„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Csornyij Dávid A jelzőlámpák diktatúrája című debütkötete vékonysága ellenére alaposan húzni fogja minden fölkészületlen olvasó zsebét, hisz a kivétel nélkül a létezés sötét oldalán bolyongó, komor, kétségbeesett, tragikus szabadversek mentális hatása körülbelül félúton sötétlik Cioran és Sade márki könyörtelen világa között.

Neked adom a tavaszt vászonszatyorban
és Bohémia dédelgetett pusztulását.
Szeánszunk innen is disszidált, 
szimbiózissá alakult a csodavárás. 
 

„A Nagy Medve az égben,
egy szív-báli barátom
sorsom egy csillagképből
követi messzelátón.”

A szorongó, semmivel nem magyarázható bűntudat könyve ez. Azoké, akiknek bokájáról – szemben a „tökéletesek armadájával” – kishalak cuppogtatják az elhalt részeket, akiket csuklyás jelenések kínoznak, és úgy érzik, itt lakni már nem lehet. A világunk ez, ha beismerjük, ha nem, ahol a káosz a törvényszerűség – és néha azt reméljük, legalább egy hosszú hallgatás leszünk, igazi téttel.

• Böszörményi Zoltán versei: Játék a tűzzel, A sorsom olvasom
• Nagy-Laczkó Balázs: Testvér (próza)

ha nem ivott, mindig virágot hozott.
letérdelt elém, és megígérte, soha nem
üt meg.

Zöreje vagyok
két frekvencia között
rémálmaidnak.

már nélküled
pirkad s én
bocsánatos
bűnnel írom át
a csend imáját