Dante Alighieri, a 13–14.

Úgy éreztem: nem bírom tovább, és elhatároztam, hogy – akármennyire veszélyesnek tűnik – kihúzódok a jobb szélső sávba. Lehet, hogy be kell tolakodnom két autó közé. Lehet, hogy nem fog menni koccanás nélkül. De már nem érdekelt. Indexeltem jobbra. Azaz csak indexeltem volna, csakhogy az irányjelző karja nem mozdult. Elszántam magam arra, hogy jelzés nélkül, egyszerűen kihúzódom. De a kormány sem mozdult.

Elhaladt egy zöld városjelző tábla mellett, amelyre ez volt írva fehér betűkkel: Sehol. Nemsokára a busz megállt, leállt a motor, és kinyíltak az ajtók. Kristóf leszállt, és kíván-csisága a vacogást is elfeledtette vele. „Ó, milyen gyakran vágytam arra, hogy eltűnjek! És most itt vagyok, Seholban. Vajon Seholban semmi sincs?”