével biztatnak, szégyellem magam. Fiam lehettél volna. A kilencedik iksz felé tartva, kérdezem, a sorsom miért nem tartja be a szokásos elhalálozási sorrendet.

    Géza, halálod  fáj.

    Az sem vigasztal, hogy sokan vagyunk, akik így érzünk.

    Isten veled!

Transsylvanicus