Hajnalodott. A nádtető felett elrepült egy gólya a puszta irányába. A levegőben hasított, az utolsók között hagyta el otthonát. A kémény csendesen szunyókált, tudni lehetett, még alszanak odabenn. Az elhagyatott kertben a somfák piros bogyói hivalkodóan sarjadtak, a tiszafák zöldellő levelei mint szuronyok ágaskodtak az égtáj minden irányába, és pajzsként védték ágaikat. A nap első sugarai megcsillantak a dérharmaton, és a páraköd ráült a sárga levelekkel tarkított zöld kertre. A gyümölcsfák száradó vesszőit enyhén megfújta a szél, és a zörgő levelek egymást követve hullottak az átázott avarba. Rendezetlen málnabokrok és csipkebogyók övezték a talpalatnyi földet, mindent benőtt a repkény és a vadszőlő. A vén diófára is felkúszott a borostyán. A méltóságteljes, terebélyes növény felfelé kapaszkodott, minél feljebb a nap felé. A kisgazda, a fiúgyermek rendszeresen megmászta a diófát, amikor kicsi volt, és rendre megküzdött a borostyán egyre vastagabb gyökereivel. Odébb, félig beomlott kút mellett ébredeztek a csirkék. Szabadon éldegéltek, ebben a házban nem kényszerítették ólba az állatokat. Kerítés sem volt, a ház körül homoktövisek állták el a betolakodók útját. A háború kitörésekor még a gazda ültette az ezüstös színű, sárgabogyós bokrokat. Azóta már nincs gazda, nincs kisgazda, csak az asszony éldegélt itt egyedül a kutyájával. Gazdusné hiába várta haza urát és egyetlen gyermekét, levélben értesítették, hogy meghaltak. Hová temették őket, senki sem tudta.

A kakas rikkantására a kutyus felugrott, és nagyot nyújtózott, azután pedig jól megkergette az arra kószáló macskákat. A zsemleszínű szőrmók munkába állt, és betrappolt a tornácra. Az első, a tisztaszoba ajtaja zárva volt. Ide soha senki sem tette be a lábát már jó ideje. Nem azért, mert rejtegettek volna valamit, hanem azért, mert a katonák alaposan feltúrták a háború idején. A kelengyét elvitték, a ládákat kifosztották, a középen álló nagy, faragott asztalt felaprították és eltüzelték. Még a fakeresztet is lerángatták a falról. Gazdusné keze megégett, mikor kikapta a tűzből, nehogy lángra kapjon. Nem lehetett azt a szép szobát többet kinyitni, nehogy kiszálljanak az árnyak. A rossz emlékek börtöne volt immár. A bundás a hosszú verandának a középső ajtajánál szaglászott. A gazdusné ott tartotta a krumplit, kukoricát, lisztet, és azt a kevéske kolbászt, szalonnát, amivel néha megajándékozták a szomszédok. De azt az ajtót is zárva találta. A harmadik s egyben utolsó ajtón furakodott be. Nem volt azon se zár, se lakat, csak benyomta orrával, tappancsával kaparászott kicsit, és már bent is volt a hűvös szobában.

A gazdusné a fal felé fordult. Ágya felett két katonazubbonyos férfi kopott fényképe lógott. A gazda és a kisgazda. A kutya elnézte a képet, fejét oldalra hajtotta. Milyen boldogok voltak, mikor megkapták azt a fess ruhát! Tüsszentett egyet – a molyirtó szaga olyan fanyarul orrfacsaró a félig üres szekrényben.

A gazdusné hátához szorította a pofáját, úgy lihegte ébredésre.

– Reggel van-e? Úgy? – szólt hátra a néni maszatos kiejtéssel.

A kutyus farkát csóválta örömében, hogy egy újabb napot tölthet együtt szeretett gazdusnéjával. A néni nyögdécselve megfordult, kezét lelógatta az ágyról. A bundásnak több sem kellett, összevissza nyalogatta.

– Jól van már, no! – szólt hozzá a gazdusné kedvesen. Felült az ágyban, és keze a nyakára tapadt.

A homokszínű, erős testalkatú, zömök állatnak fekete, csillogó szeme volt, és élénk tekintete. Nyakára egy összecsomózott spárgaszál tekeredett, a mellső lábai alatt szorosan keresztbe fűzve, mint a hám a lovakon. Gazdusné megmarkolta a zsinór végét, és a kutya vezetésére bízta magát. Lassan, óvatosan léptek ki a verandára.

– Na, gyere, lelkem, megmosakszunk – mondta, és megpaskolta a kutyus farát.

Az eb nem fészkelődött, nem forgolódott. Fegyelmezetten haladt a néni mellett. Gyakorlottan vették be a kanyarokat, léptek át a küszöbökön. A néni és a kutya lépései összhangban voltak, egy ritmusban lépkedtek. A kutya volt a néni szeme, a gazdusné viszont beszélt helyette.

– Juj, de hideg ez a víz – sikkantott fel a néni. Viccesen lespriccelte, és felnevetett. A bundás minden ízében remegett az izgatottságtól, alig tudta örömét leplezni. Legszívesebben összevissza nyalogatta volna gazdusnét, de ösztönösen érezte, hogy most fegyelmeznie kell magát. Leült, és türelmesen várakozott. Elnézte az idős asszonyt, és megint félrehajtotta a fejét. A tornácon állt a mosdótál, mellette a vödör víz. A néni a jéghideg vizet beleöntötte a lavórba, és alaposan megmosta arcát, kezét. Kezein a kék erek kiduzzadtak, vékony, halovány bőrén átütöttek, mint a folyók a domborzati térképeken. Szorgos kezének körmein a fekete termőföld darabkái feketélltek, a szülőföld morzsaléka rátapadt tenyerének életvonalaira. Ráncos, barázdás arcán vékony vízerekben csordogált állára a kútvíz, a nyakán rejtőző gödrökben pedig kis medrekben gyűlt össze. Fejét az égnek emelte, és a szája, mint egy barlang, tátongott üresen, nem volt már abban fog, kihulltak az ínséges időkben. Szemeit becsukta, inkább fogadta az egyhangú sötétséget, mint a homályos, elmosódott színfoltokat. Minduntalan eltévedt, hiszen lassacskán teljesen elveszítette a látását. Egészen addig, míg hozzá nem tévedt ez a kis szőrmók.

– Azóta mi egyek vagyunk – szólt kedvesen a kutyához és felnevetett örömében. A bundás nem bírta tovább. Csaholni kezdett, a farkát csóválta, és körbeforgott a boldogságtól, hogy a gazdija ilyen szépet mondott neki.

Gazdusné megfogta a hámot, és visszamentek a házba. A szoba legalább olyan rendetlen volt, mint a kert. Az asztalon porcelántányérok, poharak egymásba rakva, az asztal alatt korsó, benne víz, és fémtál a kutya eledelének.

Kitapogatta az asztalon azt a pár szem veknidarabot, amit a szomszédék gyerekei hoztak a minap, és vízbe mártogatta. Leült a lócára, és majszolni kezdett.

– Egy falat nekem, egy falat neked – mondta, és minden második falatot a kutya szájához nyújtott. – Így csináltuk kisgazdival is, mikor még gyerek volt. Igaz, akkor még vajam is volt a kenyérre – kaccantott egyet, olyanformán, mint amikor megcsiklandoznak valakit.

A bundás ránézett a falon függő képre. Kisgazdi boldog mosollyal nézett vissza rá.

– Tudod-e, jó gyerek volt a kisgazdi! Meg az én nagygazdim! – nevetett fel ismét, mintha megérezte volna a kutyus gondolatát. Az most alaposabban megnézte azt a fényképet és ahogy ilyenkor szokta, félrehajtotta a buksiját. A férfi kevésbé volt boldog ezen a képen. – Nem akart ő itthagyni. Csak azért tette, hogy vigyázzon a fiára – motyogta maga elé a néni. A kutya is maga elé nézett, és csendben majszolták tovább a kenyérvéget.

Az eb hirtelen megremegett, két fülét a magasba hegyezte, majd felpattant, és morogni kezdett.

– Valaki neszez az ajtónál – nyugtázta a néni. – Biztosan a gyerekek hoztak valamit, ne kiabálj! – szólt rá kedvesen, de az tovább ugatott, és parancsra várt. – Na jól van, indulj! – adott engedélyt a gazdusné, és a bundás örömmel fogadott szót.

Pár percen belül visszatért, fogával egy szeletnyi papírlapot tartott. Gazdusné kivette a szájából, és megszagolta.

– Frissen nyomtatták – jegyezte meg, aztán megtapogatta. – Van rajta valami írás – csodálkozott. – Vajon miért nem kiabáltak be nekem? – csattant fel a hangja, és kezeivel szélesen gesztikulált. – Ez valami titkos üzenet lehet – gondolkodott.

A kutya is nagyon törte a buksiját. Gazdusné a térdére csapott, fejét a fagerendák felé emelte.

– Majd délután elsétálunk a paphoz, és megkérdjük, mi ez – rikkantott vidáman, és eszegetett tovább.

Az eb mellső lábaival az asztalra ugrott, odatámasztotta mancsait, és izgatottan csóválta a farkát.

– Jól van, na! Jól van! Én is örülök! Nyughass! – fegyelmezte.

A bundás most leült a gazdusné elé, mint egy iskolásgyerek, parancsra várva. A nyelve kilógott, úgy lihegett.

– Vasárnap van, úgy-e! Tudod, ma megyünk gazdusékhoz! – örvendezett.

A kutyus szőre felborzolódott, felpattant, és izgatottságában háromszor megkerülte az asztalt. Farkával közben ütemesen csapkodta a fát. A néni hahotázott.

– Nos, te bitang – becézgette a maga módján –, hozd a kosarat! Szedünk gombát ebédre. Én meg felveszem a gyapjút – mondta, és mindketten készülődni kezdtek. Az egyik a kamrába szaladt a kosárért, a padlásfeljáróhoz, a másik az ágy végében tapogatózott, ott találta meg a meleg csergét, azzal burkolta be magát. A kutyus farkcsóválva hozta a kosarat. Fogával erősen tartotta a szájában. Morogni, vakkantgatni kezdett, ezzel jelezte a gazdusnénak, hogy ő készen áll az útra. A néni magára öltötte a meleg gyapjúszőttest, és elöl jó szorosra összecsomózta. Az irhakabátját régen elvitték már a katonák. Nem volt már semmije, csak ez a kis szőrmók. Ő viszont mindennél többet ért.

Szorosra fogta a kutya nyakára tekert spárgát, és elindultak. Az ajtófélfára akasztott göcsörtös fahusángot a mellényébe bújtatta. Elöl a bundás, utána ő – így, együtt haladtak a tornácon. A fakerítésen és a faoszlopokon szőlőindák őszi színekben tarkálló, lila levelei futottak végig. A ház sarkánál kiléptek a kertbe. A gazdusné egy erős törzsű fához lépett, és kitapintott egy sodrott zsinórt. A kifeszített kötél, túl a homoktövis-kerítésen, túl a házközeli kukoricáson, túl a bokorsávokon az erdőbe vezetett, a kereszthez. Azt érintette ujjaival finoman, másik kezében pedig a hámot markolta. Így haladtak lépésről lépésre, a göröngyös földúton. Amint kiértek a kert növényrengetegéből, elértek egy árokhoz.

– Na, most figyelj! – szólt a néni. – Legyél jó szemem, vigyázz rám! – kérlelte.

A bundás gyakorlottan támasztotta lábait a meredeken lefelé, mellső lábain megfeszültek az izmok, ahogyan ellentartott a lejtőnek. A néni szorosan fogta a hámot, és háttal botladozott lefelé.

– Inkább a seggemre huppanjak, mint a pofámra, igaz, te? – tréfálkozott.

Egészen közel húzódott útitársához. A mély árok alján roppant a vékony jégréteg, amint leértek. Gazdusné elengedte a zsinórt és a hámot. Váratlanul két kezét széttárta, mintha repülne.

Ha meguntad, babám, vélem a szerelmet,

csináltass koporsót, sirass bele engem,

írd fel a fejfámra, itt nyugszik egy árva,

kinek hídveréskor történt a halála.[1]

Érdes hangja messzire visszhangzott. A kutyus rosszallóan nézett rá, fejét szokásosan oldalra biccentette. Nem értette, milyen bolondságot művel a gazdája, és miért engedte el a hámot. Mérgesen vakkantgatott, és megráncigálta a csergéjét.

– Ej, de szigorú vagy velem – ingatta a fejét a gazdusné.

Amaz bűnbánóan lehajtotta buksiját. Ha látta volna most gazdusné, két tenyerébe fogta volna azt a kis pofát, olyan túlcsorduló szeretet volt a tekintetében.

– Jól van, na! Igazad van, ne búslakodj! – vakargatta meg a füle tövét.

A bundás nyalogatni kezdte gazdusné kezeit, ő viszonzásul buzgón simogatta. Jól elvoltak így. Együtt az árok mélyén, a legnagyobb egyetértésben.

– Menjünk! – szólította indulásra egy idő után.

Nekigyürkőztek az emelkedőnek. Gazdusné kitapogatta a kötelet, lábához húzta a kutyust, és összefogta elöl a gyapjút.

– Indulhatunk! – szólt. Az izmos állat fürgén fent termett volna, de türelmesen kivárta, amíg a néni felmászott a csúszós meredeken. Gazdusné elővette a furkósbotot, és görnyedten rátámaszkodott. Lépésről lépésre új nyomatékot keresett a gyökérrel befutott emelkedőn. Miközben erőlködött, nagyokat fújtatott. Amint felértek az árokpartra, leült a szélére, és megpihent. Társa mellé heveredett. A foszlott szál egyik oldalán a kutyus feküdt, buksiját mancsára fektette, és behunyta a szemét. A másik oldalon a gazdusné meredt a távolba, és dudorászás közben kavicsokat dobált az árokba. A hártyás jégdarabkák szétrepedeztek, ahogy megroppantották a kövek. A néni a csobbanás hangjainak ritmusára hangsúlyozta énekének dallamát. Aztán az égre emelte fejét. Mintha kék tintapacák folynának szét a szeme előtt, benne alaktalan, egybefüggő, fehér foltok úsztak.

– Szép idő van – jegyezte meg.

Puskalövés dörrent. A kutya felpattant, és az orrát szimatolásra fogta. A néni fülelt, majd a göcsörtös husángra támaszkodva felállt. Újabb puskalövés hallatszott. Lombzörgés, trappolás, futás hangjai visszhangoztak az erdőből. Aztán csend. Várakoztak egy ideig, de minden mozdulatlan maradt.

– Vadászok lehettek, óvatosnak kell lennünk – suttogott a gazdusné.

Útitársa előreszaladt.

– Ne! – kiáltott rá a néni. – Maradj mellettem! – parancsolta vissza. Kitapogatta a hámot, és szorosan magához húzta. – Induljunk! – A bundás azonban megtorpant. – Nézd már, a kis vakarcs! – csattant fel. – Csak nem méltóztatik félni? – gúnyolódott pajkosan a gazdusné, és azzal a jellemző mozdulattal hátrahajtotta a fejét.

A kutyus nyüszítéssel válaszolt. A néni megindult a zsinór mentén, de a kutya visszahúzta.

– Ej, te! Most már nem fordulunk vissza! Hamar megjárjuk. Gyere, ne félj! – biztatta.

Az makacskodott még egy ideig, de a néni erélyesen meglódította a rákötözött spárgát.

– Mitől félsz? Elmentek már azok – sziszegte mérgesen, majd belekémlelt a levegőbe. – Nem hallok semmit. Még neszezés sincs. Gyere! – kérlelte.

A kutyus füleit hegyezte, majd kelletlenül menetelt tovább.

Beértek a kukoricásba. Át kellett vágniuk a száraz csuhék, levelek, szálkás törzsek között. Még nem szántotta be a földjét, olyan nehezére esett segítséget kérni. A bundás haladt elöl, ő közvetlenül mögötte, a sáros földbuckákon néha elbotlott, ilyenkor társa türelmesen kivárta, amíg a bot segítségével talpra állt. Kimerülten léptek ki az apró kukoricás szélére. Az erdőszélen, sűrű bokrokon keresztül haladtak beljebb a rengeteg felé. Gazdusné derékig hajolt, és a furkót maga előtt himbálta, úgy vágott csapást a tüskés bozótosban. Arcát csúnyán felkaristolták a visszacsapódó gallyak. Egyre tisztult az út, a bokrokat lassan felváltotta a tölgyes. Rájuk telepedett a sűrű köd, a néni nyugtalankodott.

– Na, hallasz valamit? – A kutyus vakkantott egyet bizonytalanul. – Ugye, hogy nem? Elmentek már azok, mondtam – bizakodott.

Útitársa feszülten fülelt, minden porcikája remegett az izgatottságtól.

– Keress! – kapta meg az utasítást.

A bundás lehajtotta a fejét, majd vadul szaglászni kezdett.

– Ez az! Ügyes vagy, szaglássz csak! Keresd a gombát! – utasította, majd elengedte a hámot, hadd szaladjon a kutyus.

A kifeszített zsinórt viszont nem eresztette el.

– Végigmegyünk a gazdusékhoz, aztán vissza – magyarázta. – Hoztam egy kis fagyöngyöt, szép lesz az oda a kereszthez.

A háború után, amikor megkapta a hősi halált halt gyászjelentést, a szenes keresztet felállította az erdőbe, hogy legyen egy hely, ahol imádkozhat értük. Kifeszített egy sodrott, erős kötelet az otthona és a kereszt közé, hogy el ne tévessze az utat. A zsinór idővel mállani kezdett, már csak egy vékony, foszlott szál maradt belőle. Mint egy lelki köldökzsinór, ami összekötötte otthona tűzhelymelegével a halott férje és fia emlékét. Minden hét vasárnapján végigjárta ezt az utat. Amikor romlani kezdett a látása, egyre lassabban jutott el az erdőbe. Magányos volt, és kifordult önmagából, nem volt, mi életben tartsa. De egy napon, a diófa alatt – melyet a gazdus régi szokás szerint akkor ültetett, amikor a fia megszületett – talált egy nyüszítő szőrcsomót, egy kivert kutyát.

– Ez a kis vakarcs vidámságot hozott az életembe – mondogatta.

Hallotta, ahogy serényen szimatol a nedves avarban, és hamarosan jelezte is, hogy gombát talált.

– Mutasd csak! – mondta örömmel.

Társa szófogadóan elébe ment, és odavezette. A néni letérdelt, kezével kitapogatta az avar között a tenyérnyi őzlábgombát. Letépte, megszagolta, és a csücskéből harapott egyet.

– Ez jó, ügyes vagy! – dicsérte. Elhelyezte a gombát a kosárban, a bundás pedig rutinosan visszavezette őt a zsinórhoz.

Újabb puskalövés dördült.

– Hallod? – kapta fel ijedten a fejét a néni.

A kutya csaholni kezdett.

– Nem szabad! – sziszegett a gazdusné. – Csend legyen! – parancsolta, majd lehasalt, és a földre tapasztotta a fülét, úgy hallgatózott.

A bundás mellé hasalt, és ő is a földre helyezte a fülét.

– Többen vannak, bakancsosok – suttogta. – Katonák! Ezek nem vadászok – mondta ijedten a kutyusnak, aki lelkesen nyalogatta. A néni eltolta, rázta a hideg, elfogta a rettegés. – Miért vannak ezek itt? Hiszen vége a háborúnak. Mit akarnak? – motyogta.

Egyszer csak ágak reccsentek, léptek közeledtek, idegen szót hallott. Pár perc múlva valaki megrángatta a karját.

– Tilos ide jönni – mondta szigorúan az idegen férfi.

Az állat vicsorogott.

– Hagyd abba, nem szabad! – szólt rá a néni és meglapogatta a hátát.

– Érti? Tilos itt. Tilos menni – ismételte a katona, és fél szemmel a kutyára sandított.

– Miért? – kérdezte meglepetten a gazdusné, és kibontakozott a férfi szorításából. A bundás szorosan mellé bújt. A katonák körbevették őket. Gazdusné hallotta az ideges, kapkodó lihegésüket.

A kutya egyre feszültebb lett. Most már ő is remegett.

– Nem kérdez. Elmenni. Tilos. Itt tilos – parancsolta a katona és ellökte a nénit.

Az eb vadul ugatni kezdett.

– Maradj csendben! – szólt rá könyörögve a néni. Hátrébb egy katona vállhoz kapta a fegyvert, és rájuk fogta. A néni megragadta a hámot, és társát csitítgatta.

– Mi történt? – kérdezte a katonáktól.

– Meghúztak egy vonalat – válaszolta egy harmadik és a magasba lendült a karja. – Itt. Látja? – elmutatott a zsinór felett.

– Hagyd, ez vak, nem lát – szólalt meg hátul az egyik fegyveres. Összenevettek.

A kutya rájuk vicsorított.

– Nem értem – mondta a néni.

– Pont itt. A zsinór alatt van a határ – morogta a katona, és szétszaggatta a zsinórt.

A kutya már veszetten csaholt.

– Kussolj, te dög! – ordította a férfi és rátartotta a fegyverét.

– Ne! Kisbundás, maradj csendben! – hörögte rémülten a néni. Társa nem fogadott szót, a zsinórt védelmezte, ami a gazdusné egyetlen kötődését jelentette mindenhez. A néni a katona felé lépett, erre hátulról ketten is lefogták. Az állatot elöntötte a düh, és megtámadta a katonát, beleharapott a lábába.

– Azanyád! – káromkodott az idegen, és egy hatalmas ütéssel fejbe verte.

A kutya elterült a földön.

– Tilos! Érti már? Itt tilos. Ez a határ – üvöltötte a katona, és a fegyvert a nénire tartotta.

– Határ? – sírta el magát a néni. – Milyen határ?

– Ez már egy másik ország. Érti? Itt tilos menni! – kiáltott, és nyomatékul belerúgott a nyüszítő kutyába.

A távolból ordítás hallatszott, majd egy puskalövés. A katonák a hang irányába futottak.

A néni összeroskadt. Ráborult a földön heverő állatra.

– A gazdusékhoz el kell menni. El kell búcsúzni – motyogta, miközben potyogtak a könnyei.

A kutya magához tért, feltápászkodott, szivárgott a buksiján a vér. Miközben lenyalta bundájáról, megszédült egy pillanatra.

– El kell tőlük búcsúzni – ismételgette zaklatottan a gazdusné.

A bundás mellé kucorodott. A néni megsimogatta, majd felállt, kereste a zsinórt, de nem találta. A kutya a szájában vitte oda az eltépett szál végét.

– Szétszakították – nyögött fel. – Te odatalálsz! – reménykedett. – Menjünk a gazdusékhoz!

Lassan elindultak, némán, szótlanul lépdeltek. Társa egyre nehézkesebben szedte lábait, a hám spárgája nem feszült a néni keze alatt. Gazdusné szeméből peregtek a könnyek.

Mikor odaértek a fakereszthez, a bundás eldőlt, gazdusné pedig elővette a fehér bogyós virágot, és gondosan elhelyezte a hanton. Mialatt imádkozott, a kutya szuszogása elhalkult. A néni felemelte a fejét, és a messzeségbe tekintett. Nagy, elterülő fehérséget látott maga előtt. A szuszogás abbamaradt. A fehérség szétfoszlott.

– Láttalak… – motyogta maga elé. A furkósbottal összekotorta a leveleket, és rászórta a tetemre. Aztán bizonytalanul elindult. Pár lépés után megállt, gondolkodott egy darabig, majd visszafordult. Letérdelt a kereszthez, és elkezdett ásni. Tíz körmével túrta a nedves, hideg földet órákon keresztül. A verem lassan mélyült. Időnként megpihent egy kicsit, majd vájta tovább, kaparta a rögös földet, egészen addig, amíg kiserkedt a vére. Opálos fény tűnt át a lombokon, egyre hidegebb és sötétebb lett. Elgémberedett a teste, mire sekély gödröt ásott. Belelökte az élettelen szőrcsomót a vájatba, azután ő is belemászott, hozzábújt a még meleg testhez. A lába félig kilógott, de nem bírt már tovább ásni, elhagyta az ereje. Társába kapaszkodott, és az ágak közötti résen át az égre tekintett. A homályban egy apró, szürke folt derengett.

– Szép a hold – suttogta alig hallható hangon. Behunyta a szemét, és emlékezett a fénylő csillagokra, amik beterítették a mennyboltot, ábrákat és jeleket rajzolva az égre.

Pár órával később már vacogott. Kinyitotta a szemét, és mosolyogni kezdett. Elmosódott, színes-pettyes mezőnek tűnt az égbolt.

– Gyönyörű ez az éjszaka, még sosem láttam így. Ott van a gazda és a kisgazda, meg a Kisbundás – suttogta, és elaludt.

Hajnalodott. A szél telefújta a gödröt száraz levelekkel.

 

[1] Sej, besoroztak… Magyar katonadalok. Kecskemét, 2003