Shakespeare mellett – Papolczy Péter mozija

Nincs, aki ne szeretné Shakespeare műveit – sugallja a kötet címe: Hogyne szeretnélek! Ami több szempontból is jó választás, mert utal a szonettfordításokat és -átiratokat tartalmazó könyv témájára, a lírai alany szerelmi szenvedélyére egy titokzatos férfi (W. H.) és a Fekete hölgy iránt, illetve hármójuk szerelmi háromszögére is. Sőt, arra a közvetlen viszonyra, amit a fordítók – jelen esetben Szabó Lőrinc és Papolczy Péter – és mi, befogadók alakítunk ki az angol szerző szövegeivel. A Szonettek három hangra alcím vázolja a kötet szerkezetét, amely Papolczy bevezető szavait követően William Shakespeare válogatott szonettjeit adja közre, 33-at a 154-ből.

A kötet érdekessége, hogy megfordul az idő- és a logikai rend, ugyanis először a friss Papolczy-átirattal, újragondolással találkozunk, ezt követi a neoklasszicista Szabó Lőrinc fordítása, s a végén jutunk el az eredetihez. Ami a fordításokon túl is magyarázatot igényel, azt az egyes versek után szereplő szócikkek közlik. Az összeállítás célja nem a létező legtökéletesebb fordítások megalkotása, hanem inkább az, hogy minél jobban megérthessük Shakespeare alkotásait. Ehhez viszont bele kell mennünk az oda-vissza lapozgatás, az összehasonlító szövegelemzés játékába.

Papolczy nem fordít le minden szonettet, különböző témacsoportokból válogat, és kihagyja azokat, amelyeket lehetetlen átültetni mai magyar nyelvre. A 135. és 136. szonettben „Shakespeare a will szóval játszik, kihasználva, hogy ez egyrészt az ő keresztneve, másrészt jelent akaratot, nemi vágyat, és az ő idejében mind a férfi, mind a női nemi szerv tréfás megnevezése volt.” Shakespeare korát követően sokat változott az angol nyelv, bizonyos jelenségek ma már az anyanyelvi beszélőknek sem érthetők. Ezért a szonetteket mindig valamilyen nyelvtörténeti vagy -használati ismeret követi, a költő életéhez vagy korához kapcsolódó érdekesség. Jó, hogy kellemesen kimerítő utazásunkat Shakespeare világában megszakítják a könnyed szócikkek, ezek nyújtanak számunkra némi feltöltődést az újabb szövegelemzéshez. Időről időre megpihen a tekintetünk Buzay István rajzain is, hiszen gazdagon illusztrált, szellemes kötetet tartunk a kezünkben. A rajzok groteszk humorral idézik meg a reneszánsz képi világát: például a borítón Shakespeare karjai a végtelen jelét formázzák.

De miért jó fordításokat olvasni azoknak, akik az eredetit is értik? Mert rájönnek, hogy annyira mégsem. Kosztolányit idézve „a fordítás mindig ferdítés is”, értelmezési lehetőségek kitüntetett változata, és még sokkal több, ha az eltelt időt is számításba vesszük! Ki tudná hűen visszaadni a 16. század végén született szonettek nyelvhasználatát, a szavak kétértelműségét, az angol zseni stílusát, metaforáit? Ki tudná a szonettek szótagszámának és rímképletének betartásával közölni a gondolatok és érzelmek könnyed áramlását? Pláne mind a 154-ét? Talán egy költő- és műfordító zseni, Szabó Lőrinc.

Noha Shakespeare korának igen merész és újszerű szonett-költője volt, Szabó Lőrinc fennkölt stílusban fordítja le a szonetteket. Műremekei a mester tiszteletéről árulkodnak, na meg persze saját stílusáról és kora ízléséről. Számunkra viszont már Szabó Lőrinc stílusa is archaikusnak tűnik. S itt jön elő az az igény, amely – Shakespeare-drámák Nádasdy Ádám jegyezte újrafordítása után – a szonettek korszerűvé tételéért, ha úgy tetszik, Papolczyért kiáltott.

Amiben a Szabó Lőrinc-fordítások elmaradnak korunk elvárásaitól, azt Papolczy valósítja meg. Az ő erénye ugyanis a nyelvi humor, az irónia, a vaskosabb erotika és a társadalomkritika felmutatása. Ilyen a 66. szonett-átirata, mely kőkemény bírálat korunk korrupt világáról: „Szívesen elpatkolnék már, fáraszt / Hogy a hülyék jutnak legelőre, / És semmire nem kaphatunk választ, / És cimbik pályáznak legelőre, / És tribünt épít a sok tribunus, / És méretre szabott törvényt hozat, / És kék plakáton kacag a mumus, / És kamu a vagyonnyilatkozat.” Ez semmiképp sem Shakespeare szöveghű fordítása, inkább a tartalom továbbgondolása és átültetése a magyar társadalmi valóságra. A teljes átéléssel játszó színész olykor-olykor kiszól a kosztüm mögül, miközben folyamatosan tobzódik az ellentétes stílusminőségű rímpárokban: Charlize Theron–tesztoszteron, nesztelen–vincseszterem, arányok–zsarátnok. A híres 75. szonettet egyenesen paródiává alakítja: „Elmémnek te vagy a betevő falat, / Te képezed öntözőrendszerét. / Ha távol vagy, kaparom a falat, / mint a Krőzus, ki elveszti fejét.” Nem próbálja meg túlszárnyalni a „tavaszi zápor fűszere a földnek” gyönyörű sorát, inkább elferdíti.

Papolczy megragadja Shakespeare stílusának könnyedségét, a humort, az iróniát, azt a részt, amit korábbi tisztelői nem mertek. Őt nem nyomja agyon a nagyság súlya. Vidám, könnyed és felszabadult marad. Tobzódik a korszerű szlenges és popkulturális rímpárokban: „Ne bánkódj tovább, ha elpatkolok, / Mint a harang, mi jelzi vesztem. / Itt hagyni a földet nem nagy dolog, / Csak átadom férgeknek a testem. / Ha ez a vers szemed elé kerül, / Rám ne gondolj, mintha itt se lennék. / Jobb, ha arcom feledésbe merül, / Nehogy elszomorítson az emlék. / Ha csak akkor futsz össze versemmel, / Mikor megviselt testem már humusz, / Nevemet még kimondanod sem kell, / Szükségtelen szeretned posztumusz. / Ha szóba jövök, te ne is pisszenj, / Nehogy bárki miattam cikizzen.” (71. szonett)

Papolczy úgy hántja le a szonettekről az idő köpenyét, hogy az Erzsébet-kori tárgyi világot maira cseréli; a tükröt mobilra, a festményt profilképre, a kincset Nintendóra, az álmodozást mozizásra. Tehetségének egyik összetevője, hogy nemcsak a 16. századot érti, de a 21.-et is. Látja a párkapcsolati viszonyok illemtanának megkopását, a technikai eszközök hatását a társas kapcsolatokra és a kommunikációra.

Összességében egészen meglepő, hogy Papolczy írásai nem törpülnek el Szabó Lőrinc és William Shakespeare szavai mellett; és nem azért, mert Papolczy ennyire jó költő – bár kétségkívül van tehetsége a rímfaragáshoz –, inkább azért, mert kiváló fordító. Miközben úgy tűnik, hogy Papolczy a felismerhetetlenségig eltávolodik az eredeti szövegektől, valójában átülteti Shakespeare-t korunkba. Így részesévé válik annak a folyamatnak, amely Shakespeare-t örök kortársunkká teszi; mi pedig nem azt látjuk, „mit Stevie Wonder lát” (27.) a moziban. Átirataival képes a fiatalok (a középiskolások) számára is vonzóvá és életközelivé tenni Shakespeare szonettjeit.

Papolczy Péter: Hogyne szeretnélek! – szonettek három hangra. Tilos az Á Kiadó, Budapest, 2019.