ENCYCLOPAEDIA sőt C H R O N I C A R A K O N C Z Y K A AZAZ, MINDEN IGAZ ÉS HASZNOS TÖRTÉNETNEK SZÉP RENDBE FOGLALÁSA ÉS VILÁGRA BOCSÁTÁSA

Mottó:

„Csak tiértetek szólok, hogy hasznotokra legyek, mint álmatlanság ellen a Rakonczay-féle barackos pirula, szerénységem szerepe népem történetében másodlagos, és ehhez akkor is ragaszkodni fogok, ha majd főpatikus leszek.”

(ezt is én írtam, más tollával nem ékeskedem, mint egyesek…)

ELŐLJÁRÓ BESZÉD

avagy szerénységem és szülőhazám rövid bemutatása

Rakonczay Bere János udvari másodpatikus vagyok, bánatomban s szégyenemben írom ezt a könyvet, a saját gyalázatomra, s Őfelsége, szegény, szegény Őfelsége dicsőségére.

Magammal kezdeném. (Az ő bajáról majd később.) Csak röviden persze, hiszen szégyenletemben legszívesebben névtelen maradnék, vagy mondjuk R. B. J., esetleg „egy rakonczai”, pontos ível és kis errel, de bár ne is élnék leginkább!

Mint azt már említettem, őfelsége Első avagy (ahogy egyesek szégyentelenül nevezik, mert bizonyos műveltségi fok és szellemi szint alatt már csak ilyen a nép), Rettegő Litán kegyelméből látom el a másodpatikusi szolgálatot, mely tisztséget származásommal, Őfelsége iránti hűségemmel, valamint szerény tudásommal érdemeltem ki. Őfelsége iránti hűségem ott lapul e krónika minden sorában, szerény zoológiai, botanikai, csillagászati, földrajzi, néprajzi, történelmi, matematikai, filozófiai, sőt mitológiai ismereteim rövid, de igazán rövid összefoglalója pedig megtalálható a főművemmel párhuzamos mellékművemben, az Appendixben, e két párhuzamos a négyesszázadik oldalon találkozik, hogy segítségére váljék az olvasónak. Ahol kell, tessenek hátralapozni, ott el van magyarázva minden.

Már dédapám is patikus volt, nagyapám és jóatyám szintén, így magam is ezt a tudományt választottam, mi mást is tehettem volna. E pillanatban formálisan még jóatyám Őfelsége első patikusa, így amíg, Istennek hála, ő jó egészségnek örvend, addig én csak másodpatikus lehetek, de tudjuk, az a szomorú idő is eljő, amikor majd keserű kényszerűségből első patikussá kell előlépnem. Jóatyám immár négy aratás óta visszavonult, nem mintha nem lenne szellemileg friss, de, hogy egy egyéni költői képpel fejezzem ki magam, az idő vasfoga még egy patikust sem kímél, így igazából én látom el a főpatikusi szolgálatot. Ismétlem, immár négy aratás óta. Ez semmit nem von le az atyám iránti szeretetből, tiszteletből, megbecsülésből, sőt gondoskodásból, hiszen minden pozitívumomért hálás vagyok neki, úgy is, mint fiú az atyának, meg úgy is, mint tanítvány a tanítónak, hiszen ki mástól tudnám, mi a spatula, ha nem tőle. Azért a spatulát emelem ki, mert az van a családi címerünkben, meg füvészmozsár, két vájármedve között. A vájármedvét az Appendixből tessenek kikeresni, a föld alatti medvefajtáknál részletesen le van írva a külleme is, meg, hogy milyen rettenetes, amikor a humuszból, drága anyaföldünkből váratlanul előbukkan. A patikusnak viszont a vájármedve az iránytűje, mert ahogy az amúgy elég idegesítő kattogó lepke vezet el az estenyíló pimpéhez, ami köszvényre kitűnő, úgy vezet el minket a vájármedve a legfontosabb gyökerekhez, amelyek a gyógyszertárunk fundamentumát képezik.

Ahol hosszú vagyok, tessenek nyugodtan átugorni, de itt azért meg kell jegyeznem, hogy érdeklődésem a felmenőiménél, különösen a dédapáménál, sokkal szerteágazóbb. Legeslegidősebb Rakonczay Bere János (dédapám) még igen egyszerű patikus volt, úgy is mondhatnám, füvész, míg jómagam már a kor szellemének megfelelően ízesített tablettákat állítok elő. Van néhány egészen különleges ízű pirulám is, de ennek részletezésére itt nincs hely, s nem is lenne illendő kutatási eredményeimmel untatni a kedves olvasót. Egyedül a barackízű, heveny álmatlanság elleni pirulám emelném ki, amit említettem már a mottóban is. Ez a pirulám mosványból készül, hiszen a lápi mosvány lenne a legjobb altató, ha nem lenne annyira keserű és büdös, hogy rögtön felébred tőle az ember. Nos, ezt a problémát oldottam én meg, már le is van szabadalmaztatva. Egyszóval, mi, Rakonczay Bere Jánosok voltunk, vagyunk s leszünk patikusai e nemzetnek, ahogy a Nyesők a böllérei, a Borovicsok a kocsmárosai, s a Gutmann Prométeuszok a feltalálói, bár szerencsére belőle csak egy van.

Csege várától erősen jobbra, Nagyrakoncán születtem, élek, s teljesítek szolgálatot – és ezzel már át is tértem szeretett szülőhazám leírására, szerény személyem a háttérbe szorítva, mert bár sose láttam volna meg a napvilágot!

Az öt nép közül, úgymint: litánok, muforcok, nefritek, szeromédek és mormoránok, a sorrend nem végleges, egyedül mi, litánok vagyunk az államalkotók, amely tény leszögezésével nem szeretném más népek fiait, lányait alábecsülni – különböznek igényeink, szokásaink, képességeink, ennyi az egész –, de államot mégiscsak mi alapítottunk, mégpedig Első, avagy Rettegő Litán jóvoltából. Őfelsége amúgy igen kedves és barátságos ember, hajdan velünk átellenben lakott. Gyerekkoromban sokat jártam hozzá, még mielőtt megalapította volna Litániát, s fel nem költözött Csege várába. 

Mi, litánok, ősidőktől fogva itt élünk a Kétfolyótól északra, a Hideg Pusztáktól s az Utolsó Domboktól délre, a világ legeslegszebb vidékén, elsősorban a Rakonca-patak partján. Megjegyezném, hogy csak a külföldi olvasóra való tekintettel használom népünkre a litán kifejezést, mert ők hívnak minket így, mi önmagunkat csak szerényen rakoncaiként emlegetjük. Egyesek szerint – hogy egészen pontos legyek, a Hoppá Ellemér-féle férfifodrászok és áltörténészek szerint – mi, litánok, a Hideg Puszták felől jöttünk (haha!!!), s az akarják és a nemakarják egyenes ági leszármazottai vagyunk, ez a keveredés látszik tükröződni nemzeti összetartozásunkban, döntőképességünkben, tisztánlátásunkban, de még családi életünkben is.

Namármost én ezt a feltevést még cáfolni sem szándékozom, mert ez a legnyilvánvalóbb dőreség, félművelt férfifodrászokat boldogító fantazmagória, ugyanis mindenki pontosan tudja, hogy a Hideg Pusztákon nem él, és nem is élt soha senki, azon túl meg különösen nem, s hogy az akarják és a nemakarják a szorongokkal, lamentákkal, hollandusokkal és portugálokkal együtt amúgy gazdag fantáziánk szüleményei. Egyszóval, nincs annál nyilvánvalóbb tény, mint hogy a puszták népe merő hallucinálmány, de Hoppá úr szabad akaratából természetesen onnan származtatja magát, ahonnan akarja, mert államunk királyság ugyan, de igazságos, senkit nem foszt meg a származás jogától.

Ugyancsak Hoppá Ellemértől származik az a siralmas feltevés, hogy a litán név bizonyos fajta nemzeti sajátosságra, mégpedig a szűkszavúság ritka előfordulására utalna. Lingvisztikai vitába nem bocsátkoznék egy fodrásszal, különösen, ha kertszomszédom, de csak a példa kedvéért említem meg, hogy anyai nagyapám, Sárbereki Anton, egy családi vita után némasági fogadalmat tett, s azt estig tartotta. Hát ennyit Hoppá úr fantazmagóriáiról. Természetesen jellemző, hogy pont az a honfitársam áll elő ilyen feltevésekkel, aki napi munkája során – finoman szólva – nem tesz tanúságot különösebb szűkszavúságról. De a továbbiakban nem szeretnék Hoppá Ellemér úr egyetlen felvetésére sem reflektálni, mert méltatlan volna mások kártékony szűklátásának teret adni hazám történelmének írása közben, s egy lapon említeni a Hoppákat a Csegékkel, Kocsányosokkal, Sümegfőiekkel. Mert ugyan szégyen van rajtam, nagy, nagy szégyen s szomorúság, de egy Rakonczay mindig tudja, hol a határ!

CSEGE VÁRÁNAK HITELES TÖRTÉNETE

ellentétben Hoppá Ellemér úr állításával, miszerint dicső várunkat homály fedi

Csege várát legidősebb Csege Adorján építette, mégpedig jóval Litánia megalapítása előtt, így a mi várunk nemcsak az első és az egyetlen, de régi is. A Csegék mindig is jeles kőművesek voltak, és Adorján bácsi egyszer csak a fejébe vette, hogy egy olyan házat akar építeni, ami sem lakni nem való, sem kocsmának, sem boltnak vagy fogadónak, egyszóval nem jó semmire, de azért szép.

Rozália asszony ennek nem látta értelmét, és azt mondta Csege bácsinak, hogy ha vénségére elvesztette az eszét, akkor legalább olyan helyre építse ezt a micsodát, ahol nem bosszant vele senkit, például fel, a Veres-hegyre. Ezt a javaslatát később nagyon megbánta s szégyellte, de csak miután Csege vára Litánia büszkesége lett. Másrészt, ha ő nem a Veres-hegyet javasolja, akkor a vár nem lesz olyan, amilyen, mert nem nyílik belőle ilyen szép kilátás, tehát tulajdonképpen nem azt szégyellte, amit javasolt, mert az jó volt, hanem, amiért javasolta, nevezetesen, mert nem bízott fenntartás nélkül az urában mint udvari műépítészben.

Már hogy lett volna Csege Adorján udvari műépítész, mondhatná erre a még nem teljesen művelt olvasó, hiszen még udvar sem volt. Ami lehet egy nézőpont, elismerem. (Hoppá!) Csakhogy én ezzel a nézőponttal nem értek egyet. Mert ki más jöhetne szóba, mint udvari főépítész, ha nem pont az, aki magát az egész várat megalkotta? Talán valamelyik nefrit vendégmunkás? (Hoppá!)

Csege Adorján bejárta széltében-hosszában Litániát, ami akkor ugyan még nem létezett, mert akkor még csak úgy egyszerűen itt éltünk, szóval járt-kelt, alkalmas helyet keresve építményének, míg végül ő maga is belátta, hogy egy ilyen épület helye kint van a hegyen, ahol nem botlik bele senki, de messziről mégiscsak látszik, hogy van odafent valami szép. És mivel minálunk a Veres-hegy a legmagasabb, ráadásul Nagyrakoncához is közel esik, ezt a helyet választotta.

Mivel szorgalmas népeknél otthon nem találni meg soha senkit, Csege bácsi még aznap bement a Pihenő Vándorhoz, Borovics Szulejmán fogadójába, és többeket megkérdezett, hogy szerintük zavarná-e a népet, ha ő építene valami szépet a Veres-hegyre.

Borovics Szulejmán kérdezte, hogy minek, hisz nem jár arra senki, hacsak nem gombáért. Amire Csege Adorján részletezte a tervét, nevezetesen, hogy pont ez a lényeg, ő olyan építményt akar, ami csak úgy ott van, és szép. Ezt többen helyeselték, egyedül Borovics nem tudott beletörődni. Neki megszakad a szíve, ha fent, a hegytetőn lát egy príma, fogadónak való épületet, ami nincs kihasználva, mondta. Meg hogyha már nem fogadó, mert senki nem jár arra, akkor lehessen ott gombát szárítani, vagy legalább ott gyakoroljon a dalárda, de valami kis haszna mégiscsak legyen,  elvégre az ember ne dolgozzék hiába.

Csege Adorján újra kihangsúlyozta, hogy az építmény hasznát ő annak szépségében látja, és erre már Borovics sem tudott mit mondani, mert ami szép, az szép, s azt tényleg nem lehet haszon nélkül valónak nevezni. Tavaszi kercintőt sem azért ültet az ablak alá az ember, hogy tudja, mikortól van tavasz, hiszen azt amúgy is tudja, hanem, mert szép.

Szeder Atanáz, a postamester afelől akart megnyugodni, hogy ugye, Adorjánnak esze ágában nem lesz oda kiköltözni, mert ő csak így tudja tiszta szívvel áldását adni a dologra. Vagy akkor legyen kitalálva oda egy szerkezet, felvonó vagy kötélpálya, mert ő nem szeretne a napi postával oda kijárni. Ezen többen is hangosan nevettek volna, ha Szeder Atanáz nem lenne igen érzékeny, a napi posta ugyanis a születésnapi dísztáviratokban merül ki, meg néha egy-két sürgönyben, hogy kedves édesapám, örömmel tudatom, tegnap megellett a tamaránunk, kéne egy ki zab, vagy hogy édes öcsém, három házivaracsk jutányosan eladó, rád gondoltunk.

Csege Adorján elővette ácsceruzáját, kért egy ív csomagolópapírt, és ott, helyben megtervezte az épületet, mert úgy érezte igazságosnak, ha mindenki elmondja a véleményét. Az első skicc még csak egyetlen torony volt, de akkor Borovics leküldte az inast egy korsóval a pincébe, elvégre át kell gondolni az ilyesmit, egy ilyen építmény nem karácsonyfa, amit két hét múlva leszednek.

És mire az inas harmadszor tette meg az utat a korsóval, már elkészült a torony köré a négy bástya, meg a kapubástya, és akkor jött Szederné, ami egyébként már várható volt, mert a harmadik korsó körül mindig be szokott jönni, de kivételesen nem parancsolta haza Atanázt, hanem javaslatot tett a felvonóhídra, meg a vizesárokra, aminek mindenki nagyon örült, mert az nemcsak, hogy szép, de végképp semmi értelme.

Másnap délben, amikor Adorján bácsi kiült pipájával a tornácra, s maga elé terítette a tervet, igen megrökönyödött, mert nem ilyenre emlékezett. Ő eredetileg csak egy szép kis tornyot képzelt, amolyan kilátót, a csomagolópapíron meg, ha girbegurba vonalakkal is, de ott volt egy egész város. Amit neki most már kutyakötelessége megépíteni, elvégre erre adta áldását a nép.

Még az ebédtől is elment a kedve. Alkonyatig csak ült és számolt, az eredmény pedig az volt, hogyha ő holnap reggel nekifog építkezni, és segít a három fia meg a kilenc unokája is, esetleg Nagyrakonca éppen ráérő férfijai, mert érjenek csak rá, ha ekkora micsoda kell nekik, igen, tessenek szíves lenni ráérni, szóval ha hármas váltásban, napi huszonnégy órával és háromszáz fővel számolunk, akkor úgy harminc esztendő múlva már állnak a falak, de még sehol a tetőszerkezet, a felvonóhíd meg a lényeg, a vizesárok.

Rozália néha megállt a konyhaajtóban, és elégedetten nézte az urát, ahogy szenved, ahogy szoroz és oszt, kivon és összead, közben meg szörcsögteti kialudt pipáját, de büntetésből a tegnapi dínomdánomért az istennek nem segített volna. Aztán este csak odament, vetett egy pillantást a csomagolópapírra, majd foghegyről megjegyezte, hogy ha ez az egész értelmetlen tákolmány nem kőből van, hanem fából, akkor néhány nefrit egy hét alatt felépíti, egyébként meg mindjárt kihűl a vacsora.

Csege Adorján nem volt veszekedős ember, de ezt a vacsorát azóta is emlegetik Nagyrakonca-szerte. Mert akkor ő minek élt mostanig? És egyáltalán, mit képzel az ő felesége róla? A fakukac nefritek építsenek maguknak, amit akarnak, odaát, a folyó túlpartján. De egy litán nem fog soha se nefrittől, se szeromédtől, se senki emberfiától segítséget kérni olyasmihez, amit ő maga is meg tud csinálni. Ha negyven év alatt, hát negyven év alatt, de az meg lesz építve rendesen, kőből, ahogy illik, és neki ne hókuszpókuszolják össze faanyagból hét éjszaka alatt. Ismeri ő az ilyen építészetet, se szigetelés, se vakolat, cserép helyett meg zsindely, mint a kutyaházon. És különben is, ez az ő vára! Mert ez igenis egy vár, ez egy sokkal nagyobb és erősebb vár, mint amiről a mormoránok fecsegnek, hogy ilyen meg olyan várak vannak besüllyedve a Csend Homokjába. Ez nem fog besüllyedni, azok meg nem láttak semmit, legfeljebb egy-két kalibát, oszt’ slussz, de a várat ő találta fel, tegnap este, Borovicstól Atanázig erre neki tanúi vannak. És ha ő találta fel, akkor ő is fogja felépíteni. És ha ő úgy látja jónak, hogy fából, mert az praktikusabb, akkor igenis, fából fogja felépíteni. És ha ő nefrit vendégmunkásokat alkalmaz, csak mert az aratás miatt a rakoncaiak most nem érnek rá, ahhoz senkinek semmi köze, úgyhogy nagyon szépen megkéri a feleségét, ha már nem hajlandó őt inspirálni, legalább ne gátolja az alkotásban!

Itt ragadnám meg az alkalmat tudatni kedves olvasómmal, hogy én csakis olyat írok le, ami biztos, mert a történésznek ugyanaz a legfőbb ismérve, mint a patikusnak, nevezetesen a megbízhatóság. Tehát mindannak, ami általam papírra vetődik, én szem- és fültanúja voltam, de minimum megbízható forrásból értesültem, hogy úgy mondjam: tiszta forrásból. Mert ahogy azt Őfelsége annyira, de annyira bölcsen és találóan szokta mondani: Zavaros kút, teli budi.

(innen majd Litánia megalapításával folytatom, de az még fogalmazás alatt, tessenek türelemmel várni)

Bartis Attila (1968. január 22., Marosvásár­hely) József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas író, fo­tog­­ráfus.