„Ne remélj, és ne szomorkodj!”

Mara Zalite lett írónő önéletrajzi ihletésű könyve egyszerre megrázó és felszabadító olvasmány. Megrázó, mert a lett nép második világháború utáni tragédiáját mutatja be egy család életén keresztül, amely nem egyedülálló a 20. század történetében. Felszabadító is egyben, mert mindezt egy gyermek őszinte, kíváncsi és szépre nyitott lelkén keresztül tárja elénk. A könyv egy fiatal család hosszú vonatútjával indul, akik kislányukkal, Laurával hazafelé tartanak tizenöt évi szibériai száműzetés után, már a Szovjetunióhoz tartozó lett hazájukba. Laura alig várja, hogy megérkezzen az álomországba, amelyet még csak hallomásból ismer, de máris szeret. A vonatból kilépve átéli a még sosem tapasztalt hazaszeretetet: „… Lettország első földcsíkja, amelyre rátapos. Mi az, hogy rátapos? Olyan szelíden teszi rá a lábát, mintha meg szeretné simogatni.” Úgy érzi, mintha minden őt várná, nemcsak életben maradt dédszülei, akik eléjük sietnek.

A kiapadhatatlan gyermeki képzelőerő minduntalan felszikrázik a sorok közt, átmelegíti az egyébként borús történetet. Laura ötéves, számára az élet még mesevilág, tele furcsa, érthetetlen eseményekkel és emberekkel, ő pedig fáradhatatlanul igyekszik kibogozni a dolgok értelmét. Kis világát eddig szülein kívül a többi barakklakó és a hírből ismert rémisztő „emberfarkasok” népesítették be, akik elhurcolták a nagyszüleit és akkor még gyermek szüleit. Most, hogy végre hazaérkezett, gyermeki lelkével szinte átromantizálja a világot. Elvarázsolja dédanyja, Mamó hatalmas kertje, a rozoga padlás, a természet szépsége, amit a hideg, zord Szibériában nem volt alkalma megismerni. Megrészegül a zöld fű illatától, a virágoktól, a sünöktől, a kis forrás tiszta vízétől, hiszen ez mind megannyi csoda számára, és egy szóval kifejezhető: haza. Neki még minden szép és új, már az első nap tele van élménnyel, és nem hajlandó tudomásul venni a rossz dolgokat. Anyját is megszidja, amiért kifosztott házuk miatt kesereg, mert a lényeg az, hogy otthon vannak, a vágyott országban. Játékosan felfedezi a világot, a sok szépséget, a napfényt, a szabadságot, hiszen Szibériában ki sem léphetett a -40–50 C-fokos hidegbe. A növények és állatok a játszótársai, ismerkedik és beszélget velük, mindig a segítő szándék vezeti, noha néha több kárt okoz, mint hasznot, de ha valami rosszat lát, úgy érzi, hogy helyre kell állítania a természet egyensúlyát.

A történet apró színes epizódokból, puzzle-képekből épül fel, és áll össze a végén egésszé. Az olvasó előtt fokozatosan tárul fel egy nép és egy család tragédiája. Az írónő narrátorként ügyesen a háttérbe húzódik, végig úgy érezzük, mintha az ötéves Laura mesélne, aki egyes szám harmadik személyben beszél: Laura ezt-azt teszi, mondja, tudja – az „én” csak a végén hangzik el a szájából. Ezzel a stíluseszközzel különleges hangulatot kap a történet, amelynek nyelve is egyszerű, egy kisgyermek napsugaras lényét tükrözi, mintha a tragikum humorral lenne átszőve. Egyértelműen Laura a főhős, a cserfes kislány, aki a barakkban született, ahol szülei is felnőttek, és egymásra találtak: „Amikor Laura született, ötvenfokos fagy ropogtatta a barakk eresztékeit.” Az írónő meleg hangon ábrázolja a soknemzetiségű- és vallású barakklakók összetartó világát, akik csak egymásra számíthattak az embertelenségben az „örök fagy hazájában”. Laura e szűk, zárt környezetben nevelkedik, megismeri az ott élőket, és sok mindent tanul tőlük: ellesi a kártyavetést a román Madalinától, aki e tudományával a többiek számára is biztosította az élelmet, szivacsként szívja magába a londoni „kém” énekesnő, Asja olasz nyelvű áriáit, megtapasztalja a segítőkészséget, és ott épül be lelkébe a hazaszeretet. Az otthoni történetbe vegyülnek bele a múlt emlékképei.

Zalite nem ecseteli részletesen az ellenség iszonyú tetteit, hanem Laura által olyan egyszerűen közvetíti felénk a barakklakókat ért szörnyűségeket, hogy az olvasó beleborzong. Minduntalan érzékelteti az ellentétet a menny és a pokol, a szabadság és a fogság, a jóság és az ördögi gonoszság, az őszinteség és a hazugság, az elnyomottak és a megszállók között. Laura beszédmódja azt tükrözi, hogy még köztes állapotban van, nem tudja igazán, ki ő valójában, csak az otthoni tapasztalatok után mondja végre egy év elteltével, a szülők nagy megkönnyebbülésére, hogy „én”. Fejlődésregénynek is felfogható a történet, egy kislány érési folyamatának, amíg eljut az önazonosságig. Zalite karakterei a jók és a rosszak közül kerülnek ki: az egyik oldalon Laura csupaszív dédszülei, Mamó és Papus, csupán unokájuk, Anda maradt életben, aki családjával hazatért. Mamó erős, eszes, gondoskodó, igazi régivágású gazdasszony. Papus már beteges, és egyre csak fia hazatértét várja, nem hajlandó tudomásul venni, hogy meghalt. Anda és Janis, Laura fiatal szülei küszködnek a megváltozott életben, próbálják megtalálni a helyüket, egyszerre boldogok és szomorúak. Anda régi tanítónője most a kolhoz birkáit őrzi, de azért vezetheti az iskolai kórust. Néhány barát, például Karlis, a vándorhegedűs, akitől mindig ellopják a hangszerét, de újat szerez, a zenélés az élete: „A vonat Karlis hangversenyterme. Amikor az Ave Mariát játssza, olyankor templommá válik a vonat.”

A másik oldalon az emberfarkasok, akik nemcsak elhurcolják az ártatlanokat, de tönkreteszik a házaikat is, trágyadombra vetik az értékes, bőrkötéses lett könyveket, és kifosztják, gabonaraktárrá alakítják a templomot: „Könyvek a trágyadombban! Ez valahogy olyan… olyan az emberi fajt lealacsonyító tett…” Vannak besúgók is, akiktől minden percben félni kell, ezért „nem szabad Szibériáról beszélni” – ezt Laura is jól tudja. Néha a gonoszság mellett felvillan némi emberség is: a vonaton utazó orosz őrnagy félelmet kelt a szülőkben, de Laurának bonbont ad.

Megható az emberek együttélése a természettel, amely a tanyák elnevezésében is megmutatkozik: Forráslak, Folyózug, Folyóalj. A lett népi hagyomány a hársfát a nők, a tölgyet a férfiak fájának tartja. Mamó kertjében minden halott családtagnak van egy fája az „Elvarázsolt erdő”-ben, ezeket akkor ültette a tanítónő a gyerekekkel, amikor megkezdődtek a deportálások, és Mamó minden évben azon a napon virágot tesz a fák alá, mert ők őrzik elhurcolt és meghalt gyermekei, unokái emlékét. Laura is összeforr az életet adó és gyógyító természettel. Valójában dédanyja tanyáján talál magára. Szinte megrészegül a sok gyümölcstől, és saját kis „házat” is kialakít magának egy öreg almafa öt ágának védelmében. A felfordult világot és a megváltozott értékrendet még nem fogja fel igazán, de ösztönösen megérzi, hogy ki a jó és ki a gonosz. Azonnal otthon érzi magát hazájában, de sokat gondol a barakklakókra is. Egyszer azzal lepi meg az öregeket, hogy az Asjától hallott olasz operaáriákat énekli az almafán kialakított kuckójában.

Mara Zalite könyve a valóságot mutatja be egy ártatlan gyermek szemén keresztül, ezáltal a tragédia nem lesz kisebb, de a kislány gondolatai és tettei mögött már ott a mosoly és a vágyott szabadság reménye. Érdemes még szólni a bravúros fordításról, noha nem az eredeti lett szöveget, hanem a finn fordítást vették alapul, de ez nem kisebbíti a fordító, Jávorszky Béla érdemét.

Mara Zalite: Öt ujj. Magyar Napló, Budapest, 2020.