Jelzőlámpák fekete fénye
Csornyij Dávid verseskötete, bárhol is ütöm föl, a fiatalságomat juttatja eszembe. Nem az ártatlan, önfeledt, nyaralós szezonhangulatot, nem is a kezdeti lázongások szerelmi bájitalát, nem az erőtől duzzadó, lángoló ifjúság életörömtől átitatott nevetését. Nem, ez a fiatalságnak egy másik oldala, de gondolom sokak számára éppolyan ismerős, mint az imént fölsoroltak. Ez a fiatalság feketére festett falú, elsötétített szobákban időzik, hol füstölők és mécsesek égnek, Paradise Lost vagy Sisters of Mercy szól, esetleg egy kis Nine Inch Nails... Hullámzóbb kedélyállapotban némi nordikus black metál... Nincs ebben semmi különösebb posztmodern romlottság: a halálvágyó kamaszromantika egyidős a kultúrtörténettel, gondoljunk csak Goethe Az ifjú Wertherére. A derék, halhatatlan bölcselő története anno valóságos öngyilkossági hullámot indított el a művelt fiatalemberek körében, akik ifjú Werthernek öltözve, sárga mellényben és kék kabátban vetettek véget életüknek.
Korunk ifjú Werthere persze sokkal vagányabbul néz ki éjfekete szerelésében, és mire teleírja titkos naplóját azzal, hányféleképpen fog minél teátrálisabban öngyilkosságot elkövetni, hogy halálperformanszával megbüntesse ezt a csúf, hazug világot, addigra jól el is megy a kedve az egésztől. Ilyen értelemben a halálfantáziák jó része öngyógyítás. De hát ez nem valami lélektani magazin, hogy a felnőtté válás önbeavatási traumáiról kocapszichologizáljunk, hanem komoly irodalmi lap – pusztán érzékeltetni akartam, milyen mélységesen respektálok minden fiatal költőt, aki teljes átéléssel írja a maga Szomorú vasárnapját.
Csornyij Dávid A jelzőlámpák diktatúrája című debütkötete vékonysága ellenére alaposan húzni fogja minden fölkészületlen olvasó zsebét, hisz a kivétel nélkül a létezés sötét oldalán bolyongó, komor, kétségbeesett, tragikus szabadversek mentális hatása körülbelül félúton sötétlik Cioran és Sade márki könyörtelen világa között.
„Hiánytalan börtön a szereteted / makulátlan mikrokozmosz / megfeszült rácsok ölelnek át / az elme koszos kézzel formálja a falakat / évgyűrűket növeszt bennem az idő / minden lassan gyorsabbá válik / kispolgári giccs / hogy a múlt a börtönőr / sterilizált örökkévalóság” – a Csókol az életfogytiglan még finoman fogalmaz. De hát micsoda vakmerőség kell ahhoz, kérem, hogy így kezdődjön egy verseskötet:
„Kicsit hasonlít rám az Isten. / Megalvadt lelkünk az univerzumban, / és szeretjük a békákat. / Előnyben van, ismeri a jövőjét, / hátrányban, mert ismerem a múltját.” (Egy hasonmás nagyképűsége)
A legutolsó, Mi című rövidebb szösszenet fináléja pedig: „Önmagam sorozatgyilkosa / válik szemtanúvá, / egyedivé.”
A Rossz cigit szívtam el című, klausztrofóbiás mondatkábulatban Gregory Corsótól Allen Ginsbergen és Jack Kerouacon át Charles Bukowskiig meg a rettenetes William S. Burroughs-ig (emlékszünk még a Meztelen ebéd horrorisztikus hallucinációira?) a teljes amerikai beatköltő-kompánia otthon érezné magát:
„Megszorul a légcső, elindulok, / az alja sötétben úszó mélységes rengeteg, / kishalak cuppogtatják bokámról az elhalt részeket, / megduzzad az ér, elpattan, / vér és szenny egybekel. / Meztelenné tesz a marihuána, / nyálkás-sós illat, hipóval, / nem kell aggódnom azért, hogy szégyenkezzek a boncasztalon.” Zacher Gábor toxikológus is megnyalná a szája szélét, és bármelyik rocksztáréletű zeneipari dolgozó irigykedve csettintene Trent Reznortól Kiss Tiborig, amiért nem tudtak ilyeneket írni, miután kiengedték őket a rehabról.
Csornyij frivolan komor, nihilista esztétikája popkulturális felhasználásért kiált. Groteszk mangát látok lelki szemeim előtt. Lapjain szadomazo-szerkóba öltözött hősök és bizarr szörnyek viaskodnak egymással, és minden, szóbuborékba zárt csatakiáltásuk a költő egy-egy velős sora: „Átkozom, ami él és társas.” „Mellőzöm a valóságot.” „Felvirradt a nap, az utolsó, befejeződik a földi színdarab.” „Beteges bennem a kéj.” „Az idő kilök minket magából.” „Amnéziát akarok.” „Zokon esik a taknyos csók.” „A te múltad az én világom.” „Ebből baleset lesz.” „(…) a férfiak is sírhatnak, csak az nem, akinek fejfája van.”
De az a szorgalmas olvasó, aki olyan, jó minőségű szóképek után kutat irodalmi művekben, amik segítségével egészében és részleteiben is el lehet küldeni az egész világot a jó büdös fenébe, szintén aranybányára bukkan:
„Ketten maradtunk, a félig megivott / libafesztiválos pálinka már csak megszokásból / csúszott le kólával áztatott nyelőcsövünkön. / Én haragudtam erre az emberre, / csuklóját az alkohol bilincse nem engedte szabadjára, / pedig szájában megnyílt a modernitás és / a szarkazmus kapuja, elméje / lomtárában mégsem győz a racionalitás.” (A férfiak is sírnak)
Ha majd vége lesz ennek az őrületnek, és lehet koncertezni, Csornyij Dávid könyvbemutatójára minimum egy gothic-doom metál zenekart szeretnék, ifjú pokoljáró kollégámnak pedig ezúton kívánok hosszú és boldog életet, no meg rengeteg lelkes, ifjú rajongót, akik mind az ő kötetével a zsebükben mennek a Fekete Zaj fesztiválra.
Csornyij Dávid: A jelzőlámpák diktatúrája. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.
