A valóságról írok. Nem is lehet másról. Minden valóságos. „És a képzelet, az álom, a látomás vagy a hallucináció?” – kérdezed. Azok is. Csak egy másik dimenzióban. „Fából vaskarika – mondod. – Akkor azt is mondhatnád, hogy minden légnemű, csak ehhez előbb el kell égetni.” De én komolyan gondolom. Hiszem, hogy a legbátrabb képzelet, a legdurvább hallucináció, a legvadabb álom vagy a leggyönyörűbb látomás sem tartalmaz olyan elemeket, amelyek valahol, valamikor nem történtek meg, vagy nem fognak megtörténni. A valóság végtelen. Határtalanabb, mint a képzelet vagy az említett nem természetes, nem négydimenziós valóságfajták. De nem akarlak tovább fárasztani a filozofálgatásommal, csak egy rövid történetet szeretnék elmesélni neked.

 

Kristóf a nyomor mélyére jutott. Átázott kabátjában és cipőjében álldogált a 888-as busz megállójában, egy fagyos november délután. Fázott. Nagyon fázott, és dühös volt önmagára az élhetetlenségéért, az otthonról hozott és a tanult, maga választotta szigorú erkölcsösségért, ami miatt neki mindig a becsületes utat kellett járnia. Sosem választhatta a bőséges anyagi lehetőségekkel, könnyű és gyors sikerekkel kecsegtető hazugságokat, csalásokat, lopásokat, mások gátlástalan félresöprését saját előnyei érdekében. Hitt ugyan abban, hogy ezért Isten majd megjutalmazza, de ez most nagyon távolinak látszott, és pillanatnyilag cseppet sem vigasztalta. Végre jött a busz, és mivel Kristóf közel állt a járdaszigethez, az úttesti tócsákon átguruló hatalmas kocsikerekek fölcsapták nadrágjára a vizet. Felszállt, és mindkét kezével megkapaszkodott, hogy a gyengeségtől el ne essen. Aznap még nem evett semmit.   

A buszon a tömegtől – amitől mindig is iszonyodott – egy kicsit melegebb volt a levegő, de nem mozoghatott, s így még jobban didergett. Rettegett, hogy az egymással vagy a mobiltelefonjuk túloldalán helyezkedő hallgatójukkal ordítozó kultúremberek, az olcsó vagy drága parfümtől és/vagy mosdatlanságtól bűzlő, egymást lelkifurdalás nélkül taszigáló utastársak hatására rátör a mizantrópia. Inkább azt mondta Jézusnak: „Uram, még több szenvedést is el tudok viselni, csak ne gyűlölködjek!”

Nem tudta, merre jár, és nem is érdekelte. Jó negyedóra múlva megritkult az utazóközönség, és Kristóf leült. „De jó lenne egy vízhatlan cipő – gondolta. – Ami kényelmes is, meg szép is. Meg egy könnyű, de mégis meleg kabát, sok zsebbel. Meg egy kesztyű. De jó lenne, ha sok pénzem lenne, és összevásárolhatnék mindenfélét, ami csak eszembe jut. Csak költeni, költeni mindenfélére. Meg enni valami húsételt.”

A buszról már minden utas leszállt. Kristóf kettesben maradt a sofőrrel. Mindig különleges tiszteletben tartotta a tömegközlekedési eszközök vezetőit, így hát örült az édeskettesnek. Nemsokára megint megállt a busz, és a vezető is leszállt. Ezután az ajtók becsukódtak, a busz pedig továbbindult most már egyetlen utasával. Kristóf kifelé bámult az ablakon a szürke égboltra, a kevés fénnyel megvilágított, s így szintén szürke alapszínben játszó épületekre, a patakzó esőre. Aztán eltűntek az épületek, majd a fák is, most már az ég szürkéje töltötte be a látóteret.

Elhaladt egy zöld városjelző tábla mellett, amelyre ez volt írva fehér betűkkel: Sehol. Nemsokára a busz megállt, leállt a motor, és kinyíltak az ajtók.

Kristóf leszállt, és kíváncsisága a vacogást is elfeledtette vele. „Ó, milyen gyakran vágytam arra, hogy eltűnjek! És most itt vagyok, Seholban. Vajon Seholban semmi sincs?” Körülnézett, s vagy fél kilométerre meglátott egy hatalmas, semmilyen épületet. A tócsákat már nem volt érdemes kerülgetnie, hiszen már úgysem maradt száraz rész a ruházatán. Fáradságos munkával körbejárta a gigantikus építményt, hogy egy ajtót keressen rajta, de nem talált. Lassan azonban átitatta a hely szellemisége, megállt az egyik fal közepe-táján, és benyitott egy nem-ajtón. Kellemes meleg fogadta, meg egy jól látható transzparens, amely az épület rendeltetéséről árulkodott: Hiánycikk bolt.

Eleinte nem is látott mást, csak csupasz falakat. Mikor kissé felmelegedett, még jobban átjárta a hely szelleme, s ekkor meglátott a tágas, csupasz tér közepén egy pultot, mögötte egy kék köpenyes eladóval, aki fel sem nézve a jövevényre, elmélyülten olvasott egy könyvet. Előtte a pulton pénztárgép állt.

Kristóf odalépett, köszönt. Az árus felnézett a könyvből, biccentéssel válaszolt.

− Mit árusítanak itt, kérem? – érdeklődött Kristóf.

Az eladó csodálkozva nézett rá.

− Hiszen ki van írva, kedves uram. Hiánycikkeket.

Kristóf ismét körülnézett, s immár szerteágazó polcsorok labirintusát látta. Azonban minden polc üresen tátongott. Újra az eladóhoz fordult.

− De kérem… itt minden polc üres. Talán a raktárban tartják az árut?

− Nincsen raktárunk, és nincs is szükségünk rá. Látja, kedves uram, hogy mekkora belső terünk van. Itt minden portékánk elfér.

Kristóf még egyszer szétnézett, ám a polcok rengetegét változatlanul üresnek látta. De már nem mert vitatkozni a boltossal, nem akarta, hogy teljesen hülyének nézze.

− Kérem, én szeretnék egy vízhatlan, bélelt, kényelmes bakancsot.

Az árus bólintott.

− Ez valóban hiánycikk. Természetesen nekünk sincs ilyenünk. Hány párat adhatok? És mi a mérete?

− Negyvenkettesből kérek egyet. Van más is, ami nem kapható önöknél?

− Természetesen. Minden. Teljesen fel van töltve az árukészletünk – mondta az eladó, miközben beütötte az első tételt a pénztárgépbe.

− Akkor még kérnék egy könnyű, de meleg kabátot, sok zsebbel kívül-belül – jött bele a vásárlásba Kristóf, nagy izgalommal. − 44-es nyakmérettel. De ne legyen nagyon drága!

− Igenis, uram – válaszolta az eladó, és ismét beütötte a tételt.

Kristófra rájött a vásárlási láz. Most nem is gondolt arra, hogy csak pár ezer forint lapul a zsebében, és még sokáig kell ebből élnie. Csak sorolta, sorolta, ami eszébe jutott; az árus pedig mindent készségesen beírt a gépbe. Végül Kristóf kifulladt, és némi aggodalommal megkérdezte:

− Köszönöm. Akkor ez minden. Mennyivel tartozom?

− Hogy tartozna, kedves uram?! – kérdezett vissza felháborodottan az árus. − Én becsületes kereskedő vagyok. A teljes számla kétszázhuszonötezer forint.

És az összeget a nyugtával együtt átadta Kristófnak.

− Borravalót sem adhatok? – kérdezte a hálás vevő.

− Kérem, ne sértsen meg, kedves uram! Örülök, ha szolgálatára lehettem. Jöjjön el máskor is! A viszontlátásra!

Kristóf leült egy kényelmes fotelba – csak most vette észre, hogy a bolt egy részét szalonként rendezték be. Ránézett az eladóra, vajon figyeli-e őt, de az pultostul eltűnt.

Örvendezve távozott. Pillanatnyilag csak egyvalami hiányzott ahhoz, hogy öröme teljes legyen: hogy megoszthassa valakivel. Jézus számtalanszor mondta neki, hogy „Tanuld meg velem megosztani az örömeidet!” – de Kristóf legtöbbször vele együtt örülő emberekre vágyott. Ezért elhatározta, hogy mielőbb elhagyja Seholt. Terve kivitelezésével viszont gondok adódtak. A 888-as már elhagyta korábbi állomáshelyét, és nem látott semmiféle információs táblát, amelyről megtudhatta volna, mikorra várható a következő járat. Ám az agya már egy kissé ráállt a seholbéli gondolkodás- és látásmódra, ezért megállt körülbelül azon a helyen, ahol a buszról leszállt. Odaképzelt egy oszlopot információs táblával, és valóban: az meg is jelent előtte. Csak az volt furcsa, hogy miután nagy üggyel-bajjal kezdte megérteni a szeme elé kerülő ismeretlen karaktereket, piktogramokat, arra kellett következtetnie, hogy nem busz, hanem helikopterjáratokról van szó. Már majdnem továbbindult. Hiszen még a buszon is lógott, honnan lenne pénze egy helikopter-utazásra? A zsebében lapuló, újonnan szerzett kétszázhuszonötezer forintot gondolatban már régen elköltötte. Ekkor halk berregést hallott néhány méter távolságból, s kellemes, langyos szellő érintette az arcát. Ajtó nyílt és csapódott, lépések hallatszottak. Érezte, hogy valaki megáll vele szemben.

− Szia, Kristóf! – üdvözölte a láthatatlan ember. – Énok vagyok.

− Hello! – válaszolt Kristóf. – Én pedig… − „Kristóf”, akarta mondani, de ekkor eszmélt rá, hogy Énok tudja a nevét.

Kezet ráztak. Rövid ideig csend állott be, amíg Kristóf rájött, hogy neki kell megszólalnia. Énok türelmesen hallgatott.

− Hát…hogy is mondjam…szeretnék elutazni innen. De nincs túl sok pénzem.

− Oké, szállj be! – mutatott Énok a gyönyörű fehér helikopterre, amelyet abban a pillanatban pillantott meg Kristóf is.

− Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled, de… mint mondtam…

− Természetesen a vendégem vagy! – szakította félbe Énok.

Kristóf már kezdett hozzászokni a csodákhoz. Ezért csak azon vívódott, megmondja-e, hova akar eljutni. Rájött azonban, hogy fogalma sincs róla. Csak annyit tudott, hogy emberek közé, akikkel megoszthatja az örömét. Tehát hallgatott, és örült, hogy máris találkozott egy kedves emberrel, akinek ráadásul egy ideje érzékelni kezdte legalább a körvonalait.

− Nem fázol? – kérdezte Énok, utastársára pillantva.

− Nem – válaszolta Kristóf, és ezen maga is nagyon csodálkozott. – Itt jó meleg van.

− Igen. Kellemes. De azért felvehetnél valami ruhát.

− Sajnos nincs váltóruhám – mondta Kristóf. – Csak ez, ami rajtam van.

− Khm, izé… hogy is mondjam, kedves barátom... Nem akarlak megbántani, de nincs rajtad semmilyen ruha. Anyaszült meztelen vagy. De ott hátul – mutatott maga mögé Énok – talán találsz megfelelőt.

Kristóf hitetlenkedve és szégyenkezve nézett végig magán, aztán szó nélkül hátramászott, az ülések mögé. Egy kis székre ki volt készítve egy alsónadrág, egy zokni, egy fehér, tógaszerű öltözet (hasonló ahhoz, amit a görögök meg a rómaiak hordtak régen, és amilyet Kristóf mindig is szeretett volna egyszer kipróbálni), meg egy hófehér bakancs – bár ez még az azonos szín ellenére sem nagyon illett a többihez. Felöltözött, és észrevette, hogy a ruhákból valami nagyon kellemes bizsergés árad. Visszamászott Énok mellé.

− Köszönöm szépen.

− Ne nekem köszönd! – figyelmeztette Énok szelíden.

Kristóf azonnal megértette.

– Köszönöm, Uram – mondta.

Kissé megnyugodott, és – némi bűntudattal – eszébe jutott, hogy itt egy kedves ember, akivel megoszthatja örömét.

− Képzeld el! Seholban, ahol felvettél, van egy hatalmas, semmilyen bolt, ahol kaptam kétszázhuszonötezer forintot!

− Hát ennek nagyon örülök – mondta Énok. – Bár meg kell mondanom, hogy ezzel nálunk semmit sem tudsz majd kezdeni.

− Hogyhogy? – rémült meg Kristóf. – Nem ismeritek el a forint vásárlóértékét?

− De, de, ne aggódj! Csak éppen mi nem használunk pénzt.

− Hát akkor hogyan vásároltok?

− Sehogy. Mindenünk megvan.

− Mindenkinek?

− Mindenkinek.

− Az meg hogy lehet? A legszegényebbeknek is?

− Nálunk nincsenek szegények.

− Csak gazdagok… – ámuldozott Kristóf

− Nem. Gazdagok sincsenek.

− Most már végképp nem értem – adta fel Kristóf.

− Ne törődj vele! Én sem értem. Egyszerűen Adonáj ilyennek teremtette a mennyországot.

Kristóf kinyitotta szemét. Most döbbent rá, hogy mindezt csak álmodta, bár pár percig még nagy boldogságot érzett a gyönyörű fantazmagória hatására. Gyorsan újra lehunyta a szemét, hogy semmi se akadályozza a visszaemlékezésben. Aztán – még mindig csukott szemmel – kinyújtotta a jobb kezét, hogy kitapogassa az éjjeliszekrényen tartott cigarettáját, mert felébredéskor mindig ez volt az első mozdulata. De hiába tapogatódzott. Az éjjeli szekrény helyén valami mást érzett. Egy emberi térdnek tűnt. Nagyon meglepődött, és odanézett.

− Jó reggelt! – üdvözölte Énok, akinek a térdét tapogatta. – Jól aludtál?