Az ég piros alja felett opálos mennyország-darab

2005-ben születtem Budapesten. Jelenleg a Baár-Madas Református Gimnáziumban tanulok magyar-kommunikáció tagozaton. Amióta fizikailag elsajátítottam az írást, születnek irományaim. 2019-ben döntöttem amellett, hogy az írást mindennapi tevékenységgé, tudatos alkotási folyamattá szeretném tenni az életemben. Ebben sokat segített Lackfi János, akinek a kreatív írás csoportjához egy éve csatlakoztam. Az irodalom művelése mellett balettozom és zenélek.

Vízililiom

Vízililiom vagyok. 
Hosszú gyökerem köldökzsinór,
magzatként kapaszkodom
a víz csillámló méhébe.
Rúgásomra egy ismeretlen
ég visszhangja felel,
bennem verődik vissza
a néma dallam. 
Hallgatni jöttem.
Magzatburokba zárt szirmaimmal
szívom magamba az életet.
Sejtekbe kötözött leveleim
megrepednek a napfény ostora alatt.
S mikor az éjszaka ujjai kopognak
a tó gyöngyöző felszínén,
csendesen olvadok el
a feketeség méhében,
a holdsugár gyémántló,
hideg lehelete alatt.

Felszínfodrok 

Az ég piros alja felett opálos mennyország-darab,
egyéves háttérkép a zárképernyőn.
Önmagamban csíráztatott hazugságok zsenge hajtásai,
nyelvvégre ültetett titkok megfagyott csüngése.
Páratartalommal növekvő feszültség,
üvöltve vajúdó felhőcsoportok.
Félek, hogy elmerülök a vízben.

Csendesen siklik a tó felszínén
egy belőlem felbukó láthatatlan árnyék,
feketére festi az utat a nádasig.
Most izgalomízű a víz, amibe harapok,
és a hajam puhán lebeg a nyakam körül.
Nyár van.
Cseppet sem félek, hogy véget ér.

Valahol kacsa hápog,
öbölnyi megafonba kiált,
megfeszül a mellkasom,
buborékok dagadnak szemhéjaim között,
hínár tekereg a bokámon,
semmi másra nem vágyom,
többet akarok. 

Lebegő álomkép az elégedettség felett,
szégyellt vágyak vízbe fojtása.
Levegőtlen tüdő zihálása a felszín alatt,
hullámokon áttörő vakság.
Halak buta tátogása a szórengetegben,
emberi szájak lusta, puha mozgása,
hullámzó vízajkak érzéki ölelkezése.

Tükörvíz tetején egymásba gabalyodó hullámfodrok,
akár megannyi csillogó kagylóbél.

Emlékszem…

Emlékszem, mikor bújócskáztunk, én mindig visszafelé számoltam. Eszter egytől felfelé.
Emlékszem, hogy lihegtem, mire felértem a dombtetőre.
Emlékszem, ahogy csökkentek a számok, és egyre távolabbról hallottam a levélsusogást.
Emlékszem, hogy nullákról álmodtam. Következő reggel mosolyogva ébredtem.
Emlékszem, hogy behunytam a szemem, mikor elbújtam.
Még sosem talált meg senki.

Emlékszem, hogy Eszter a nevemet kiabálta. Én akkor is elbújtam, mikor senki sem kért.
Emlékszem, hogy összeturkáltam a diós metéltet.
Emlékszem, hogy elhagytam a játék területét, és a legmesszebbi fa törzse mögött kuporodtam le. Érdes volt a kérge, vágta a bőrömet.
Emlékszem, mennyit számított néhány tized a kijelzőn.
Emlékszem, hogy nullákról álmodtam. Aznap reggel nem álltam fel a mérlegre.
,,Aki bújt, aki nem, megyek!”

Emlékszem, mikor az avarba fúrtam az ujjaimat, egy gilisztához értem. Felsikkantottam; utálom a csúszómászókat.
Emlékszem, hogy elharaptam a kuncogásom, mikor rájöttem, hogy Eszter nem vett észre engem.
Emlékszem, milyen hideg volt a kő a vécécsésze mellett. Végül nem fáztam fel.
Emlékszem, Eszter azt mondta, nálam jobban senki sem tud bújócskázni.
Mindig nyertem.

Emlékszem, hogy negyvenhárom, negyvennégy, már negyvenöt perce futok egy helyben a szőnyegemen.
Emlékszem, hogy a lélegzetemet is visszatartottam, mikor Eszter léptei közeledtek felém.
Emlékszem, hogy minden nap egy alma a hájat távol tartja.
Emlékszem, ahogy visszhangzik a domboldalban, hogy ,,Bújj elő! Nyertél. Feladom.”
Én sosem adtam fel.

Emlékszem, hogy kinevettem Esztert, mert komolykodott: azt mondta, most már elég lesz.
Emlékszem, mikor a Svábhegyen futottam, le kellett ülnöm a padkára, nehogy elájuljak.
Emlékszem, akkor sem bújtam elő, mikor már mindenki hazament.
Emlékszem, hogy kiégett egy utcalámpa.
Megijedtem az árnyékomtól.

Emlékszem, Eszter milyen hangosan kiabált, mikor azt mondta: a játék véget ért.
Emlékszem, hogy sok vizet ittam, mielőtt behívott az orvos.
Emlékszem, hogy hegyre futottam, de völgybe érkeztem.
Emlékszem, hogy nem tudtam megtalálni:
azóta is minden bokornál megállok, és megnézem, nem lapulok-e mögötte.