Hazák között

A kitűnően megtalált kötetcím akár az idei év mottójaként szolgálhatott volna, még ha a könyv a trianoni emlékév előtt látott is napvilágot. Ez azonban mellékes körülmény, hiszen Pécsi Györgyi esszékötetét az érvényükből mit sem veszítő művek sorában érdemes számon – és könyvespolcon – tartani. A Honvágy egy hazáért ugyanis az önkényesen körvonalazott határokon, ízléseken, kánonokon és kategóriákon átnyúló, túlnövő – mert élő és szervesen változó – magyar irodalom kiemelkedő alkotóira és életműveire fókuszál. Azokra, akiket és amelyeket annyiféleképp címkéztek már – hol határon túlinak, hol újnépiesnek, hol konzervatívnak, hol erdélyinek, hol felvidékinek, hol nemzetinek –, de e matricák óhatatlanul leválnak viselőikről, mert ahogy a kötet tanulmányai is bizonyítják: összetéveszthetetlenül szuverén alkotói világokról beszélünk.

Az ideológiai törésvonalak mentén mégis szüntelen érezni egyfajta „mit kezdjünk vele” kényszeredettséget, ha az egységes magyar irodalomról esik szó, mert itt is, ott is „kilógnak” belőle bizonyos szerzők és áramlatok, legalábbis amikor a mindenkori értékelő-esszéíró konszenzusos szellemi kategóriákban gondolkodik. Nem is bővelkedünk olyan esszékötetekben, amelyek kísérletet tesznek a valódi szintetizálásra és a távlatos áttekintésre – az utóbbi néhány év terméséből érdemes azért kiemelni Beke Mihály András, Cseke Péter, Falusi Márton, Gróh Gáspár vagy Szigethy Gábor köteteit, amelyek valamiképp a „honvágy egy hazáért” szellemiségében fogantak.

Pécsi Györgyinél ez a honvágy legkevésbé sem az irodalomtörténész sóvárgása valamely idealisztikus sosemvolt állapot után, hanem az elemzett életművekben egységesen – de távolról sem egyformán – megjelenő attitűd felfedése. A hazafogalom ugyanis a kötetben felvonuló valamennyi írónál és költőnél így vagy úgy, de „veszélyeztetett”, sérült, vagy súlyos terheket hordozó fogalom. A honvágy nem feltétlenül a jelenkori Magyarország határain túl vagy innen jelentkezik; lehetséges, hogy a gyermekkor végleg elenyészett színtereinek az emléke táplálja, lehet, hogy a felmenők elvesztése ébreszti fel, netán a szabad nemzetben-gondolkodás igénye váltja ki. Azaz nem kizárólag határon túli szerzői életműveket taglaló esszékötetet vehetünk kézbe, sőt: ugyanúgy szereplői a tanulmányoknak többek közt Ágh István, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Szepesi Attila vagy a határokat minden értelemben szétfeszítő Ferdinandy György, mint ahogyan Balla Zsófia, Csiki László, Dávid Gyula, Grendel Lajos, Ferenczes István, Markó Béla, Sütő András, Szávai Géza és Szilágyi Domokos.

A közös pont tehát ama honvágy. Megértéshez a könyv pillérét adó, s egyben címadó nyitótanulmánnyal érdemes kezdeni az olvasást: Pécsi Györgyi székfoglaló előadása a Magyar Művészeti Akadémián hangzott el levelező taggá választása alkalmából. Írott változata az utóbbi évek legfajsúlyosabb áttekintése „az erdélyi és vajdasági írók műveiben” megfigyelhető, „rendszerváltozások után induló” paradigmaváltásoknak (idézetek az alcímből). A ’rendszerváltozás’ szó többes száma épp a rendszerek sokféleségére, összemoshatatlanságára utal, és a tanulmány alapkérdése, hogy vajon sikerült-e az új írónemzedékeknek az évtizedes szakadékok áthidalása, vagy azok idővel tovább mélyültek. Pécsi leszámol a kiüresedett mítoszokkal, legyen az Erdély-mítosz vagy Vajdaság-mítosz, és a jelen realitásának színpadán tekinti át az irodalom alakulását az elmúlt három-négy évtizedben Erdélyben és a Délvidéken. Lövétei László problémafelvetése, miszerint értheti-e ő maradéktalanul onnan, ahol él, „minden rezdülését, minden utalását”, tegyük fel, Terék Anna költészetének, kardinális kérdés, „mert ha nem – folytatja a Lövétei-idézetet Pécsi Györgyi –, akkor igenis beszélhetünk külön felvidéki és vajdasági irodalomról is”. Pécsi másképp közelít az esetleg nem minden mozzanatában dekódolható, mert más kulturális közegben születő irodalom befogadásához: ha netán nem is érti az ember, azért még érzi. A „mit kezdjünk vele” típusú dilemmák feloldása lehetne tehát, hogy egyszerre tekintünk a határon túli irodalmakra önálló entitásként és egy nagyobb egység szerves részeként – sugallja a tanulmány, de valójában az egész kötet. „A közös történelem lassan száz éve széttart – írja a szerző – s ezt a mindennapi életet is átjáró, széttartó történelmet a nyelv, a közös kultúra, a közös emlékezet, illetve mindezeket a magyar irodalom reprezentatív művekben mindeddig gyönyörűen fölülírta.”

Jó szerkesztői érzékre vall, hogy a kötet egyetlen, ám annál markánsabb „vitairatát”, egyben másik szellemi pillérét, ars poeticáját nagyjából középütt találjuk, s ez nem más, mint hozzászólás Balla Zsófia Széchenyi Akadémián elhangzott, A vers hazája című székfoglalójához. Ebben Pécsi az egyedülinek tekintett nyugatos-újholdas kánon, s úgy általában a táborokban gondolkodás ellen emeli fel szavát megkapóan tiszta érveléssel, az irodalomtörténet – azaz a „jelentős” és „nem jelentős” szelekciójának – filozófiájáig tágítva gondolatmenetét: „Ki írja az irodalomtörténetet? Domokos Mátyás szerint alapvetően nem az irodalomtörténészek, hanem az írók. Azáltal, hogy milyen hagyományt jelölnek ki, mozgósítanak a saját művűkben, életművükben.” Az írást nemcsak üdítően polemikus hangja, a személyes sebezhetőséget is felvállaló őszintesége teszi igen fontos darabjává a kötetnek, de a már említett ars poeticai jellege is: Pécsi Györgyi ritkán nyilvánul meg Pécsi Györgyiként (és nem irodalomtörténészként, kritikusként, szerkesztőként; részben e szubjektivitás rokonszenves visszafogottsága adja irodalomtudósi életműve hitelességét), most pedig a legjobbkor, a legjobb érzékkel villant fel önnön preferenciáiból és az irodalmár dilemmáiból.

A tanulmányoknak egyébként visszatérő kulcsszava és igen szerencsésen megtalált kifejezése a „dilemma”, és az ebből megképzett „dilemmás” (író vagy élethelyzet) kifejezés, mert arra az identitásválságra mutat rá, amely a több hazájú író sajátja – értsük ezt akár földrajzi értelemben, akár „a magasban” létező és a valóságos haza között létező-vergődő alkotót tekintve. E létállapot egyik szimbólumává emelkedik a kötetben Csiki László, „a dilemmás író”, aki a tanulmány nyitányaként idézett mondataiban keserű szellemességgel állapítja meg: már annyi mindennek titulálták őt magyar nyelven író romántól magyarországi erdélyiig, hogy arra jutott, felveszi a zimbabwei állampolgárságot. Pécsi Györgyi elemzése épp arra a széles spektrumra hívja fel a figyelmet, amelyen Csiki művei elhelyezhetők, és a legkevésbé sem kategorizálhatók a fent említett szűk és ráadásul merőben téves keresztmetszetek közé szorítva.

Igaz ez a szemléleti tágasság és mélység a kötet legtöbb közelítésére. Pécsi Györgyi lefegyverző alapossággal ismeri mindenkori tárgyát, és valamennyi szerzőt képes új fénytörésben láttatni. Felfedezésértékű például a Tőzsér Árpád naplóinak negyedik darabjára (Einstein a teremtést olvassa) fókuszáló elemzés, amelynek középpontjában az identitáskeresés áll: a költő ebben a naplóban őszintén vall saját sehova-nem-tartozásáról népiek és urbánusok közé szorítva. Pécsi Györgyi példás tárgyilagossággal világít rá e páratlan szellemi horizontú, mégis sokat hanyagolt alkotó nagyívű formátumára. Mindjárt utána Ágh István költészetének gyökereihez, a falusi gyerekkor élményéhez érkezünk, az „újnépiségként” emlegetett attitűd alapjához – itt az esszéíró úgy tágítja ki a szülőföldélmény panteizmusból, ragaszkodásból és kendőzetlen őszinteségből összegyúrt fogalomkörét, hogy azzal képes megfordítani minden negatív előítéletet. A látszólag azonos világok sokféleségére példa, hogy milyen más atmoszférájú, mégis mennyire rokon Szepesi Attila gyerekkort idéző, „rokonszenves, tündéri furcsasága” a Medvecukor kötetben. Hiszen az álmokba és a mesei világokba menekülő Szepesi voltaképp ugyanattól szenved, mint a városban fulladozó Ágh István – bontakozik ki az elemzett Szepesi-kötetek kritikájából.

Hasonlóképp horizonttágító a Ferenczes István költészetének szentelt két tanulmány – az egyik a Zazpi-kötetről szóló, melynek főhőse a képzelet alkotta, ibériai kalandor költő, a másik a Tudor Argheziről publikált irodalomtörténeti szenzáció. Arghezi sorsa, a magyar származás (melyre Kányádi is felfigyelt, emlékeztet Pécsi Györgyi) természetesen szimbolikus, mint ahogy szimbolikus az andalúz kesergők zenei-lírai hasonlósága a magyar népdalokhoz. Ez csupán egyetlen érdekessége ennek a hihetetlenül tarka és sokrétű költői játéknak, amelynek az irodalmár néhány oldalon annyiféle vonására hívja fel a figyelmet, hogy az olvasó azonnal késztetést érez a Ferenczes-kötetek kézbe vételére.

Más struktúra szerint épül fel a Csoóri Sándor kései verseit taglaló értekezés, amely nem egyetlen kötetet, hanem az életmű búcsúzó szakaszát alkotó verseket tekinti át, s úgy kísérli meg az azok mélyén megbújó önképet feltárni. A Csoóri-esszében egyszerre, egymást erősítve érvényesül Pécsi két elemzői metódusa: az életműre távolról, a kulturális-társadalmi kontextusok felől közelítő fókuszélesítés, illetve az egyes műveknek a gyökerekig leásó elemzési módja, amely olyannyira hiányzik a kortárs esszéirodalomból. A Csoóri-versek „szorosabb olvasat alá vonása”, ahogy Pécsi fogalmaz, valóban a close reading szem-felnyitogató példája – azé, hogy igenis van értelme nem középiskolás fokon űzni a verselemzést, egyetlen útként a költészet mélyebb megértése felé.

Ha már a fókuszról esett szó, a legtágabb perspektívába Szilágyi Domokos életműve kerül a kötetben, aki önálló ciklust kapott a könyv zárlataként. A Bartók Amerikában keletkezésével, belső összefüggéseivel és recepciójával foglalkozó értekezésben különösen hangsúlyos szerephez jut a műelemzés aprólékos, megvilágosító erejű folyamata. A Bartók-szöveg aligha érthető meg a kevésbé avatott olvasónak e fogódzók nélkül, gazdagítsa bár a jelentést a költemény életműben elfoglalt helye vagy a bartóki verszene. A Garabonciással, a Szegénylegényekkel és a Magasannal foglalkozó fejezetben Pécsi továbbviszi a bartóki zene motívumainak elemzését, míg a Felezőidőt boncolgató részben elérkezünk „az életmű legtalányosabb miniatűr remekéhez”. A halálra való készülődéssel ez a kötet voltaképp prológusa az Öregek könyvének, amelynek vizsgálata egyben a Honvágy egy hazáért zárlata is – s az esszéköteteknél igencsak szokatlan módon katarzissal ajándékozza meg az olvasót. E tanulmány ugyanis, miközben utazásra hív Szilágyi költészetének mélyére, egyben beavatás is: a megértés és azonosulás lehetőségét teremti meg az olvasó számára, ami az irodalom lényege.

S persze még sok minden tartozik e lényeghez, ahogy a Honvágy egy hazáért is megannyi aspektusát felvonultatja a mi igen speciális hatágú sípunknak. Mert a svájci Nadj Abonji Melinda is egy sípot szólaltat meg Galambok ​röppennek föl című regényében, amely egy Svájcba emigrált, majd rövid ideig Magyarországon élő vajdasági család sorsát mutatja be – Pécsi Györgyi jó érzékkel mindjárt kötete élére emelte ki a szimbolikus nyelvi és egzisztenciális helyzetet megjelenítő regény kritikáját –, ahogy egy másik sípot fúj Ferdinandy György, akinél a műfajiság elmosódása az ott- és itt-levés nehezen szétválasztható állapotát tükrözi. Grendel Lajos Bukott angyalok című regénye pedig jóval túlmutat az irodalom határain – ez sem véletlenül került a kötet első esszéi közé –, hanem a csehszlovákiai magyarság egyik tragikus eseményének feldolgozásával a történelmi tisztázás életbevágóan fontos munkáját végzi el. 

A Pécsi-esszék egyik leginkább üdvözlendő vonása az olvasmányosságuk: lehet irodalomról szólni széles körű erudícióval úgy, hogy pontos, érzékletes, tisztán megfogalmazott mondatokból bontakozzon ki a lényeg. Ennek egyik kulcsa a nem mindennapi elmélyültség és olvasottság, amellyel az irodalmár mindenkori tárgyát feldolgozza. Egyetlen öltés sincs kispórolva a gondolatmenetből, egyetlen szál sem kandikál ki elvarratlanul. Az olyan érzékletes, erős képiségű jelzős szerkezetek, szókapcsolatok, mint a „parányi elmozdulás”, „a versek finoman demonstratív karaktere”, „a történeti nyelv teherbírása”, „az idősebb nemzedék röghöz kötött múltja”, a haldoklás mint „pragmatikusan medikalizált esemény” – és még sorolhatnánk – az olvasás élményszerűségét emelik. Szó se róla, nem tömegműfaj az esszé, de még az irodalomtudományt követő olvasó is hajlamos elidegenedni a kritikai-tudományos szövegektől, s erre többnyire meg is van az oka. A Honvágy egy hazáért jóleső visszatalálás az esszéolvasáshoz, élményszerű felemelkedés a hétköznapinál magasabb tartományba.

*

Pécsi Györgyi: Honvágy egy hazáért. Nap Kiadó, Magyar esszék sorozat, Budapest, 2019.