Daladon

− Micsoda név ez? – kérdezték sokan. Nem tudom. De olyan okos a viselője, mint a római pápa, aki selyemszövetből készült körgalléros reverendában jár, csak megy és megy és megy, derekán címeres fehér öv, hozzá fehér pileólus és aranyláncon függő mellkereszt, lábán piros cipő. Ha egy állat meghal, akkor halott, azonnal a múlt része lesz, mint a béna lábú, vénségtől szenvedő öreg, akit nemrég ölt meg a koronavírus, és távol van mindentől, lélegeztetőgéptől, krónikus betegségtől, magánytól, házak között megülő csendtől, a község régi részétől. A világ feletti és a világon kívüli Istent mintha elvinné a szél, kifújná az űrbe, nincs panasz, vakcina, hálaadás és kérő szó, követelőzés, nincs más, csak az üres udvarok, és körös-körül a vermek meg a kazlak. Ilyen volt az este, és mindegyik este ilyen volt valahogy, nem úgy telt, hogy az emberek, miközben ide-oda forgatták a kártyalapokat, bármiről beszéltek is, álmokról, hogy nem mindig adnak menedéket, gazdaságról, elveszített munkáról, vírusról, hűvös időről, fagyott lábujjakról, reménytelenül szerelmes nőkről, elalvásról, ne hozták volna elő Orbán kutyáját. Készen álltam a látására, ahogy az orrát a kerítésnél visszarántja, a mozgásomat figyeli, bizalommal kísér, aztán otthagy. Végtelenül elszomorított, mikor azt mondták: „Már nincs.” Így hát nem tehettem egyebet, szemügyre vettem a gazdát. Az ábrázata egyszerű, hétköznapi, szinte szürke, sőt fehér. Leselkedtem a képébe, megkérdeztem:

 – Igaz?

Fájdalmasan és határozatlanul nézett, felfelé a konyha mennyezetére, sokáig nézte és alaposan, visszatartotta a szomorúságát, kétszer-háromszor is nagy lélegzetet vett, pár pillanatnyi gondolkozás után bólintott, sóhajjal fújta ki:

– Elütötte egy autó.

Orbán arca hirtelen sötét lett, mintha tustintával öntötték volna le. Szombaton múlt egy hete. Véletlenül nyitva maradt az ajtó, már kinn is volt, még nem is virradt meg, a kutya kiszökött, és hát szegény meghalt az ismerős utcában; ez most valahogy olyan hihetetlennek tűnik, ő meg azt kiáltotta: „Miért?!”, és bebújt a koporsókeskeny ágyba, és zokogott a dunyha alatt, ahogy még soha nem. A kert sarkába eltemette, szemben a kapuval, ott van lifegő nyelvvel és elfúló torokkal, ott vacog, vakkant, onnan nézi, hogy fekete nap süt a szalmakazalból, hogy a szél a szakadt ponyvába belekap, felhólyagosítja, fölemeli, csattogtatja. Mennyire tud hiányozni! Akkor hát vége mindennek. Nem kellett bottal hajtani a nyúl után. És közben szinte most volt csak, öt év se múlt, mint rozskalász, leng el az emlék, a postaút mellett akadt rá, fejjel a földre borulva feküdt, adott egy kis hangot, nyikkangatott. Kocsiból dobták ki, nyilvánvaló, vagy nem is tudni, mi történt, törést nem szenvedett, de dőlt a száján a vér. Túl-túl kicsi volt, meglátta, milyen színű, kiderült, hogy kévesárga, mint egy blúz, mentette, mellényébe bugyolálta, vigyázva vitte haza az elhányt kölyköt. Megmosdatták, gondozták, etették, kapkodva evett, még kakaós csigát is tettek a tányérjára, belakmározott, adtak neki vizet, árpagánicát, habzsolt levest, beszéltek hozzá, lépéseit próbálta, sétált, hasaltak mellé, játszottak vele, orrával állon lökdösött mindenkit. Mi legyen a neve? Bundás? Szuszi? Pamacs? Bodri? Az unoka megtalálta neki a legjobb nevet, mondta, hívhatnánk úgy, hogy Daladon. Vajon volt-e már ilyen nevű kutya? Papi, mi szeretjük Daladont?, kérdezte mindig, amikor látogatóba érkeztek. Arra már nem emlékszik, csak azt tudja, hallotta a saját hangját: „minden rendben, minden rendben”, ám egy pillanatig sem hitte el, hogy ez igaz. Azon a szombaton a kezében halt meg, és csak hunyta a szemét, utoljára mintha rá emelte volna, segíts; talán azzal kellett volna kezdeni, szépen időrendben, visszafelé, azzal, hogy ment haza a kapálásból, félúton járt, amikor elkerülte egy kocsi, két férfi ült benne, s azt gondolta: „Teremtőm, milyen gyorsan halad ez az autó”; holott tán nem itt kezdődött igazán a kutya története, hanem a városban, ahol a sorsáról döntöttek, s úgy, hogy az elvesztésének az a legjobb módja, ha ilyesmire vetemednek. Eszébe jutott ez. Azt mondja, azon a szombaton átengedte magát a kétségbeesésnek, a szívében különös szorongást érzett, fájdalmat, rémületet. Öregebb lett minden porcikája, tetőtől talpig. Zúgott a füle, meleg búzakorpát kellett volna rátenni; ólom volt a lába, egészen a forgóig fájt, hasogatott.  

Az összezsugorodott és meggörbült gazda nem sokat tűnődik a megváltozott világon, ami elhasználta az ereit, a szívét. Mintha a kút alsó kövén állna, felfelé fordítva a szemét, valami halvány fény felé. Tavalyelőtt még fényesítette a tehén szőrét, azután eladta az állatot, tyúkokat tart, nyulakat. Orbán tűrhető egészségben érzi magát. Tisztességes ember, jólelkű. Kicsi a feje, vékony a lába. Gyorsan mesél, mindig is gyorsan mondta a magáét, kérdezi, hallottam-e, esztendeje, a névnapja előtti estén mi esett vele. Nem. Kitől hallottam volna? Az asszonya egy hétig mérgelődött, ő meg örült, hogy a kutyája nem bolond, hanem éles esze van.

A történtek belevesztek a múlt ködébe, s az egyetlen, ami megmaradt és határozottan kirajzolódott benne, a szent szobra. Délután megkoszorúzták a gyepűnél állót, bort öntöttek a kupájába, csak cseresznyét nem tudtak tenni a lábához. Az biztos, ebben a hónapban sokan megtántorulnak erkölcseikben, tüzes óborral kell erősíteni a testet, a feleséghez meg mértékletes módot kell tartani, a bölcs élet regulái között ezek is ott vannak, és nehogy elhagyjuk a harmonikás nadrágot, amely mindig felhúzódik a cipő felett, a névnap után vessük csak le, járjunk rövidben. Akkor kezdődik a meleg, levesszük a kalapot, izzadunk, és egy este azt mondjuk, hogy adjuk el a pincét, menjünk máshová lakni. Ha tetszik, ha nem, Orbánt leugrasztják a tűzhelyről, ő meg a földtől az égig feszül, mérgében kiengedi a legyeket, a babócsokat. Mármint a szent. A szőlők, a kocsmárosok patrónusa, aki óvja a termést fagyoktól, jégtől. Azért a szobra a hegyen. Rossz idő esetén sárral megdobálják. Daladon a küszöbön bóbiskolt, néha óvatosan kinyitotta a szemét: nem lehet tudni, mi történik a világgal, valami eltűnik, semmivé lesz. A baj éjfél körül történt, amikor már föltették a fejükre a szent kalapját, szóval felöntöttek a garatra. Mondja az igazán tiszteletre méltó Orbán: az asztalhoz telepedtek, névnapoztak, talpas poharat ütöttek talpas pohárhoz, szívták a cigarettákat, mulattak, fölöttük járt az éjszaka, kurjongattak, elszántan és szenvedélyesen énekeltek, elégedetten, a hangjukat kieresztették, magukhoz beszéltek, vagy talán a borhoz, túl sokat ittak, az emlékezetük kicsit alámerült, gyónniuk kellett volna mindjárt, bizony, néha felállottak, kimentek, könnyítettek magukon a pince előtt, majd újra visszabotladoztak a helyiségbe. Fölfordulás akkor lett, amikor ő tért vissza, s azt mondta:

– Jesszusmáriám!

Lehet, hogy egy kicsit pöszén mondta, mert hiányzott a fölső műfogsora. Kiesett, laza volt, valahogy elhagyta. Tárult is menten a fűre, valamennyi szem kidülledt, a köszöntők gyufát gyújtottak, görnyedtek, négykézláb mászkáltak, a fal mellett óvatosak voltak, két szemük óriásivá dagadt, mindenre kiterjedő figyelemmel tapogatták a talajt, keresték az ünnepelt tulajdonát a selymes fűcsomók közt, már csak ezzel törődtek, térdükön a nadrág kifényesedett, elkopott, ide-oda csúszkáltak, imbolyogtak előre-hátra, jobbra-balra. Csillagokat nem lehetett látni, felhő fedte mindet, mintha a sötétség is azért lett volna, hogy ne találják a fogsort. Egymást taszigálták, bódultan keveregtek-kavarogtak a pince körül, mint a bogarak. Orbán a száját tátotta, arca összezsugorodott az izgalomtól, nedves és szortyogós hangon káromkodott, a barátok meg mondogatták: mért nem olyat csináltattál, amin lánc van! Biztos vagy benne, hogy kifelé esett? Lassan és szédülten támolyogtak, lépteiket aprózták, tapogatózva, köhögve és hunyorgatva, sokáig lihegtek a tisztáson, még vagy ötször megismételték a mutatványt, boros szenvedéllyel, megfeszített izmokkal, befejezték, újrakezdték, négykézlábra ereszkedtek, miközben sok minden járt a fejükben, megtettek egy kört, de ott és éppen akkor a fű egybefolyóan fekete lett, terült széjjel a sötétség, nem találtak semmit. Mutatkoztak rajtuk a fáradtság jelei. Tanácstalanul néztek egymásra, hunyorogtak, hogy jobban lássanak, álltak csak reményvesztett tétlenségben, s kezdtek kijózanodni a dorbézolás mámorából, elcsendesültek, széledezni kezdtek, lassan elmosódtak. Otthon túl sokáig aludtak, túl mélyen. 

– Halljuk, no, a végét!

Orbán arcáról könnyen elképzeltem a másnap reggeli jelenetet; egy pillanatra úgy mered maga elé, mint aki nem biztos benne, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, ébren van-e, vagy álmodik, mintha tisztán és világosan látná, mi történt a hegyen. 

– Daladon hazavitte a fogsort. Letette az előszoba ajtaja elé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Csapkodta farkával a lépcsőfeljáró kövét, boldogság volt az arcán, valamiféle pogány öröm. Nyílt, figyelmes tekintettel nézett, türelmesen, hűségesen, várta, hogy felkiáltsak: „Jó kutya!