Csibra István

Billegő sámli

2021. július. 09. - 14:13

Tézisszerű összefoglaló Báger Gusztáv költészetéről

Idős koromban szabad legyen személyes hangot megütni, s elárulni, hogy Báger Gusztávot már az 1950-es évek második felétől ismerem, ugyanis mindketten a Közgáz hallgatói voltunk (én egy évfolyammal feljebb, mint ő). Hidegfront című, 2009-es kötetének dedikációjában erről úgy emlékezik meg, hogy „a közgazdász-esztétának ajánlja a közgazdász-költő”. Én azonban egy percig sem dolgoztam közgazdászként, hanem a könyv- és lapkiadói szerkesztés, fordítás, esztétikai, irodalmi ismeretek s a kritikaírás rejtelmeibe ástam bele magam, ő viszont figyelemre méltó címeket s rangokat szerzett közgazdászként, és mellette az ezredforduló egyik eredeti, jeles költőjévé nőtte ki magát.

Már a Közgázon kérdezgette olykor, hogy mit szólok nem a saját, hanem mások frissen megjelent verseihez, s furamód nem mint barátok vagy haverok, hanem mint hűvösen elegáns urak beszélgettünk a költészetről. Akkortájt még nem is tudtam, hogy ő is verseket ír. Aztán évtizedek teltek el, s akkor találkoztunk ismét, amikor ő már kész költőként sorban publikálta a köteteit, és hozta zavarba velük a költészeti felfogásukban kissé megcsontosodott esztétákat. Velem együtt, ugyanis épp azért talált rám ismét, mert olvasta egy-két kritikámat.

Csaknem ötven évig érlelgette az írásait, de az évszázad utolsó évtizedétől, 1996-tól kezdve évente-kétévente rendszeresen jelentek meg a verseskötetei (lásd írásom végén), s én szorgalmasan, elölről-hátulról elolvasgattam, a margón jegyzetelgettem őket. Többször is találkoztunk, szót váltottunk róluk; valami mégis mindig visszatartott, hogy írásban is kifejtsem a véleményemet neves barátom verseiről. Két összegező kötet azonban, szintén többszöri elolvasás után mégis arra ösztönzött, hogy én is szólaljak meg e talányos poézisről. Az egyik: Napharang. Válogatott és új versek a szerző egész addigi munkásságából (Széphalom Könyvműhely, 2018), a másik pedig egy műfajilag rendhagyó kötet: „Dallammá alakítjuk a dilemmákat.” Tanulmányok, ismertetések, interjúk, levelek, e-mailek Báger Gusztáv költészetéről (Tiszatáj Könyvek, 2018).

Megvallom, ez utóbbi kötet ötlete tőlem származott: lássuk csak, hogy mit mond a szakma Báger írásművészetéről. Szinte felsorolhatatlanul sokan megszólalnak a kötetben, de a vezérszólamot Kántor Zsolt, Tandori Dezső és Kabdebó Lóránt viszi. A többi szerző pedig: Albert Gábor, Asztalos László György, Bakonyi Veronika, Bándi Kund, Batári Gábor, Bella István, Bércessy Lajos, Bokányi Péter, Csiba László, Csongrády Béla, Ébert Tibor, Fejtő Ferenc, Filip Tamás, Géher Istvánné, Hajnal V. Csaba, Handó Péter, Jókai Anna, Joó József, Kabdebó Tamás, Kákonyi Péter, Kelemen Erzsébet, Kiss László, Koppány Zsolt, Körmendy Zsuzsa, Kuntár Lajos, Lackfi János, Lászlóffy Csaba, Lengyel Balázs, Máté Imre, Matolcsy György, Mezey Katalin, Mrena Julianna, Németh István Péter, O’Donnel Mary, Oláh János, Olasz Sándor, Oravecz Péter, Perry Paul, Petőcz András, Pomogács Béla, Pósa Zoltán, Prokop Mária, Pulay Gyula, Schawerda Elisabeth, Sipos Lajos, Szabó P. Katalin, Szabó Sipos Richárd, Szelestei N. László, Szentmártoni János, Takács Tamás, Tarján Tamás, Tóth Sándor, Várady Szabolcs, Vasadi Péter, Vitéz Ferenc, Vizi E. Szilveszter, Wiersmüller Rudolf. Alábbi vélekedéseim, téziseim és antitéziseim fő forrása és inspirátora ez a sok szerző és ez a kötet.

(Általános értékelése) Csupa szuperlatívusz! A megnyilatkozók szinte egyöntetűen nagyra értékelik e költészetet. Mint mondják, ez a mai magyar irodalom egyik legkülönösebb, legeredetibb, egyedülálló versvilága. A szerző nem tartozik az irodalmi szószátyárok közé. Ő költő a javából, költői egyéniség, és ott van az élvonalban! Az egyik legeurópaibb költőnk. A képzeletet megmozgató, elgondolkodtató, talányos, eredeti és őszinte poézise sallangoktól mentes. Nem él vissza a szóképhasználattal. Tárgyköltészete remek, szövegalakítása példamutató. Intellektuálisan fogalmaz meg alapigazságokat, elméletileg is hihetetlenül teherbírók a textusai. A belső monológos meditatív líra jeles hazai képviselője. Szavak mögé bújva a csend líráját szólaltatja meg, bolondos és bölcs szövegeinek háttere egyaránt a csend. Sokszor úgy ír, mintha (el)hallgatásba burkolózna. Versei eszköztelenségük ellenére is hatásosak. Tárgyiasság és szürrealisztikus elvonatkoztatottság finom összhangját élvezhetjük költészetében. Okos és eredendően tehetséges művészetén a kevésbé sikerült versek sem rontanak, mert hibái összenőttek erényeivel. Szabadon, könnyedén lélegezhetünk versvilágában, verselése elüt az újabb hazai költészeti divatoktól; úgy modern, hogy védekezik a modernkedés ellen. Konkrétság és elvontság nála egymásba ölelkezik. Líráját nem lehet skatulyákba gyömöszölni, az egyes elméleti-esztétizáló próbálkozások csődöt mondanak vele szemben. Versei egyszerre szólítják meg magát az alkotót és az olvasót. Költészetet és prózát ikertestvérekként megjelenítő minimalista stílusa ellenére képes a világmindenséget megidézni; kopár, szikár nyelvezete metafizikai, transzcendentális síkon is szólásra képes. Szövegei felfigyeltetik, felpiszkálják a lírától eligazítást váró olvasót: a látszólag banálist jelentőséggel ruházzák fel, a vélt nagyságokat pedig ledöntik piedesztáljukról. Határterületek költőjeként a klasszikus és a modern szűk mezsgyéjén jár. Egzisztencialista, lételméleti megfontoltságú alkotó, aki „a modernség klasszikusa” (Tandori). Realista tényszerűséggel veszi számba világunk nyomorúságait és az esetleges megoldásokat. Az élet figyelmes szemlélőjeként, a groteszk és abszurd iránti érzékenységgel hiteles képet ad világunk fonákságairól. Érzékivé teszi a fogalmakat, s racionalizálja az érzékeket. Elmélyült gondolatiság és megvilágító, láttató képszerűség jellemzi verseit. A nemlét fölötti tűnődéseit keresztény hitével oldja fel. Költészete egyszerre hagyományos és modern, népies és urbánus, szokásos és váratlan, tragikus és humoros. Nem finomkodó, sőt inkább nyers, nyelvi minimalizmusa miatt pedig néha szinte megfejthetetlen.

(Kritikai éllel, ugyanez) Eddig mások véleményét foglaltam össze, én azonban jóval kritikusabban szemlélem e költészetet. (Az alábbi idézetek főként a bevezetőben említett Napharang című kötetből valók; a többiek esetében jelzem az eredeti kötetbeli forrást.) Báger Gusztáv verselése szerintem mindvégig az alanyi költészet (énköltészet) és az objektív líra (tárgyköltészet) libikókáján billeg, néha egy versen belül is. Ideidézhetjük egyik kedvenc nyelvi játékát: „Bennem valóban csak egy a tapasztalat. / Billeg egy sámli kézirat-valóm alatt” (Mottó, in Hidegfront). Alanyi költészetként versei meggyőzőbbek, tárgyias költészete viszont, az olykori megszemélyesítések ellenére is, gyakran kicsúszik a verselés területéről, s nem is széppróza, novella, karcolat, epigramma, gnóma, velősmondás, vicc, anekdota, bökvers, hanem publicisztika (cikk, tárca, jegyzet, riport, vitacikk, glossza, életkép, levél, napló, útirajz, megemlékezés) születik belőle, amin a szabadversként való tördelés sem segít. Sajátos hangvételű alanyi lírai költészetének főbb területei: származása, gyermek- és ifjúkora (Csörötnek); különlegesen új modalitású társkapcsolati, szerelmi költészete; önmegszólító típusú versei, illetve vallásos, keresztény írásai. Én- és önmegszólító verseiben leltárba veszi gyermek- és ifjúkorának tárgyait, színhelyeit, emlékeit, és az idősödő ember bölcs, elégikus szeretetével és iróniájával idézi fel, verssé stilizálja őket. Néha elkapkodja egy-egy vers kidolgozását, nem a megszokott bensőséges hangon szól gyerekkora miliőjéről és szereplőiről. Természetesen a későbbi sors, a korábbi és későbbi történelem is hangot kap nála („mi bajunk a múlttal? / úgy tett mintha múlna / menni készült és itt maradt”, Aki múlt, aki nem). Múlt, jelen, jövő sokszor kínos, tanulságos triádja állandó kölcsönhatásban szólal meg verseiben, miközben világunkban „[a] szűrt múltat / frissen csapolják” (Rejtjelek, in Mégis, mégse, mégis). Módszertani vezérszó nála a kaleidoszkóp. Egész költészetére vonatkoztathatjuk saját jellemzését, hogy benne „[k]aleidoszkóp rendez / foghíjakat” (Villamoson); vagy „kaleidoszkópom / szemhéj-eleven”, úgy figyel (Animáció); vagy „a tér-kaleidoszkóp rendje” a gondolat. Minthogy azonban a kaleidoszkóp pillanatonként változtatja a benne megjelenő konfigurációt, „[m]inden vers önnön elérhetetlensége is” (Gránátalma); a kimondhatatlant ostromolja, s ott már baj van, ha valami könnyűszerrel megadja magát. A művészkedéstől óvakodik, mert, mint Kosztolányi mondja, a költészetnek nincs szüksége arra, hogy cifrálkodjon, modorosan, negédesen „költői” legyen. Helyenként azonban túlkonstruálja írásait, paradoxonok uralkodnak el bennük, s nemcsak a kaleidoszkóp, hanem ő maga kreál soronként apró, árnyalatnyi szemantikai eltéréseket, kihagyásos levezetéseket, hogy lekösse az olvasó figyelmét. Olykor a parnasszista csecsebecse, a finomkodó derű veszélyes mezsgyéjére téved, de andalgó versbeszédében ironikusan színezett belső rímek, haikuk, cizellált kis mesterművek is kikerekednek a tolla alól.

(Beszédmódja, verselése) Ha az irodalmárok közelebbről vizsgálják a költő beszédmódját, nyelvét, verselését, szinte egyöntetűen kiválónak minősítik ezt a poézist. Főként a modalitását, dikcióját, hangvételét tartják egyedinek, újszerűnek. A költő a megszokottból a különösbe (Goethe) fordítja át a gondolatait, s ily módon tompítja a líraiságot, az alanyi vallomásosságot. Pontos, kopár fogalmazás jellemzi, menekül a lírai, szép verstől, s olykor alany–állítmány nélküli mondatokkal lep meg. (Ami persze szerintem mégis mondat lehet, ha a kontextus mondattá avatja.) Stílusa változatos, kerüli a szokványos nyelvi fordulatokat, akar és képes is újat, őt magát és az olvasót is felrázót írni. Túllép az alanyi költészet megkopott szóhasználatán, nem a lekerekített, hanem a folyton újrakeletkező nyelvezet és olvasat híve. Néha irodalmiatlan és töredékes, disszonáns nyelvezete fejtörést okoz, s csak sejteti a vers gondolati magvát; kimunkált szimbólumai, metaforái, allegóriái, metonímiái mégis egésszé állnak össze. Tudósi munkálkodásából származó nyelvi anyaga többek szerint pluszjelentést adhat a szövegeinek. Az irodalmi nagyokhoz hasonlóan nyelvileg ő is nemegyszer törvényszegő, mégis, vagy talán épp ezért, kifejezőerő sugárzik nyelvi alakzataiból. Nemcsak nyelv-, hanem műfajteremtő ambíciókkal új életet lehel régi nyelvi megoldásokba is. Magától értetődően házasítja össze a megszokottat a váratlannal. Talányosan változatos, mégis józan nyelven mindent képes megírni. Korának nyelvét beszéli: néha szélsőségesen ambivalens, s ily módon mélységesen realista. Épp ezért nem könnyű őt olvasni, mert nem egy húrt pengető költő. Eredeti versalkotói lelemény és a világ intellektuális megértésének szándéka ötvöződik verseiben. Morfológiája sokszor költőietlennek látszik, intuíciója azonban erudícióval párosul. Kimeríthetetlen nyelvi leleménnyel különös világot teremt, az expresszív ihletettséget tudósi alapossággal ötvözi. Egyedi intellektuális versbeszéde a szüntelen keresés és a nyelvezetre, műfajra találás eredménye (pl. szigorúan kötött és teljesen kötetlen formák, prózavers, esszévers stb.).

Egyes kritikusok, irodalmárok verseinek elemzéséhez elégtelennek találják az irodalomtudomány hagyományos kategóriáit, s újakat vetnek be. Ilyen például a rácsvers, a gyökvers és a kódvers. A költő szellősen laza rácsversei alkotótársul vonják be az olvasót, a rács réseit mintegy neki kell és lehet kitöltenie. A gyökvers terminus verseinek lecsupaszítottságára, szűkszavúságára, nyelvi és formai kötetlenségére utal. A találós kérdéseket sorjázó kódvers pedig a költemények tartalmi enigmatikusságát, talányosságát jelzi. Ez az elhallgatásos, rejtőzködő líra fura módon a csendet szólaltatja meg, s épp akkor válik drámai erejűvé, amikor elhallgat. A talányos versszövés folytán az olvasó persze eltévedhet a költő rejtvényei között. A megfejthetetlenségek azonban fölrázhatnak, hirtelen értelemmel telítődhetnek, egy sztoikus világfelfogás kifejezőivé válhatnak; a költő ugyanis beemeli és értelmezi művészetében környező világunk abszurdumait. E költészet tárgyisága és alanyisága ugyancsak nehezen írható le a régi fogalmakkal. A racionális szemmel szétnéző lírai alany tárgyi leíró helyzetben is megnyilvánul, és figyeli önmagát, s impressziói az önvizsgálat eszközeként a tárgyismeretből nőnek ki verseiben. Rezignáltan összegez, de képes újraalkotni saját magát és verselését is.

Ami nyelvezetét, versbeszédét illeti, itt is kritikusabb vagyok. Fentebb említett eredetisége, újszerűsége mellett verssorai szerintem gyakran csak lazán összefércelt, kiragadott hétköznapi utalások, esetleges hivatkozások, s meglepően sokszor álom, félálom, éber álom, álmodozás, emlékfoszlány, révedezés vezérli őket. „Majd belealszom az egyik metaforába / ennyi a kapacitásom” (Éjjeli lámpa, in Mondtam-e?). Ez szövegközpontúságának egyik tudatosan alkalmazott módja. A minduntalan előkerülő álommotívum miatt éjszakai költészetnek is nevezhetjük írásait. Akkor jók, amikor kijelentései nem szentenciák, hanem gyorsfényképekből, pillanatnyiságból, mozzanatosságból születő eredeti gondolatok. Akkor hiteles, amikor így beszélhet: „Testemmé lett a Szó, / mit idézek, magammá teszem” (Gnózis, in Zongorahangoló). Költeményeinek vegyértékei általában nem befelé, a szövegek centruma, magva felé mutatnak (ilyesmit ugyanis rendszerint nehéz kitapintani), hanem kifelé terelik az olvasót, aki a szövegek héjait lefejtve esszenciális, sűrített (Dichtung!) üzenetre, „mondanivalóra” nemigen talál bennük. A verscímek eligazítóak lehetnének, őnála azonban inkább egy-egy mellékszálra, „héj”-ra utalnak, abból vétetnek (allegória, parafrázis esetén néha mégis kifecsegik, hogy kiről-miről is van szó). Tartalmi centrum híján a költemények esetleges vezérmotívumaik ellenére is néha szétesőek, formailag, szerkezetileg felemásak, minimalista stílusuk dacára redundanciába tévednek, ujjgyakorlatok, tanító bácsisan tautologizáló példabeszédek, és kontextusuk sem mindig zökkenőmentes, csak a poétikusabb zárlatok adnak támpontot értelmezésükhöz; egyes kádenciák olykor vidám feloldást sugallnak, mások érdektelenné süllyesztik a textust. Mégis, a költemények zárlatai a legsikerültebbek, visszafelé megvilágítják a szövegeket; szinte csak ekkor vesszük észre, hogy költeményt olvasunk. Ha a költő írásait mint „műegészt” vizsgáljuk, a tárgyias szövegek általában halovány felütéssel indulnak, ritkán előforduló belső rímelésük ellenére a rímelést tüntetően mellőzik, ritmusuk néha döcög, gondolatritmusuk töredezett, s a találomra halmozódó gondolatforgácsok nélkülözik a tárgyi vagy eszmei kohéziót. A költő sokszor mintha türelmetlenül írna, nincs kedve verssé kalapálni az ígéretes kezdeményeket. Költészete akkor erős és hatásos, amikor a direkt és metaforikus, reális és vizuális, valóságos és képzeletbeli szólamok egyszerre jelentkeznek verseiben. Másokról szólva ilyenkor saját ironikus önképét is megrajzolja, s gondolatfüzérként gunyoros látleletet ad valóságunkról és a világról. Pontos önjellemzés és önirónia jele, amikor, mást idézve, ezt írja: „Ó, nagy arisztokrata maga, maffiózó irodalmár, / aki melegágyat lel minden beszédmódban” (Irén, in Hidegfront). Költészetében emellett gyakoriak a sokszor szintén talányos hommage-ok, a sziluettszerű üdvözlő, hódoló, emlékező versek kortársaihoz, amelyek azonban szerintem valójában csak marketingértékűek. A poeta doctus szólal meg ezekben a versekben, aki sokat tud a megidézettekről, fitogtatja is az ismereteit, az olvasó azonban rendszerint nem ennyire beavatott, s csak eltévedhet a kócos verssorok közt. Ezt az alműfajt nem jellemzi nála az üdvös mértéktartás és kétkedés.

(Tematika, műfaj, politikum) A felsorolt irodalmárok elismerő véleményeket fogalmaznak meg e költészet tematikájáról, eszmeiségéről, üzenetéről is. Mint mondják, gondolati lírája a lírai és epikai eszközök összeházasításából születik. A tárgyak, dolgok természetesen gördülő, aprólékos rajzával a költő valójában az érzelmeit palástolja. Szellemiségét, világfelfogását megújított magyar nyelven igyekszik kifejezni, ugyanakkor a magyar és az európai kultúrát egy-egy eszmetörténeti utalással kapcsolja össze. Új költészeti, netán normasértő nyelvhasználatával átlépi a poézis szokásos tematikai határait, és bőven merít a modern társadalomtudományok gondolati és nyelvi készletéből.

Félreérthetetlenül az olvasó tudtára adja, hogy ő a cenzúra nélküli szabadság, a demokratikus berendezkedésű társadalom híve. Politikai, képviseleti költészethez kötődő, mozgalmi jellegű verselésre alkalmatlan, de sűrű szövésű allegóriáiból, metaforáiból és nagy távolságokat összekötő metonímiáiból kiolvasható politikai állásfoglalása. Versei érzékeltetik, hogy bizonyos közösségi költészetre ma is van lehetőség. Nem törődik bele a kimondhatatlanságba, korszerű ismeretekkel vezeti rá az olvasót a tudhatóra. Különleges mestere a „felfigyeltetésnek” (Tandori). Közélet és magánélet elválaszthatatlanságát érzékelteti. Esztétikailag behatárolt versvilágában a szándékos líraiatlanság mégis lírává emelkedhet. Objektív költészete mögött felsejlik az alanyi lírai én. Látszólag szenvtelen, szemlélődő narratíváiban alkotó és olvasó felismerései, felvillanásai ötvöződhetnek. Tájleírásai, miliői, zsánerképei, útirajzai hétköznapi nyelven szólalnak meg, de lételméleti, transzcendens kitekintései is ugyanezen a nyelven fejeződnek ki, a hétköznapi és az egyetemes mozzanatok összeölelkeznek bennük. Verseiből a teoretikus elemek sem hiányoznak, narrációjuk mégis egyszerű. Az objektivitásra törekvő szemlélet bizonyos dokumentarizmussal párosul, amely intellektuálisan kezeli, sztoikusan tudomásul veszi a traumákat, válságokat, szenvedélyeket. Így lényegessé válhatnak mikrorealista semmiségek is, mert „az ego – mondja a költő –, akár akarja, akár nem, hordozza a közeget, amibe beleszületett, mint csiga a házát”. Ideák, illúzió, mítosz, képzelet, valóság körül keringenek a verssorok, s az olvasóban teremtődhet meg a kibontakozás.

(Teizmus–ateizmus, kereszténység) Külön nagy témája e költészetnek a teizmus–ateizmus, illetve a kereszténység. Az ateizmussal szemben a költő nem elnéző, nem tűri a teizmus elleni gúnyolódást. Mint mondja, a teizmushoz nem az ész, hanem az érzelemtől áthatott Szellem vezet el, mert az előbbi nem, csak az utóbbi dekódolhatja tartalmát. A beszéd forrása a spirit, a pneuma, a lélek. Az én minden pillanata a Teremtőtől kapott üzenet, s az Ő akaratában való megnyugvást az önhitt materialisták képtelenek elfogadni. A transzcendens távlat feltétele az idealizmus. A költő beszédmódját e témákban teológiai felkészültség, sajátos egzisztenciális megoldás keresése jellemzi. Szerinte a változó materiális lét mögött az értékálló Szellem van szüntelenül jelen. Teremtő és teremtett lény viszonya folyamatosan Jézus Krisztusban, a megváltásban folytatódik és teljesedik ki. A versekben a költő, a nemlét fölötti tűnődés ellenére is, mindenfajta hezitálás nélkül, teljesen komolyan Isten bárányának diadalát hirdeti. Szkepticizmus ellen az Igét ajánlja olvasóinak. A fizikaival szemben a lelki-szellemi teremtésre hívja fel a figyelmet, s az Istent tekinti egyetlen egyetemes teljességnek. A létezés racionális elemein túl a természetfölötti, irracionális dominanciáját, jelentőségét hangsúlyozza. Érzékelteti, hogy Isten a hétköznapokban is jelen van. Az immanens és a transzcendens, a profán és a szent ütköztetésével teremt költeményeiben atmoszférát. Az isteni lényeg jelenvalóságát sejteti. Test és szellem, anyag és akarat, költő és vers kettőseiben mindig a második tagra voksol. Lételméleti igényű műveiben a Teremtés értelmezését kísérli meg. Szerinte korunkban a materialista szemlélet háttérbe szorulásával egyre több az istenhittel telt, metafizikai szellemű életmű.

Én mindezek ellenére vitatom, amit többen állítanak, hogy „keresztény költővel” van dolgunk. Például Pilinszkyt sem tartom szimplán keresztény költőnek. Ő egy erősen antropomorf istenképzettől végül is eljutott az istenként antropomorfnak igazán nem mondható Világmindenség képzetéig, amelyből, s ez is nagy szó, legfeljebb egy maréknyi por az egyes ember. A vallásos beállítottság Báger költészetének számomra egyik kérdőjeles része, amelyet csak az alanyi lírai tónus, a de profundis tehet megfejthetővé. Dicsértem a költő zárlatait, itt azonban a kádenciák nem jeleskednek, mert, hogy a versek végén az olvasónak valami megoldást, biztatást sugalljanak, minduntalan felfelé mutogatnak, a Teremtőhöz, az Istenhez, az Úrhoz, Jézus Krisztushoz, a Megváltóhoz, a Mindenhatóhoz, a Messiáshoz, az Égre, az angyalok karához, az Igéhez, a Bibliához, és megtérést, megigazulást, megváltást emlegetnek. Rendszerint azonban nem következnek a felvezető szövegből, s jobb híján való megoldásként, rátétként hatnak, üresen konganak. Bár a költő egy helyütt azt mondja, hogy minden út oda vezet, költészetében még sincs igazán nyoma a damaszkuszi útnak, a megtérésnek, a hit kételyek közti kikínlódásának, a Saulusból Paulussá válás katarzisának. Kifejtőbb hitbéli textusai sem meggyőzőek, mert feloldó kádencia helyett ilyenkor direkt prédikálásba vált át, Isten mindenekfelettisége mellett argumentál, Tőle eredezteti az igazi kreativitást, az imádkozást tartja a bajok megoldásának, és megnyugtatja az áhítatos hívőt, hogy „a hit lépcsőin / nincs futószőnyeg / nem buktat orra senki” (Négy lépés, in Élőadás). Szerinte végül is minden jó szándék befuccsolt, elherdálták a kultúrát, vallást, humanizmust, nincs irgalom, elüzletiesedett a tudomány, filozófia, s „[a]kárki akármit mond, a hívő ember az egyetlen, aki még gondolkodni képes – és szívből cselekedni” (Defekt, in Mégis, mégse, mégis). „Végül csak könyörgés / marad és kegyelem. / S akkor a nagy csöndben / mintha valaki megérintene” (Esti horizont, in uo.). A költő az életvitelnek megfelelő érvényes elméletről és mellette a hitről töprengve kész újítani, félretenni a „dohos vallásokat”, hogy „[n]e omoljon össze a rendszer, / mikor önmagunkhoz érkezünk” (Egyensúly, in Nézi, ahogy nézem).

A Kert és Isten összekapcsolása a költő egyik korai verséiben Rousseau-t idézi. Később azonban az Isten tiszteletének száműzését panaszolja, pedig Ő igazgatja a világot. Minden megpróbáltatásunk ellenére „[a]z utolsó utcasarkon / Isten maga vár” (Potyautas-paradigma). Ezért „ne keress fogódzót a látható világban / a láthatatlan mindennél biztosabb” (Az ország-esszék margójára). Mindenütt ránk találnak, s megóvnak az angyalok. Mindig kezünk ügyében a Biblia. És „[d]allammá [akkor] alakítjuk a dilemmákat” (Távlatok), amikor a Föld már megsemmisült, mi pedig „szellemi lényként” a bárányfelhőkön rendezkedtünk be az Égben. Báger eme markáns, de még teológus, klerikus szemmel is ódonnak ható világszemlélete, ideológiája végigvonul a kötetein, egészen odáig, hogy a másik pólusról, a Gonoszról, a Sátánról sem feledkezik meg. Báger persze nem „keresztény költő”, hanem költő, aki keresztény. A költészetet, bár nem mentes ettől, nem prédikációnak, hanem az ember földi létéről való vallomásnak, gyónásnak tekinti. Hívőhöz és hitetlenhez egyaránt szólni kíván. Én azonban hiányolom vallásos verseiből a kétely, a kevésbé direkt, a közvetettebb megnyilatkozás hangját.

Kérdőjeleim és ellenérzéseim persze nem azt jelentik, hogy a Biblia ne lenne az egyik legnagyobb kultúrtörténeti érték, „költészeti” forrás az emberiség nagy (de mégis kisebb) része számára. Az ember műve azonban a Biblia is, még ha nyomasztó súllyal nehezedik is rá az a szellemi erő és hatalom, melyet ő maga hívott létre, és Istenének nevezett el. Jelzésértékű, hogy az írók-költők manapság egyre többet birkóznak a Jelenések könyvével, mert az emberiség sejthetően a vesztébe rohan, s el fog tűnni az isteneivel együtt. Csacsiságnak tartom egyébként Báger költészetében az „anyag” és anyagelvűség primitív megcsipkedését és lebecsülését! A materialista szerinte csak hibás következtetésre juthat, ha a matérián keresztül vizsgálja a létezőt, ugyanis „[m]int élősködő növény, / az anyag a láthatatlanra fonódik” (Szellemkép). Márpedig „[h]a a láthatatlant jól gondoljuk el, / ismerni kezdi szívünk az áttetsző valót” (Goethe, in Nézi, ahogy nézem). Itt alighanem némi szómágia kísért bennünket! De hát nem az anyag is az Isten teremténye? S ha eltűnik a matéria, kiürül a világ? Nem unatkozik majd a Szellem, vagy újra anyagot hoz létre? Vitatható az is, hogy korunkban egyre inkább terjed a vallásosság, mert ha így van, ez inkább csupán felszínes kordivat; s ha mégis így van, az már egy másfajta istenképzet, másfajta lényegiség jegyében zajlik.

(Önéletrajzi, szerelmi líra) Kötetnyi verséből tudhatjuk, hogy a költő egy Vas megyei kis faluból (Csörötnek), parasztcsaládból származik, s gyermek- és ifjúkorában mélyen átélte a földközeli, a városinál tisztábbnak látszó paraszti életmód mindennapjait. Mindez később nosztalgikusan, elégikusan, az értékvesztés szomorúságával jelenik meg verseiben. Önéletrajzi lírája és szerelmi költészete testi-lelki, sőt közéleti vonatkozásban szintén a hétköznapi élményeket, traumákat idézi. Szerelemélményt megéneklő versei meggyőzően reprezentálják konstruáló és dekonstruáló, asszociációkkal, metaforákkal, oximoronokkal dolgozó versképző erejét. Gáláns udvarló, egy-egy ilyen verse azonban nem mentes a kissé édeskés közhelyszerűségtől (például Tükröm, tükröm; Elemi óda a női testhez, in Mondtam-e?). Időskori szerelmi versei nem őszikék, hanem remek, bölcs, groteszk írások. Társkapcsolati beszédmódja igazán eredeti, nő–férfi viszonyáról, a nemek „harcáról” gazdag irodalmunkhoz képest is tud egyéni, humoros, groteszk modorban újat, meglepőt mondani. Szerelmi lírája hatásos, mert az érzékiség mellett az emberi lét ellentmondásossága is megjelenik benne; szerelmi lélektani utalásaiba a társadalmi miliő furcsaságai is beleszövődnek. Alanyi lírai módon vall férfi és nő közötti intim pillanatokról, a hitvesi kapcsolat boldog nyugalmáról és nyugtalanságáról. „Megkarmoltalak, mikor cirógatni próbáltam arcod” (Azóta se, in Hidegfront). „Egy-egy madár lakik az emlékeimben, / múltam egy ornitológiai jegyzet. / Visszafogadtál és én visszaloptam magam” (Inga, in uo.). „Aztán hozzám bújsz, és minden kezdődik elölről, a reggel, a nap, a beszéd, a jó veled. Nem tudhatom, hogy mit hoz még az este. Pillanat mélyén az örök szél újra lelkemben lapoz” (Kezdések, in uo.). A költő férfias érzelmi költészete szólal meg itt.

(Hatások) Én egy széleskörűen művelődő, polgáriasult fiatalemberként találkoztam Báger Gusztávval az egyetemen, akin egyáltalán nem látszott paraszti származása. Már gyermek- és ifjúkorában egyre inkább az irodalom, a művészet érdekelte, az formálta személyiségét. A kritikusok Tandori Dezső fogalmi pontosságát, Orbán Ottó sajátos stílusát, sőt Füst Milán optimista pesszimizmusát említik későbbi költészeti hatásként. Kosztolányit, József Attilát, Szabó Lőrincet és a hozzájuk köthető Pilinszky Jánost is idézik, amikor az avantgárd és a klasszikus modernség összeérését látják a költő verseiben. Egy időben nem volt idegen tőle Simon István és Csoóri Sándor hagyományos magyar romanticizmusa sem. Amikor pedig a képversek vonzották, Tamkó Sirató Károly és Nagy László vizuális alkotásai hatottak rá. Az újholdasok költészete, a kibontakozó posztmodern irodalom, Tandori nyelvi „szabálytalanságai”, majd a tisztán posztmodern költészeti modor sugallt neki új és újabb költészeti lehetőségeket. Nem kapcsolódott sem az élménylírát művelő Hetekhez, sem a Kilencekhez. Nem tekintette vagylagosnak és szétválaszthatónak az esztétikai és etikai elveket; megőrizte szuverenitását és autonómiáját, nem helyeselte az individualitás és a nyelvi játékok abszolutizálását.

(Izmusok) Külön téma költészetével kapcsolatban az izmusok bonyolult összefüggésrendszere. Itt minden előkerül a kritikusok írásaiban. Expresszionizmus és szürrealizmus, majd szürrealizmus és realizmus, impresszionizmus és szürrealizmus nyomait fedezik fel verseiben. A hagyományos, nyugatos írásmód modern nyelvjátékokkal, a pillanatnyi reflexió bölcselettel fonódhat össze nála. Álomból, félálomból, révedezésekből születő szürrealizmusában is realisztikusan helyükön vannak a dolgok; gyermekkori élményei sem idillikusak, a létezés békéltető igenlése mellett sem feledkezik meg képtelenségeikről. Szerinte impresszionizmus és expresszionizmus ikertestvérek, s az impresszionista hangnemről expresszionistára, majd posztmodernistára, onnan pedig ismét realista hangvételre lépegetnek a versei. A posztmodernista törekvések második korszakában jelentkezik a költő a magyar irodalomban, s alkotásaival amellett érvel, hogy öncsonkítás a bármely izmushoz való kizárólagos csatlakozás. Művei a modern kommunikációs formákhoz igazodnak, s ironikus látleletet adnak a jelen valóság tárgyi-szellemi állapotáról. Versei olvasásakor egy kis „szürmodern” (Kántor Zsolt) szél is meglegyinti az embert.

(Kánonok) A megszólaló irodalmárok kedvenc témája, hogy a mindenkori kánonon kívül vagy belül van-e a költő, aki energikusan szorgalmazza a régi kánonok lebontását, az új esztétikai igényességet. A monolitikus, egyszólamú irodalomfelfogást elveti, s a főkánonba való bekerülést az időtől teszi függővé. A kizárólagosnak látszó régi kánonokat elutasítja, s az „önkanonizációtól” (Bakonyi Veronika) sem riad vissza, mert, mint maga mondja, „a kánontörés játékos huncutsága” hajtja. A lírai alany persze úgy érzi, hogy magányos, szellemi számkivetettségben munkálkodik, ha fonákjáról mutatja meg a tárgyi és alanyi létezést, s így kíván hű lenni a költészet esztétikai lényegéhez. A kritikusok (Tandorival az élen) azt vallják, hogy a költőnek az elismertek, a kánonba beemeltek közt volna a helye. A régi kánon mint füst és por fojtogatja, ám a kanonizálási mechanizmus lassan reagál, különösen erre a tömegkommunikációs önmutogatástól tartózkodó alkatra, aki nem az épp uralkodó kánonhoz szabja poétikáját, hanem a maga keskeny útját járja. Báger szerint a kánon fanyalogva fogadja a dekomponáltnak, formaszegőnek tartott írásokat, pedig az ezredforduló tájékán a szakadozott, törött, roncsolt formák látszanak hitelesebbnek, mint a régimódian lekerekítettek. Időszerű volna a kánonok újraértékelése, amihez azonban a tudományos és a művészeti beszédmód újragondolására, a tradíciók átértékelésére, illetve hathatósabb képviseletére, az összművészeti látásmód (Goethe) érvényesítésére és elmélyítésére lenne szükség. S akkor majd ő is írna „kánontintával”.

(Kritikai futamok) Fentebb szorgalmasan összefoglaltam mindazt a pozitívumot, értékelést, amit a felsorolt megszólalók kifejtettek e merészen újító költészetről. Feltűnő viszont, hogy valódi, mélyenszántó kritikát egyáltalán nem találunk e terjedelmes, összegezésre törekvő líráról. Persze akadnak azért kritikai megjegyzések. Olykor, mint mondják, eluralkodik írásaiban az ötletelés, a formai kaland vagy a rímhelyzetek csábítása, s végül a versből más, valami olcsóbb kerekedik ki, mint az eredeti igényesebb szándék. A Parnasszus ormai csábítják, de a banalitás veszélyei leselkednek rá, és versei elolvasása után hiányérzet támadhat az olvasóban. Van, aki kétségbe vonja e líra közösségi töltetét, s csakis önmagára koncentrálónak tartja. Nyelvezete, beszédmódja az elvont intellektualitás és a közérthetőség, sőt az érthetőség határán jár; sokirányú ismeretanyag és ultramodern eszközök kellenek írásainak dekódolásához. Szövegeinek fontossá, jelentőségteljessé emelt hétköznapi banalitásai irritálhatják a verstől mást váró olvasót. S még néhány bíráló észrevétel: kirívóan feleslegesek direkt politikai utalásai; olykor képzavarokba tévedő verselése nem segíti elő paraboláinak, parafrázisainak megfejtését; verseinek rövidsége, félbehagyottsága, szintaxisainak, kontextusainak lazasága akadályozza egy-egy figyelemre méltó gondolat mélyebb kidolgozását. Látható a kötetben, hogy a fiatalabb nemzedékekhez tartozók meg az egy-két külföldi bátrabbak a kritikai észrevételekben, míg az idősebb nemzedéktársak óvatoskodók, úgy érzik, hogy a költőt védeni kell az értetlenekkel szemben, s valamilyen (rég nem létező) kánonba igyekeznek őt beemelni. Márpedig el kellene tekinteni a szerzők hiúságától, s őszintébb, mélyebb kritikát gyakorolni műveik fölött. Az egykori szocialista kultúrpolitika által felállított és védelmezett kizárólagos kánon a rendszerváltással teljesen szétesett, s ma legalább két-háromféle kánon létezik. Az első a politikailag-ideológiailag kettészakadt társadalom két élesen eltérő kánonja; a második egy belsőbb, a számottevő irodalmárok hallgatólagos, már nem olyan mereven osztályozó kánonja; a harmadik fajta pedig az egyes irodalmi csoportosulások szinte legszigorúbb eltérő kánonjai. Mulatságos ellentmondás, hogy a kánonokat minden alkotó szidja, de mégis mindenki igyekszik valamelyikbe vagy akár többe is bekerülni.

(Ars poetica) Báger írásaiban rendszerint nem a poétikai, hanem a retorikai alakzatok, eszközök dominálnak. Különös képessége van azonban arra, hogy többszörös csavarintással hétköznapi banalitásokból, partikularitásból, prózaiságból is emelkedettség sugározzon. Végül mégis kiderül, hogy a vers az igazi beszéd. „A poétika a szó háza. / A vers a szó ruhája” (Poétika, in Mondtam-e?). Tartalmi szempontból rezignáltan azt írja, hogy „Az én híres ars poeticám, közjó építgetése mint világkép valahogy odakozmált” („Nagy utazás”). Vigasztalja azonban, hogy akkor értünk meg valamit, ha meglepetésszerűen egészen máshova érkezünk meg, mint ahová indultunk, s rájövünk, hogy „az a helyes ösvény… Egy vers csak ennyit akarhat” (Csak ennyit). A költészetnek nem kell végső kérdésekben véleményt nyilvánítania. Az ihlet ennek ellenére szinte részegíti, „[a] pillanatnyi ihlet, mi világot jelent” (Szösz, in Mondtam-e?). „Az ihlet őrületként közelít” (Kastélypark), ellenállhatatlanul, s végül mégiscsak katartikusan zárulnak a groteszk tűnődések, élcelődő eszmefuttatások, ferde rácsodálkozások. És „[e]gy láthatatlan kéz / kifacsarja lelkünkből / a hozzánk szegődött fölösleget” (Katarzis). „Az esztétikai eszme dirib-darabjai” (Spájz) ily módon rakódnak össze, s tartalom és forma nem lötyög egymáson. Ihletett állapotban a költő szinte személytelenné válik, s valóságos mivoltukban észleli maga körül a dolgokat és az embereket. A vers ilyenkor túlnő a költő személyiségén, de amikor látszólag elveszíti önmagát, épp akkor találja meg.

(Intellektualizmus) Köteteit (vagy húsz van belőlük) rendszerint gondosan ciklusokba rendezi, s a versek inkább köznapi, mint metaforikus stílusban szólalnak meg, realitást és irrealitást, valót és álmot gyakran humorral, iróniával, öniróniával színezve. Aprólékosan kisrealista tárgyverseiből is szerencsére gyakran kikandikál a lírai én, aki kommentál, a polgárpukkasztás, blaszfémia eszközeit is beveti, mentve a poézist a hétköznapiság szürkeségétől. Ilyen típusú verseivel az elitizmus, sznobizmus, intellektualizmus, ezoterikusság bélyegei ellen is hadakozhat, amelyek költészetének egy részét tekintve nem teljesen légből kapottak. Olyan nevek is előkerülnek verseiben (talán épp egy vécében), mint Wittgenstein, Borges, Pessoa, Sylvia Plath, Goncourt, Marinetti, Kassák, Szókratész, Marx, Derrida, Johann Georg Hamann. Tekinthetjük ezt egyfajta ironizálásnak is, de igazán sokirányúan olvasottnak kell lennie annak, aki a költő akár legegyszerűbbnek látszó verseit is érteni szeretné. Az olvasóra zúdítja szüntelenül működésben tartott művelődési élményét. Nem zavarja, hogy mondanivalójának megfejtéséhez az idegen szavak szótárához, lexikonokhoz, a nethez, a magyar és a világirodalom történetéhez kell folyamodni, ha például egyik kedvenc szavából, a metanoiából az önsajnálatot felváltó áhítatos fordulatot, a megtérést, vagy netán a rilkei más életre való felszólítást kell kibetűzni. Pilinszky szerint az európai líra túlságosan intellektualizált, könyvlíra, az entellektüelek belügye. Báger nem tiltakozik ez ellen, hanem egyik lehetséges módszernek és stílusnak látja saját poézise számára. Elégedett a „törzsgárdájával”, száz-kétszáz vájtfülű(bb) olvasójával.

(Hosszú vers a mentornak) Nagy példaképének és mentorának, Tandori Dezsőnek csakugyan tandoris hosszú verset is szentel, a posztmodern stílusnak megfelelően tele hivatkozással, emlékeztetéssel, utalásokkal, bibliai és irodalmi allúziókkal, szó szerinti idézetekkel, s a prózaiságból kiemelkedő poétikus bölcselmekkel. Trivialitások és eredeti(eskedő) gondolatok keverednek itt, az igazán posztmodern írásmódnak azonban általában élőbbek a nyelvi mutatványai, de költőnknek másfajták a stílusbravúrjai. Végül is nem áll jól neki a posztmodern stíl, mégis gyakran kísértésbe ejti. Ám a posztmodernt is megcsipkedi: „Legszebb himnusz az összevisszaság. / Árt a zenének a dallam” (Helyzetjel, in Zongorahangoló). Értékesebb a költészete, ha saját kiérlelt modalitásánál marad. Költeményeiben realisztikus és allegorikus-parabolikus, direkt és indirekt, naplószerű, utazó és leltározó, kimondottan politikai vagy elvontan világszemléleti-lételméleti hangvétel váltogatja egymást. Exkluzív, szűkebb körhöz szóló írásainak értelmét ironikus felhangok segíthetik megfejteni.

(Nyelvújítás) Mint fentebb idéztük, az irodalmárok (a költővel együtt) a költői nyelv megújításának vélik, hogy politikai, társadalom- és gazdaságtudományi fogalmak, kifejezések, események sorjáznak írásaiban. Gyakran szinte csak ezekből állnak a „versei”; lapidáris stílusban, egyszerű bővített mondatokban, betanult poétikai és retorikai alakzatok mellőzésével. Időmérték, hangsúlyos verselés, poétikai szimultaneitás, gondolatritmus, igazi újszerűség ritkán tűnik fel e textusokban. Két-három poétikus sor rendszerint ott jelenik meg, ahol az objektív líra szárazságát az alanyi költészet érzelmi színeivel kívánja feloldani. Ilyenkor valódi „nyelvújító” sorok is kifutnak a tolla alól, többnyire szójátékos (figura etymologica) formában. Ez utóbbiakból válogat a költő 75. születésnapjára megjelent kötet, melyben csakugyan eredeti, érett költővel találkozhatunk. E kötetben a tartalom és forma igazi poétikai egymásban-létét élvezhetjük, amikor is a formai-nyelvi lelemény szüli a tartalmat, vagy pedig a gondolat válik formai-nyelvi attrakcióvá, mindenféle idegenszerűség nélkül, sokatmondóan és sokat sejtetően, s azzal a poétikai többletjelentéssel, „emelkedettséggel”, amely a költészet sine qua nonja. Én ortodox módon szigorúan szétválasztanám a költő életművében a verset és a prózát, a szépirodalmat és a publicisztikát; ez minden műnemnek csak a javára válna, s megszüntetné a műfajidegen kritériumok számonkérésének kényszerét. Versprózái/prózaversei is inkább különféle prózai műfajokra utalnak, s csak ritkán nevezhetők versnek. Az önmagában véve még nem nyelvújítás, ha régi és új tudományos fogalmak, technikai, kommunikációs stb. terminusok jelennek meg az írásokban, versekben; az irodalmi nyelvújítás összetettebb, teljesebb valami, a szókészletet, szókincset, mondatszerkezetet, nyelvtant, stílust, nyelvszemléletet stb. egyaránt érinti. (Én Adyt látom az utolsó igazán nagy magyar nyelvújítónak költészetünkben.) A diák azt mondja: „Nem mi dumálunk, hanem általunk a nyelv…” (Memoriter helyett), ne erőlködjünk hát, hagyjuk a nyelvet élni. A költő szavai pedig: „A műgond az Ige sajátja. / A nyelv, ha hagyják, kibeszéli titkait” (Műgond); s az Igét nyugodtan tekinthetjük szépirodalomnak, versnek. „De a kétértelmű beszéd / mint a lekvár, / kenődik jobbra-balra, / lecsurog a bizonytalanba” (Élet és irodalom). Báger igazi nyelvi erejét, leleményét az írásaiban sűrűn megjelenő mulatságos élcek, szójátékok, asszociációk és disszociációk, a szavak értelmének olykor kabaréba illő ütköztetése, sokjelentőségűk káprázatos kihasználása, a szépirodalmiság érzékelteti, s nem a tudományos vagy műszaki terminus technikusok eluralkodása. „Az emberi látás helyébe / a technika vaksága lépett” (Fotografológia); legalább a költészetben hagyjuk érvényesülni az előbbit, az utóbbi rovására! Báger költői nyelve kopársága ellenére nem nyelvnélküliség, hanem egy eredeti nyelvhasználat. Jelen van benne az aktualitáshoz, a pillanatnyisághoz kötődés, de nem ez a veleje (ezért szerintem elhagyható is lehetne), s mivel gondolatai mégiscsak valahogy kihámozhatók, nincs szüksége semmilyen formalizmusra. Érzi, hogy a nyelv akkora birodalom, hogy ha van mondanivalója, saját nyelvezete kisegítheti. A líra eszménye a tökéletesség, a prózáé a sokféleség.

(Tudomány és költészet) Vitatom, hogy ez a költészet sokat merített Báger Gusztáv eredeti (és párhuzamos) közgazdász szakmájából. A költő az költő, a közgazda az közgazda, két dimenzióról és két minőségről, két lényegiségről van itt szó, amelyek metszhetik egymást, találkozhatnak, de semmiképpen nem kútfői egymásnak, s főként nem azonosak. A közgazdász legfeljebb ökonómiai tankölteményeket írhat (annál is inkább, mert tudvalévő, hogy a közgazdaságtan történetileg és aktuálisan is jórészt csupán „költészet”). A költő viszont a legfontosabb emberi kérdésekkel foglalkozik: születéssel, emberi kapcsolatokkal, szeretettel, szerelemmel, élettel és halállal, ontológiai, transzcendentális, metafizikai témákkal. (Nekem az sem tetszik, hogy Báger minden egyes verseskötetén ego-marketinges fogással felsorolja az összes közgazdászrangját és -titulusát. Hogy kerül a csizma az asztalra?) Akkor mutatkozna meg, hogy mekkora költő, ha minden direkt közgazdasági, szociológiai, politikai, politológiai forgácsot, utalást, eszmefuttatást kipucolnánk a költeményeiből. A költészet ugyanis emelkedettebb, áhítatosabb valami, az ember és az emberiség sorsa, lelkülete foglalkoztatja, az emberi létezés, élet és halál értelmét feszegeti, s nem merülhet el egyetlen tudomány fogalmi hálójában sem, nem is beszélve a csip-csup hétköznapiságról. A költészet metafizikus nyelven, metanyelven szólal meg, és tökéletes szemantikája, kommunikációja életbevágó az ember számára.

(Erények) De hogy valami jót is mondjak az alanyi lírai költőről: mint csörötneki és szerelmes versei mutatják, a meditáció, kontempláció, a felszíni és a mélyebb terepeket aktívan, koncentráltan fürkésző szemlélődés, a szemérmes, de megható vallomásosság, s egy kis irónia-önirónia – ez az igazi Báger. Kitűnő sora például: „A szél iránya belenőtt a fába” (Mama). Kitűnő versszaka: „Én már kezdek olyan lenni, / mint az érett napraforgó: / zúduló madarak előtt / lehajtom sűrű fejemet” (Napraforgó). Játékosan is kemény, de hiteles korszakjellemző verse: „Beolvadó kiolvadók, / önként ajánlkoznak. Kiolvasott beolvasók, / kilátástalan belátók. / Falkában torzsalkodó / örök békétlenek. Kopnak, ütődnek, fogynak / az üres pléhedények” (Magyar írók, 2004). Az előttem megszólalók gondosan fordulópontokat, korszakokat és alkorszakokat, fejlődési jeleket és irányokat állapítottak meg költészetében, s főként szürrealizmusát hangsúlyozták, ami a fogalom eredeti értelmében aligha illik rá. Az nem szürrealizmus, hogy „álmaiban újraírható az ország” (Könyvespolc); hogy álmában fantáziaművek kontextusába szövi, a szégyen elől menekülve, az őt körülvevő, megdöbbentő életképeket; hogy, ha felébred, még mélyebbre süllyed a tűnődésbe; s hogy egy éjszaka átélheti az örömhír csodáját. „Miért ne lehetne valóság az álmodó, / miért ne irányíthatná az álmot” (Félébren), ami vele minduntalan megtörténik. Bágernél a szó nem szürrealisztikusan szabad folyású, ő szabad asszociációit is realisztikusan-racionálisan ráncba szedi. Az ő álma képrejtvény, melyet neki és az olvasónak kell megfejteni.

A fentebb idézett alkotók mellett verseibe én olykor Petőfi, Ady, Kassák, Kosztolányi, Kálnoky, Mándy, Weöres hangjait is beszüremkedni hallom. A külföldiek közül pedig ő maga hivatkozik vagy utal Whitmanre, Goethére, Poe-ra, Apollinaire-re, Rimbaud-ra, Schopenhauerre, Nietzschére, Gogolra, Rilkére, Majakovszkijra, Hemingwayre, Ezra Poundra, Eliotra, Celanra, Mozartra, Cage-re, Lyotardra, Kunderára. Költészetét egészében véve eredetinek és egységesnek, változásaiban is azonos modalitásúnak látom. Meditáló, kontempláló és figyelemfelhívó alapbeállítódását tanúsítják gunyoros kis életképei, portréi; a szenvtelen prózaiság és az érzelmes humor kevercsei; vagy szinte csak úgy mellékesen odavetett ars poetica-kísérletei, és távolságtartóbb, de rejtetten lírai önmegszólító versei. Nyelvileg tömör és találékony, bravúrosan játszik a szinonimák és homonimák jelentéseivel, s a zárlatok csattanóiban a megerősítéssel vagy visszavétellel, akár az eredeti gondolat ellenkezőjére fordításával. Mindez érvényes legutóbbi válogatott kötetére, a Napharangra is, annál is inkább, mert benne a szokásosnál nagyobb teret kaptak az alanyi lírai költemények. Itt is tapasztalható azonban, hogy néha „ötletel”, szinte keresgéli, hogy miről is lehetne még írni (e tekintetben szigorúbb válogatás üdvösebb lett volna). A költészetben nincs helye türelmetlenségnek, elvarratlan szálnak, a versnek az utolsó betűig és írásjelig kerek egésznek, kikezdhetetlennek kell lennie. Ezek „klasszikus”, ma már szinte nevetségesnek tartott, „bolondos” esztétikai igények. Báger Gusztáv úgy őrzi kiküzdött modern szuverenitását, hogy nem hódol be pillanatnyi divatoknak vagy a poszt-poszt-poszt költészet „csakazértis” pongyolaságának. Bár az egyes művészeti korszakokat, izmusokat és stílusokat szellemesen jellemző felsorolásában a realizmust „sáros bakancsnak” nevezi (Öltöző), ő valójában, akarva-akaratlanul, megveszekedetten (kis)realista költő, még akkor is, amikor a vallásosság ideológiai mezét veszi magára. (Nota bene: a „sáros bakancs” inkább a naturalizmusra illik.)