Tűző nyári nap, csurog a veríték rólam, állandóan szomjas vagyok. Tömeg, mindenhol költők és írók, a rámenősebbek a kéziratküldés lehetőségeiről érdeklődnek, és az átfutási idő lerövidítésének módjáról próbálnak alkut kötni. A szerkesztő sose lehet inkognitóban, nem nézelődhet csak úgy a könyves standoknál, nem sodródhat a tömeggel, és nem hűsölhet egy fa árnyékában vagy egy kellemes teraszon. Morogtam magamban a tavalyi Könyvhéten. Ki gondolta volna, olyan sokat fog változni a világ, hogy a Könyvhét is elmarad. Az esszém elkészültének pillanatában ugyanis még egyáltalán nem biztos, hogy ősszel megtartják, minden a járvány ide-oda cikázó görbéjétől és szeszélyes természetről függ.

A határon túliaknak egyre inkább láthatóvá válik az a bizonyos határ, amely eddig szimbolikusan létezett, már-már eltűnni látszott, úgy éreztük, mi is a magyar nemzet része vagyunk, s hogy Románia az ország neve, ahol élünk, csak pillanatnyi rémálom.

Mintha visszamentünk volna 20 évet az időben… Újra itt van a rigorózus, hatalmukat fitogtató határőrök, a hatalmas autósorok korszaka, az átjutás lehetőségeinek szürreális, balkáni forgatókönyve. Az éjjel szkafanderes orvosokkal álmodtam, épp egy hatalmas, fülpiszkálóra emlékeztető szerszámmal közelített az orrom felé. Patakokban csurgott rólam a veríték, sápadt voltam, mint aki pincében nyaralt. Szerencsére időben felébredtem.

Arra gondolok, hogy Döme Barbara, erről milyen jó novellát írna. Szereti a szürreális helyzeteket, gyakran egyensúlyoznak a szereplői az álom és az ébrenlét között. Mintha Hajnóczy Péter női reinkarnációja lenne az író. Ha elmesélnék neki néhány balkáni vírus-sztorit, talán egy új kötetnyi nyersanyagot adnék a kezébe. Lennének benne angyalok, Isten, nők, őrület, erotika, egy kis marquezi mágia Sylvia Plath érzékenységével és költői mondataival fűszerezve.

S hogy mindez miért jutott eszembe? Döme Barbara Nők a cekkerben című novelláskötetével a tavalyi Könyvhéten „találkoztam” először. Az élmény lehengerlő volt. A szerző nem tartozik a rámenős alkotók közé, ő azon írók a névsorát bővíti, akik amennyire zseniálisan írnak, épp annyira szerények. Nagy erénye, hogy együttműködő legyen szó verskéziratról, prózákról vagy interjúkról, az egója sose akarja a szerkesztőt maga alá gyűrni, öröm vele dolgozni. Megvallom, hogy azonnal bele is olvastam a kötetbe, és már a Játék című novella első bekezdése meggyőzött, hogy egy rendkívüli könyvet tartok a kezemben, amiről írni is érdemes.

Marquez óta tudjuk, hogy a kezdő mondat mennyire fontos, ezen áll vagy bukik a mű sorsa. A sűrűbb, feszesebb műfajú novella esetében még inkább igaz az állítás, mint a regénynél. Jó novella nincs jó kezdőmondat nélkül.

Döme Barbara egyik erőssége a kiváló felütésekben rejlik. Minden első mondata olyan, mintha kés lebegne az olvasó feje felett. Feszültséget kelt, felkavar, kíváncsivá tesz, alig bírunk levegőt venni, mielőbb meg akarjuk tudni, mi fog történni a novellában.

Néhány példa: „Pálinkásüvegen keresztül nézem, ahogy folyik a nyála. A feje kicsi, a hasa nagy. A konyhakövön gubbaszt. Színes kockákat rak egymásra, mozog a szája. Az arcára keresztet rajzol az ablakkeret árnyéka. Ő Lacika.” ­– így kezdődik a Játék, a kötet nyitónovellája. Lacika, a főhős mozgássérült és értelmi fogyatékos, az anyja alkoholfüggő és rákbeteg, nem tudja feldolgozni fia betegségét. Szeretet és gyűlölet egyaránt munkál benne a gyereke iránt. Ez a könyv legmegindítóbb írása.

A Bábá című novella szintén hasonló erős mondattal indít. „Harmadszor hányok a mellettem lévő szobavécébe, miközben mosdatom.” A szerző belesűríti a vendégmunkás kárpátaljai hölgy tragikus sorsát egyetlen mondatba. Gyereket szeretne, ám nincs pénze a drága beavatkozásra, amely elősegítené a fogamzást, egy öregasszonyt gondoz, akinek a féltve őrzött pénzével meg tudná oldani a problémáját. Rosszul lesz, majd kiderül, hogy természetes úton teherbe esett, nincs is szüksége orvosi beavatkozásra a várandóssághoz. Lelkiismeret furdalása van, hogy el akarta tulajdonítani a néni pénzét. A folytonos hányinger is az áldott állapotnak köszönhető – amit a szerző az első mondatban már sejtet.

„A tökéletesség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát. Tökéletes háttér egy készülő archoz” – olvashatjuk az Az új arc című novellában, melynek cselekményét nem árulom el. Az olvasó következtessen a mondatból, göngyölje tovább a sztorit, képzelje el a folytatást, majd olvassa el a novellát, meg fog lepődni a párhuzamon.

A végére hagytam a kedvenc kezdőmondatom: „Egy kövér angyal bámul órák óta. Áll az ágyam végében, sem olvasni, sem aludni nem bírok miatta. Az előbb komótosan megstoppolta az este ledobott lyukas zoknimat. Amikor oda kiáltottam neki: angyalok pedig nincsenek, kacagott. Most is röhög. Ha nem hagyja abba, leütöm a Bibliával.”

A Zsófi naplójában fölbukkanó angyal-motívum más novellákban is megjelenik, akárcsak az Isten, Szűz Mária vagy Jézus. A Trianon-lapszámunkban szereplő Szüret című novellában is erőteljes az angyal jelenléte. A transzcendens elemek Barbara írásaiban nem a valóságtól elemeltek, még csak nem is misztikusak, megfogatlanok, inkább emberiek, mintha a szentek, angyalok, az Isten, Jézus és Szűz Mária közöttünk járnának.

Döme Barbara ilyen finom „trükkökkel” vonja be az olvasót a történeteibe, arra kéri fel, legyen ő is részese az írásoknak, képzelje azt, akár vele is megtörténhet mindez.

Empátia nélkül lehetetlen ezeket a novellákat befogadni. Saját életünkre kell rávarrjuk a tragikus, félresiklott sorsokat.

A Nők a cekkerben cím metaforikus, sejtelmes. Összefoglalja azt, amiről szól ez a feszes szerkezetű, átgondolt, nyelvileg kimunkált novelláskötet. Pontosan ezért félrevezető az alcím, nem tartom szerencsésnek, hiszen a könyv szereplői nem mind kettős személyiségek, bár való igaz, hogy találkozunk skizofrén szereplőkkel, korántsem csak erre a pszichés betegségre építkezik a szerző, nem ez a központi téma. Valószínűleg az alcím mögött olyan szándék is meghúzódhatott, hogy arra mutasson rá, mindenkinek több énje van, meg hogy nagyon közel tudunk kerülni az őrülethez, elég egy nehéz élethelyzet hozzá, máris azt képzelhetjük, hogy a fejünk fölött a szomszéd magassarkúban jár, fát hasogat, betonlapokat tologat, vagy arra készül, hogy az életünkre törjön.

Lelkileg súlyosan sérült emberekről, családi tragédiákról, félresikerült életről, gyermekkori traumákról, terhesség utáni depresszióról, testi és lelki erőszakról, magányról, az elmúlásról „beszélnek” ezek az írások. Kivétel nélkül mind nehéz terhet cipelnek a szereplők, amivel nem tudnak már együtt élni. Így védekezik a psziché, hol rémálmokkal, hol képzelt életekkel.  

Döme Barbara műve (szerencsére) nem önéletrajzi ihletésű, viszont nagyon hiteles, mintha minden sztori vele történt volna meg. Ezt a hitelességet erősíti, hogy egyes szám első személyben íródtak az elbeszélések, közelebbinek, személyesebbnek érezzük így a történeteket.

Az író jó megfigyelő, a leírások expresszívek, a karakterek élők, valóságosak, jól megformáltak. A legtöbb narrátor nő, de a találkozunk nagyon erős férfi énelbeszélőkkel és gyerekekkel is. Az alkotó erénye, hogy úgy férfi, mint női vagy gyermekhangon képes megszólalni.

A Nők a cekkerben korrajz is. A kiszolgáltatottságra, a nők társadalmi alacsonyabbrendűségre utal. Bár látszólag úgy tűnik, hogy egyenlők vagyunk, tudjuk, nagyon sok helyen, még mindig az dívik, a nőnek a konyhában a helye, nem érdemel megbecsülést, figyelmet. A Nők kredencen című novella jó példa erre. A kiszolgáltatottságába és a szeretetéhségébe végül beleőrül főhős, akinek az idegsejtjei figyelmeztetik, hogy nem jó úton halad, ezt a témát bontja ki.

Az idegsejt monológja már-már versszerűvé teszi a szöveget.

„ Ha lenne kezem, bizony isten, jól megverném! De csak idegsejt vagyok, se testem, se családom, ráadásul épp ebben a lúzer nőben élek. Nézem a kredencet, rajta fotó, két erős asszony, az anyósa és a sógornője. Titokban minden nap leköpi őket, miután a férje gondosan lepucolja az üveglapot, és azzal példálózik, ők bezzeg dolgos, rendes nők, nem úgy, mint a semmirekellő felesége.

Már megint mosogat. Zsíros lé csurog végig a karján, a könyökén időzik kicsit a mocskos hab, aztán lecsöppen a földre. Ruhájába törli a kezét, végigsimítja szoros kontyba fogott fekete haját. Zsebéből ódivatú kendőt húz elő, beköti a fejét. Nem néz tükörbe, mégis tökéletesen sikerül a művelet. Ötven éve csinálja, naponta legalább tízszer.

Semmi sem változik. Újra kezébe veszi a zsíros mosogatószivacsot, nekilát egy égett serpenyőnek, körmével vakarja a mocskot, nehogy kopjon a drágábbik fémsúroló, az ura a múlt héten is szóvá tette, sokat költ.

Úgy kivenném a kezéből azt a serpenyőt, aztán megpofoznám, térjen már észhez. De nem tehetem. Csak egy idegsejt vagyok. Se testem, se kezem.”

A novellák közös jellemzője az álomszerűség, mintha az ébrenlét és az álom között lebegnének ezek a történetek, szürreális, titokzatos minden végkifejlet. Ez a jellemvonás leginkább a márquezi prózavilággal és a mágikus realizmussal rokonítható.

A kötet különlegessége a két költőibb novella, amely rövid sorokba tördelve, akár vers is lehetne. Némiképp elüt a többi írástól, de nem zavarja meg a könyv egységét, inkább úgy mondanám, kiemelkedik, afféle ráadás, akár a jó vacsora után egy pohár finom bor. Azt is sejteti, Döme Barbara következő kötete talán verseskötet lesz, és hogy a versekben is föl- fölbukkan néhány sajátos toposz, mint az angyal vagy a végtelen, a téridő, a szürreális élethelyzetek. A Pont úgy című írás a kötet egyik gyöngyszeme. A mondatok, mintha diónyi jégdarabok lennének, szinte hallani, ahogy a földre koppannak, majd apokaliptikus csend, elmúlás, halál. Valami eltörik bennünk, a fényeket lekapcsolják, besötétül minden.

Állításomat mi sem bizonyítja jobban, hogy a koponyámban, mint kongó fémdobozban zörgetem emlékeimet sort az író átemeli Barbara az sms-verssorozatának egyik darabjába, amit az olvasók az Irodalmi Jelenen érhetnek el.

Már csak azt kellene eldöntenem, mint egy másik kedvenc írónőm, Lőrincz P. Gabriella esetében is sokszor felmerült, hogy jobb költő vagy prózaíró a szerző. Nehéz kérdés, az olvasóra bízom. Ő sosem téved, és ezek az írások elsősorban azért születtek, hogy a nagyérdemű olvasó örömét lelje bennük, s nem azért, hogy bölcsészek okos szentenciákban írják körül, mennyire nagyszerű, hogy ilyen kortárs alkotóink vannak, mint Döme Barbara.