Tudom, hogy az éjszaka

Tudom, hogy ez csak a sötétség – gondolja –,
meg a szokásos.
Még mindig nem álmos. A kanna sípol,
a gőz száll, a pára lecsapódik. Ő válogat.
Persze, hogy ez csak az éjszaka.
Citromfűtea, kakukkfűtea,
feszültségoldó gyógynövénytea,
amit egy apátság szerzetesei gyűjtöttek.
A dobozban van egy imádság is, de nem tudja,
hogy neki azt szabad-e. Olvasni
kellene, hogy elterelje a gondolatait.
Leül a karosszékbe,
    hogy lehajtsa fejét a szunnyadó.
    A teavíz vérszín csipkebogyó,
amelynek lecsöppent harmata
a bőrét marja szét éjszaka.
Próbálta megérteni hónapokon át:
tanulmányozta a gótikát,
név nélkül megjelent ponyvákat olvasott,
de ez nem az ő félelme volt, nem ezt kereste.
Aztán egy másik este Poe-val foglalkozott,
és a falak mögül mintha hallotta volna
egy macska kaparászását, de rájött,
hogy ez is más. Olvasott Burke-öt is,
egyszer a teagőzbe gabalyodva
komolyan elgondolkodott a homályról.
Aztán kölcsönzött egy Tokarczuk-kötetet,
de hamar összecsapta,
mert a sorok közül kiolvasta,
hogy inkább magában kellene keresgélnie.
Egy újabb álmatlan éjjelt üldögélt át
a karosszékben,
    s lehajtotta  fejét a szunnyadó.
    Keserű már a teafű, bogyó,
    amelynek lecsöppent harmata
    a húsát rágja szét éjszaka.
Tudom, hogy ez csak a sötétség – gondolja –,
meg a szokásos.
Persze, hogy vannak elfojtások,
meg a tudatalatti, meg egyebek.
De minden olyan felemás,
és senkinek sincs igaza.
Olyan ziláltan mentek haza.
Persze, hogy gyerekek voltak.
Persze, hogy senki nem akarta.
Hárman kiúsztak épen a partra.
A vizek mindig olyan sötétek,
a vizekben gonosz tündérek élnek,
legyen a víz tóban vagy bögrében.
Persze, hogy minden este ébren.
Persze, hogy mindenki és senki se hibás.
Persze, hogy nem lehet már semmi se más,
    ha lehajtja fejét a szunnyadó.
    Nem nyugtatja meg menta vagy bogyó:
    mert mindnek lecsöppent harmata
    a csontjáig mar le éjszaka.