A két főszerkesztő a szerkesztőbizottsággal és a szócikkek íróival hatalmas munkát végzett azzal, hogy feltérképezte az elmúlt 60 év irodalmi termését. Valóban hozzájárultak az irodalmi kánon teljesebbé tételéhez, különösen a határon túli magyar irodalom széles körű bemutatásával. Ilyenkor az egyensúlyra törekvés ellenére is mindig helyt kapnak egyéni ízléspreferenciák, és valljuk be, nem könnyű feladat válogatni az évente jelentősen növekvő könyvtermésből.

A Pécsi-esszék egyik leginkább üdvözlendő vonása az olvasmányosságuk: lehet irodalomról szólni széles körű erudícióval úgy, hogy pontos, érzékletes, tisztán megfogalmazott mondatokból bontakozzon ki a lényeg. – Laik Eszter kritikája Pécsi GyörgyiHonvágy egy hazáért című esszékötetéről.

„Az író ördögi ügyességgel és graciőz könnyedséggel játszik, bolondozik, bűvészkedik a nyelvvel, a hagyományokkal (doktori dolgozat születhet roppant tágas szellemi rádiuszáról, közvetlen és közvetett allúzióiról, idézéstechnikájáról) – a minimál prózától a székely klasszikusok ördögös elbeszélésein át Umberto Eco kultikus nagyregényéig.” – Pécsi Györgyi recenziója Orbán János Dénes regényéről.

Jenei Gyula, a szolnoki Eső című lap főszerkesztője új verseskötettel jelentkezett, amelyben alaposan felforgatja az emlékezéssel és az idővel kapcsolatban meggyökeresedett hagyományos irodalmi mintákat. Hogy mi is a szokatlan újdonság a Mindig más verseiben, és miért jó egyáltalán a múltat firtatni, arról Pécsi Györgyi kérdezgette a költőt.

Elbúcsúztak Kányádi Sándortól barátai, tisztelői, költőtársai és költőtanítványai a Petőfi Irodalmi Múzeum estjén, ahol suhogó lombok alatt, lassacskán enyhülő hőségben hallgathattuk az ismerős-kedves sorokat.

„Keresni, kutatni a ’menet közben’ elszakadt szálakat, a nagyságét, a transzcendens érzékenységét, a cselekvő idealizmusét – egyszóval szembemenni a mainstreammel, a »minden egész eltörött« állapotban küszködve meglelni a folytonosság és a folytathatóság emberi lehetőségét és élhető esélyét, életre kelteni az ember »ideaalkotó képességét«” – Kemény István esszékötetének reflexiói mentén Pécsi Györgyi tett szellemi sétát.

Szilágyi Domokos jelenkori recepciójáról, az életmű kanonizáltságáról és a világlírában elfoglalt szerepéről, filozófiával, társművészetekkel folytatott dialógusáról, a költő ügynökmúltjával kapcsolatos dilemmákról szóltak azok az előadások, kerekasztal-beszélgetések, amelyek a Szilágyi Domokos-napok különböző állomásain, Szatmárnémetiben, Batizon, Nagysomkúton és Kolozsvárott zajlottak a hét végén.

Elképesztően sok hangon megszólaló, óriási műveltséganyagot felvonultató költészet az övé – köpönyegéből bújt ki az utána jövő teljes szlovákiai költőnemzedék. Tőzsér Árpádról és magával az alkotóval Ács Margit, Szörényi László, Pécsi Györgyi, Varga Imre és Reményi József Tamás beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról című monográfia-sorozatáról beszélgettek szerzők és szerkesztők a Vigadó Makovecz Termében. Az első öt tanulmánykötet Marsall László, Albert Gábor, Kiss Anna, Kiss Benedek és Temesi Ferenc portréját rajzolja meg.

Kányádi Sándor születésnapján, melyet a Magyar Művészeti Akadémia szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban, elhangzott több, felejthetetlen Kányádi-mondat és sok-sok vers. A köszöntők után az ünnepelt mesélt, a Kaláka zenélt, egyszóval minden együtt volt egy tökéletes Kányádi-esthez.

Minden nappal közelebb az év legjelentősebb könyves ünnepe, a Könyvhét. Mire várnak, mivel számolnak, mit kívánnak, ezt kérdezte az Irodalmi Jelen tizenöt irodalmártól (név szerint: Ádám Tamás, Andrassew Iván, Antall István, Darabos Enikő, Faludi Ádám, Géczi János, Hargitai Ildikó, Jász Attila, Kiss Judit Ágnes, Láng Eszter, Pécsi Györgyi, Podmaniczky Szilárd, Szabó Tibor Benjámin, Tarján Tamás ). És a bónusz interjúk: Anonymus, Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, Mányoki Endre.

A Németh-drámák ’komolyak’ – tragikusak, fenségesek, emelkedett gondolatokat járnak körül, korunk uralkodó látás- és beszédmódja az irónia, minden közbeszéd és közszereplés iróniával van átitatva (és röhögéssel körülvéve), és talán csak a szentmisék maradtak mentesek az iróniától. De azért azt gondolom, Németh több darabját is lehetne játszani kor-szerű dramaturgiával, rengeteg élő gondolat van bennük – kétségtelen, erőteljes, teremtő színházi rendező kellene hozzá.

Az ember már nem kapkodja a fejét, szeme nem tikkel, hangja nem csuklik. Belefásult. Elég. Már minden elég. A komenista kom-jánál végigszánt gerincén a jól ismert gyomorfordító kíváncsiság, ugyan most kit nyírnak ki másodszor, harmadszor, ötödször? Már azt se kérdezi meg, mikor lesz ennek vége? Hogyan lesz vége ennek a mocsoknak?