„…a szivárvány nem ér véget”
(1. Önmagunkba érkezni)
Wittgenstein naplójából
A tóban tükröződő vízesések
Kitartóan zuhognak az ég felé.
„Gyónni már az új élet részeként kell” – mondja Ludwig Wittgenstein (Észrevételek, ford. Kertész Imre). Ha a vers a nyelv gyónása, vajon miféle új nyelv ad hírt magáról általa – s miféle új élet?...
Válasszal a Wittgenstein naplójából sem szolgál, de művészettől nem is feleletet szoktunk várni, hanem – például – szépséget. S abban bőségesen részeltet ez a miniatűr. (Vö. még: „A világot nem érteni, csupán mert érthetetlen: dilettancia. A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk e földön. // A túl sok gondolkodás vagy szerencsétlenné tesz, vagy misztikussá. Wittgenstein végül is misztikus volt, akárcsak Kafka. Csakhogy ő más anyaggal dolgozott: a logikával. Világokat kellett lerombolnia, míg a romok alól, mint felcsillanó drágakő, hirtelen kivillant a hite. Elképzelem őt e pillanatban, kezében a kinccsel: nézi, nézi, és nem talál nevet rá. De annyit tud, hogy csoda történt, s hogy meg van mentve.” – Kertész Imre: Valaki más.)
Egyetlen optikai fenomént rögzít a szöveg, a víztükör vizuális játékából, játékosságából olvas ki ontológiai állandót: a hulló víz, amint vízbe ér, fölfelé zuhog. (És folyamatosan ér a vízbe: mozgás, áramlás, élet a lét. Se vége, se rossza.) Az önmagába (Önvalójába) érkező égi eredethez tér vissza; a forrását lelő identitás metafizikai identitásért szavatol.
A jelenség (vízben tükröződő víz) köznapi. Az értelmező ráismerés költői gesztusa az, ami méltó, hogy a wittgensteini diárium apokrif díszévé váljék.
„Mert nagy alapboldogság nekünk, hogy Ludwig Wittgenstein létezett” – írta volt Észrevételek-recenziójában Tandori Dezső. Végső soron ezt az alapboldogságot tetézi járulékos örömmel Acsai Roland szép kétsorosa.
A mű a Hajnali kút egy másik darabját is érdeklődésünk körébe vonja: „Wittgenstein faházát hiába / Keresnénk: csak kőből hordott // Alapzata látható a hegyen. / A hegyen, mely mintha maga is // Egy letűnt óriás vagy isten / Egykor állt házának alapzata lenne” (Wittgenstein háza Skjoldenben). Hiány, mely nagyobb teljességet tesz láthatóvá? Olyan belátás ez, melyhez látomásos kreativitás szükséges.
Az Acsai-féle mitizáló-miszticizáló versnyelvi magatartás e helyt a jelentéstan metaszintjein is gonddal jár el: midőn a filozófus faházát nem találjuk, a nevével jelzett szellemi attitűdnek – az alapokig leásó radikalizmus gondolkodói ethoszának – a letűntét is nyugtáznunk kell. Innen tekintve korszakot, hagyományt, műveltségformát búcsúztat el a Wittgenstein háza…, de nem a panasz kultúrájába illeszti szólamait (hiszen nem is a hiányra, hanem a nyomok jelenvalóságára összpontosít!).
Acsai Roland költészetének egyik megkülönböztető erénye éppen ez: a fölmérés és ráismerés szelíd nyugalma, híján a borúlátás minimumának is. Múlhatatlanul biztat, mert mulandókban is bízik.
*
(2. A szív az alanya)
A teljes kör
Esőkabátban bóklásztunk a templomkertben,
A hegytetőn, zöld fűszálak és nedves kövek között,
Az autót a parkolóban hagytuk.
Az égen dupla szivárvány feszült, ritkán látható:
A vastagabb fölött egy vékonyabb ívvel,
Mely az előző színeit fordítva tükrözte.
Néztem a Hegyek Istenének dupla koronáját,
És tudtam, hogy a szivárvány nem ér véget
A szikláknál, a víznél, folytatódik bennük is,
A föld alatt is: átszelve bazaltot, sötét ásványt,
Vakondjáratot – és teljes kört fut.
Ars poetica érvényű vers A teljes kör, szelíd mondandója és látomásos precizitása az Acsai-líra egészét látja el programmal.
Közös élményt idéz föl az emlékező narratíva. A hely (templomkert) szakrális jellege, az időpont (eső után) tisztaságot tanúsító volta s a civilizációs technológia hátrahagyása („Az autót a parkolóban hagytuk”) együtt szavatol a tapasztalás evidenciájáért, mely a harmadik sortól bomlik ki: „Az égen dupla szivárvány feszült, ritkán látható: // A vastagabb fölött egy vékonyabb ívvel, / Mely az előző színeit fordítva tükrözte.” (A jelző [itt: „ritkán látható”] hátravetése kedvelt fogása a költőnek. A késleltetés és pontosítás egyszerű, de hatékony eszköze.)
A szivárvány motívuma bibliai szimbolikát is, kortárs jelentéseket is rejt. De mindahány vonatkozásban a békés sokszínűség immanencián túli örömére jogosít. Kettőzött-tükrözött formájában a tökély garanciájának tűnik föl, a lezártság-bevégzettség isteni üzenetét hordozza.
A Hajnali kút jellegzetes versformája a szabadverses intonáció kétsoros szakaszokba rendezése. E helyütt egyetlen tagmondat válik ki az alaktanból, s kap így ez a magányos közlés tengelyszerepet: „Néztem a Hegyek Istenének dupla koronáját…” A többes számot („bóklásztunk”) egyes szám („Néztem”) váltja föl, talán azért, mert a beavatás mindig személyre szabott aktus. A metafizikának nem a közösség, hanem a szív az alanya.
A „Hegyek Istene” kitétel mítoszi aurát von a versbeszéd köré, egyszersmind eloldja a szöveget a lehetséges vallási-felekezeti vetületektől. Nem dogmát, hanem katarzist visz színre a mű. A fenség, fenségesség („koronáját”) részint esztétikai, részint ontológiai minőségét kimondva is, megtestesítve is.
A „bóklásztunk” → „Néztem” → „tudtam” jelölősor mind tevőlegesebb s tudatosabb jelenlétre utal. Ez a tudatosság fogalmazza meggyőződéssé a hitet az utolsó négy sorban, mely egyetlen mondat, de szemantikája horizont nélküli. A szivárvány félkörének föld alá vizionált folytatása látható és láthatatlan dimenziók együvé tartozásáról vall, s nem mellékesen az emberen túli létminőségeknek („átszelve bazaltot, sötét ásványt, / Vakondjáratot”) is fönntartja a jogot a szentségre, a megváltásra, a csodára.
Gondolatjel élesíti ki a végső tanulságot: „– és teljes kört fut.” Olyan alakzat a kör, mely eleve teljes. Itt a jelző csak nyomatékosítja a magától (avagy magunkon kívül?) értetődőt. De olykor egyetlen jelzőhöz is a világlátás pontossága szükséges.
„A költészet a ragyogás keresése” – tájékoztat Adam Zagajewski azonos című verse (Zsille Gábor fordításában). S ha rátalálunk a ragyogásra? Költészet az is, csak még szebb.
