A Pacsirta és a Sas utca sarkán

Varga Melinda merészen erotikus versekkel és merész képzettársításokkal köszöntött be irodalmunkba, amolyan „feneleányzóként”. De mire beskatulyáztuk volna, gondolati lírával lepett meg bennünket. A polgárpukkasztás továbbra is kedvelt szórakozása maradt, ám ez a verseskönyv – immár a hatodik – minden eddiginél több metafizikát és érzelmet hordoz, költőnk legszelídebb, legfájdalmasabb és legszebb sorait.

Ahogy olvassuk e lírai napló szófukar darabjait, egyre nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy mesteri kompozícióról van szó, mely első olvasatra dísztelen, puritán és spontán töredékek halmazának tűnik, de valójában tűpontosan egybeilleszkedik, és valósággal letaglóz érzelmi intenzitásával.

Orbán János Dénes

csak a fecskék

csacsog a délután,
eresz alá ül a mondat,
fészket rak.
figyeli,
ahogy történetté
dagad az alkonyat,
beszédes tenger az este,
madárcsőrben levél,
akár ez a vers, tarka.
a fecskék nem
lármáznak az eresz alatt,
elutaztak délre,
hogy elvigyék a férfinak
dereka ívét
és olajbogyó-kemény melleit.

válaszvers a férfinak

ott vagyok a fák hűvöse alatt,
a narancshéj-alkonyban,
szád szélén,
tenyered kosarában,
sör keserű habján,
vodka bársonyában,
könyv lapjai között,
ujjbegyeiden,
ha táncolnak a klaviatúrán,
gondolatban
és a test kívánságában,
ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

a nő imája

lampionvirágok,
kínai szellőrózsák,
borzas púpliliomok
színezik ki az egyre
táguló idő kifestősét,
minden nappal
arasznyival kisebb
lesz a folyó,
míg teljesen ki nem szárad,
és nem sétálhatok át
hozzád rajta,
hogy áfonyamelleimet
tenyeredben tartsd,
s a szerelem cukornádját
bőrömön elültesd.

kifordított ég

a reggeli nap besüt a szobába,
megvilágítja az ablakra szerelt hálót,
majd ráül a könyvespolcokra,
elidőzik a Krúdy-összesen,
Hesse Deimanján is megakad a szeme.
érdekli a jó és a rossz arca,
gyerekkori álma tér vissza.
mit jelenthet a fordított kúp alakú
csillagos ég felé zuhanni.
a kúp egyre szűkül,
mire a csúcsához érne,
mindig felébred.
a vadgalambok fészket raktak
a Sas utcában,
szorgosan gyűjtik a kis gallyakat
az eresz alá,
esténként duruzsolnak a padláson.
ha erős a szél,
érezni a tél illatát
a dombok felől,
szinte hallani,
ahogy körbejárja
a Pacsirta utca
egyik udvarát.

tenger felett az ősz

sisakvirágokat présel a szél.
a tenger felett az ősz
még sosem volt ilyen sugárzó,
esőtlen.
ködtelen.
nem tud úszni.
csak a hegyek szeszélyes
hullámait ismeri,
az óceánok és tengerek mélyén
a félelem korallja csillan.
a férfi szeme kútjában  
állig merül,
valahányszor az őszi égen
felejti tekintetét.

csomag

keresi az árvízmentes zónát,
a hegyi emberek nyugalmát,
nagy havazásokat,
csontig hatoló fagy
díszeit az ablakon,
kályhák békés duruzsolását,  
fekete-fehér tussal
rajzolja meg a belső tájat,
amit egy ideje itt,
a nagyvároshoz közel
csak elképzel.
egy életen át
cipeli magában a helyeket,
mígnem homokká
morzsolódik az emlékezés.

búvópatak

nem szereti a nagyvárost,
sose fogja megszokni
a földalatti utakat,
a zsúfolt mozgólépcsőket,
a részeg hajléktalanok szagát,
az üvegszemű utasokat,
akik nem adják át
a helyüket a nőknek,
a buszozó kutyákat,
a tüntetőket a Kossuth téren,
a goromba postai ügyintézőt,
a hellózó dohányboltost.
behunyja a szemét,
ösvényt vág magának
az agyagos földben.   

padláson alvó szobák

első tízszálas LM-es doboz
hátán félbemaradt verssel,
szétpréselt hóvirág,
koncertjegyek,
a hét szoba fegyverekkel,
kínzókamrával,
virágoskerttel, folyókkal,
csörgedező patakokkal,
férfiakkal és nőkkel,
egy meggyilkolt magzattal,
képzelt utakkal,
apahiánnyal,
tömény szeretetéhséggel,
hűvös űrrel a szíve körül.
konoksággal, élni akarással.