Talált levél
                 N. N. Á.-apokrif

Valamikor én az Istent szidtam.
Folyton azt hallottam: „nincsen”.
Nincs kenyér, nincs ez, nincs az, fiam.
De titkon, mégis, azt hiszem, hogy hittem,

bár, mint akit vernek, úgy tagadtam,
meg se fordítottam, hogy lehet, ha lehet,
ha én vagyok, te vagy, Ő van.
Folytatni fogom a világegyetemet,

meghúzódva a csodák árnyékában.
Nem turpiskodom, ahogy régen.
Dolgozom és élek, ahogy tudok,
szemlélgetem iszonyú együgyűségem.

Utóirat:
Isten bohócai, költők, ti szomorú, balga
boldogok, el nem kárhoztattok, ne féljetek!
De ti, a realitás remekművei, a konkrétumok
konok, kontár kontúrjai, a betűvetésben
boldogtalanok, ti könyörögjetek!

Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e,
hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulok is, vállalom.
Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje,
vagy a legszebb napom a múlt héten,
a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy,
a mindennapi munka, a hazaérkezés,
a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat,
a kiteregetett, tiszta ruhák,
egy Lara Fabian-dal, a ma esti
szomorúságom, és örömöm is egyben,
az utcalámpák remegő fényhálói az este testén,
a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek,
a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc,
– átlépkedni fölöttük körültekintően,
hogy nehogy eltévedjek nélküled
a háromszorhármas szoba-konyha szegtől
szegig számítható szegletei között –,
a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése,
a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme,
az ölelés melege, a szeretés,
a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása,
a lefekvés ideje, az imára kulcsolt
kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van,
és folytathatnám abbahagyhatatlanul
vagy kezdhetném akár elölről,
életfogytiglan és tovább,
nem lenne vége.
Ilyen vagy már s így valahogy
magamat sem tudom szeretni nélküled,
hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulok is, viselem.
Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem,
hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt,
mert helyére már sehogy se tudom,
sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere,
gyorsan változtak a fény-, és szemviszonyok,
mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet,
hogy lassan eltelik ez a nap is,
ahogy az élet vele, nélküled.
Mert lehetsz már a körmöm feketéje,
a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás,
a könyv, a versjegyzet, az örömöm,
a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem,
a szeretés utáni drótháló-némaság,
a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, i m a,
benne lehetsz már mindenben,
ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú,
ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól
a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk,
mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulsz is, kimondom.
Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél,
én ilyenné szerettelek,
ilyen hétköznapivá, így-feledtelek,
mint a villanyt szokás égve
hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra,
mintha tudnánk élni napfény nélkül,
mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe,
hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e,
mint ahogy most is,
mindörökké.
Ámen.