Átjárások / Nyelv- és vér-játékok…
Szamarandakurhaamaszraadada, jehh
!
Abra naffra-dah, abrallahafa, dehh:
a nagyfa szakradallama-mamammmm
!
drdrdrdráááfrááágaga-kehehehh
!
remedreamedrííímmmmmmmmamm
a du, drummmmmmma-berregehh
…
- - -
A szív kielégítő működése (pedig) az írói teljesítmény számára tartogatott metafora...
A gondolkodás, az írás végső soron állóképesség dolga. A melankolikus lény, aki úgy érzi, nincs akarata, úgy érezheti, minden romboló energiára szüksége van, amire csak szert tehet. – írja Susan Sontag: A Szaturnusz Jegyében című könyvében.
A Karl Kraust értékelő esszében (pedig) így ír Walter Benjamin:
Ha a stílus hatalom, mely lehetővé teszi, hogy a nyelvi gondolkodás széltében-hosszában szabadon mozoghassunk anélkül, hogy közhelyeket mondanánk, akkor ez főleg a nagy gondolatok szíverejének köszönhető, mely a nyelv vérét a szintaxis kapillárisain át a legtávolabbi végtagig hajtja.
- - -
A hölgyek, leányok egykoron: egy-egy durva kifejezéstől, netán kisebb incidenstől is elájultak… Később: sikító frász tört ki rajtuk. Manapság pedig: „agyfaszt” (javítva: „elmepéniszt”) kapnak! A mindennapi köznyelv (trágár-trend) folyamatos romlását éltük, éljük meg. Az „ön-kifejezés” mélységekbe süllyedését (ön-lefejezését) érzékeljük, ami a folyamatos jelen (egyik) felszíne… (Ny)elvi sekélyek krízise!
- - -
A züllött város ragacsos hőguta-masszája helyett (éppen): Anish Kapoor absztrakt, biomorf szobrait hallgatom… Vörös, mélypiros installációk, cinóber izolációk, óriások, csiszolt monumentumok, kőből és nehézkedésben lebegő gyanta-álomból… A gravitáció költészetét hallgatom…
- - -
Barcelona! A Rincón Artista (tapes-copes) bár teraszán a MACBA két kortárs művésze: Lluís Llefix és Jordi Jordi beszélgetnek, illetve most csak Jordi magyaráz, mintegy a leíró felé intézve a következőket:
A leg-leg-legtovább (hova-tovább) élő katalán öregasszonyok: a tonhalak rituális vonulásakor fölsorakoznak, hihetetlen gyorsasággal megragadják a hatalmasabb halakat – s kiharapják (élve tépik ki) azok szívét! A sárga fürdőruhákon csorgó vörös halvér: maga a katalán zászló! Aaá áó! Ááá, hoppá!
Később, a két artista, a felhő-farkas maszkját éppen levedlő leírót és múzsáját is invitálva, 3-3 Moritz/Turia, 3 Kava és 2-2 csupító után átmennek a Kadushi-ba (kedvezményes koktélokra), majd a csöndesebb Laa Familia felé veszik az irányt…
- - -
Luna, a katartikus, fiatal szépség (persze, holdkóros is a szentem): éppen egy Polyxena nevű (140 évvel ezelőtt létező) hölgy álmában bolyong… Egyik sem egyszerű eset! Most melyikük énje került a másik énjébe? – Ki tudja… Poly, aki páros heteken igencsak zavaros-pszichikus teremtés, most (is) a Kék Démonhoz suttog:
A régmúltban élek, amely évezreddel ezelőtt volt (van)! Az élet színét csak a felém csörgedező vérben érzem; örök forrás, ami odaátról, a túlról, a megfeszített korától az én koromig: vékony fonálon át szivárog… Minden szépség csupán a vérben kavarog! Az állatok játszadozása, illat és összhangtan, minden-minden a Vér szóban csendül! E szóban, mely nyugtalan álomként zsong, s az ébredésben is elsőként cseng: vér, vér, vér!
Polyxena, a Walpurgis-éjekben megrekedt, megszállott nagybátyja kastélyában: halotti arcképek, kísérteties portré-festmények, ódon ládák, rozsdás bárdok, pókhálós ereklyék között él… – Kezdődhetne így is egy majdnem-Poe, netán majdnem-Meyrink kisregény, ám:
a közeli tengerparton egy különös figura (a nudista strand felé igyekvő csuklyás alak) éppen hőgutát kapott s összerogyott…
Fekete rongykupac a homokban… A leíró (és egy harmonikás analóg-fotós hasonmás) most odasiet, a folytatás így más irányba rezonál…
