A hazai irodalomban ritka (külföldön nagy sikereket arató) riportregény kényes és nehéz műfaj, fikciós, „költött” elemei miatt a legnagyobb csalafintaságok melegágya lehet, hiszen nem tudható, hogy valójában ki és milyen mértékben fikcionál, esetünkben a riporter vagy a riportalany, vagy mindkettő. Vagy netán egyik sem; akkor viszont elsikkad a regény, az irodalmias modor és stílus ugyanis még nem tesz valamit regénnyé.

(Előhang) Alábbi esszéisztikus írásomban a posztmodern intertextualitás stílusában többnyire szabadon idézem Pilinszkyt és a még említett szerzőket, s fukaron bánok az idézőjelekkel, nehogy elvesszünk az idézőjelek dzsungelében. A témára kívánom felhívni a figyelmet, s ily módon az eredeti szövegek olvasására buzdítani az olvasót. Pilinszky szinte rögeszmésen képviselt, olykor azonban rögtönzésszerűen, ellentmondásosan előadott nézeteit tartom szem előtt.

„E kötetben a tartalom és forma igazi poétikai egymásban-létét élvezhetjük, amikor is a formai-nyelvi lelemény szüli a tartalmat, vagy pedig a gondolat válik formai-nyelvi attrakcióvá, mindenféle idegenszerűség nélkül...” – Csibra István esszéje Báger Gusztáv költészetéről.